Putrikondi – Találkozás a durándai Schwarzeneggerekkel

Néhány hete telefonnal készített vi­­deók tömkelege árasztotta el a közösségi oldalakat: az utcákon saras esővíz zubogott, a felszínén tejfehér képződménnyel. Gyöngyösön és környékén azokban a napokban rengeteg csapadék hullott, megáradtak a patakok, a Mátrából hatalmas mennyiségű víz ömlött a városra. A tejszerű képződmény meg az esőcseppekkel hulló jég volt. Az öregebbek azt mondják, errefelé ilyet soha nem láttak.

A város legszegényebb negyedében, a Durándának nevezett telepen elképesztő károkat okozott a víz. Itt nincsenek betonutak, nincs közmű, a házak többsége alap nélküli, vályogból épült. Az eső után elárasztotta a környéket a szenny.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Felfoghatatlan a szegénység errefelé. Távol van a könyvektől, a riportoktól, a könnyes dokumentumfilmektől. Nincs romantikája. Egyszerűen csak itt van. Itt nincs múlt, nincs jövő, csupán a jelen. Mindig csak az aznap, amit valahogy túl kell élni. Ezen a környéken nem élnek hatvanon felüliek, nem érik meg a nyugdíjaskort – a nyomor mindent elpusztít maga körül. A gyerekek úgy születnek bele a nélkülözésbe, hogy nem is tudnak arról, akár élhetnének máshogy is, méltóbban, szebben, tovább. Nem tudják, hogy lehetne másként, hogy nem feltétlenül kellene a szegregált óvodába kerülniük, onnan pedig – néhány kivételtől eltekintve – a szegregált kisegítő iskolába. Nem tudják, hogy ez nem természetes állapot, hiszen nekik errefelé „így szokásos”. A szülők is a kisegítőbe jártak, a nagyszülők is. A kisegítő pedig nem az a hely, ahol könnyű megtanulni írni­-olvasni: az innen kikerülő fiatalok többsége a szakiskolát sem képes elvégezni. Így aztán az ittenieknek csak a közmunka jut, vagy a segély. Durándán nem figyelik, hogy ki van kormányon, hívják bár Gyurcsány Ferencnek vagy Orbán Viktornak a miniszterelnököt. Duránda szegénynegyed, innen nincs kiút.

Váratlanul egy fiatal srác pattan mellém. Lekapja a pólóját, és megfeszíti az izmait.

– Láttál már ilyet? – kérdezi.

Láttam. Férfi fitneszmagazinok címlapján pózoló modelleken. A srác minden izma kidolgozott, látszik, hogy rengeteg munkát és időt ölt bele, hogy így nézzen ki.

A meglepetéstől válaszolni sem tudok, de nem is kell, a fiúból ömlik a szó:
– Pali vagyok. Ő meg itt az edzőm – mutat egy tőlünk kissé messzebb álló, a harmincas évei közepén járó férfira, aki el is indul felénk. Büszkén mosolyog.

Ő Nagy Zoltán, az edző, aki korábban hajnalonként kenyereket gyúrt, elvégre pék volna az eredeti szakmája, de jelenleg közmunkán van. Nemcsak Palit edzi, hanem még 10-15 srácot a telepről, akik a drog helyett a sportot választották.

Mindketten mutatják, merre kell menni az edzőtermük felé.

A saras, betonozatlan úton, a kidőlt-bedőlt falú házak között, a semmi közepén egyszer csak föltűnik egy kerítés, mögötte valamiféle garázsszerű épület. A konditerem.

– Tíz éve vagyunk itt. Én terveztem, én raktam össze a gépeket is benne. Én hegesztettem össze mindet munka után – mutat körbe Zoli, és valóban, van itt minden, ami szükséges: fekvenyomó pad, húzódzkodó, lábazó, tárogató gép, egykezes súlyok, francia rúd. Az egészet áthatja az egyszerűség, mintha Schwarzenegger Pumpkin Ironja éledne újra – csilingelnek a súlyok emelés közben, tompán puffannak, ahogy egymásra pakolgatják őket. Veríték mindenfelé.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Zoli büszke rá, hogy az egykezes súlyok közül a legnehezebb 53 kiló, mert ezzel már komolyan lehet szériázni. Elővesz egy nagyalakú, teleírt vonalas füzetet, benne edzéstervekkel. Különböző szintekről indulva, akkurátusan kidolgozva, napra lebontva, mikor és melyik izmot kell megdolgozni. Zoli az internetről tájékozódik, onnan szedi le és állítja össze a srácoknak az edzésterveket.

– Itt töltöm az életem egy részét. Gyúrunk ész nélkül. A családom után ez a második szerelmem – mondja.

A 23 éves Paliról azt állítja, őste­hetség.

– Az ilyen test nagyon ritka, ennyire szálkás izomzattal mindenféle szer nélkül – magyarázza. S valóban, szakértelem nélkül is látszik, hogy Pali tényleg nagyon erős, és a felépítése is olyan, mint a testépítőké.

– A közmunka reggel hatkor kezdődik. Amikor vége, hazamegyek a családomhoz egy kicsit, aztán idejövök, és mindent bele. Másfél-két órát edzek, a héten csak egy pihenőnap van – veszi át a szót Pali, aki 65 kilósan 137 kilót, azaz a súlyának több mint a kétszeresét képes kinyomni. Igyekszik egészségesen, testépítőhöz méltóan étkezni: amennyire a szűkös közmunkabér lehetővé teszi, törekszik a sok csirkehúsra. S bár nagyon szereti a csokit, kerüli, akárcsak a hizlaló ételeket. Pedig ez nem könnyű a szegénytelepen. Errefelé minden az életben tartó krumpliról és az egyetlen örömforrást jelentő csokoládéról szól.

Pali hetente egyszer méri magát, így követi a fejlődését. Még egyszer sem sérült meg, ami ilyen intenzív terhelésnél kisebbfajta csoda.

– Ismerem a testem, tudom, mit bír. Nagyon nagy bennem az akarat, egyre nagyobb súlyokkal próbálkozom – magyarázza. Pali az utolsó évében hagyta ott a szakiskolát, ahol bútorasztalosnak tanult, így aztán most közmunkából él. Van rá magyarázata, igaz, szűkszavú: – Túl hamar vágtam bele a családalapí­tásba.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Zolit a kitartása és az elszántsága ­miatt tisztelik Durándán. Ő viszont azt mondja, hogy a mozgásukban korlátozott, különböző fogyatékossággal élő sportolókat tiszteli. Lenyűgözi az akaraterő, amelynek segítségével kéz vagy láb nélküli sportolók visznek véghez nagy teljesítményeket. És mintha valóban nem lenne sok különbség köztük és közte: az ő teste ép ugyan, de szintén komoly hátrányokkal indult az életben.

Zoli egy képet mutat, amelyen a fiatal Schwarzenegger pózol. Addig nem áll le, fogadkozik, amíg fel nem gyúrja magát „Arnoldra”. Hihetünk neki: hegyeket mozgató akaraterő van benne. Ha bejön egy maszek meló a közmunka után, akkor sem fekszik le gyúrás nélkül. A minap, meséli, nyolc köbméter betont hordott fel a lépcsőn vödörrel egy építkezésen, de ez sem volt mentség arra, hogy kihagyjon egy edzést. A tanítványairól is büszkén mesél.

– Pepe 200 kilóval nyom fekve. Aztán van egy srác, 50 kilós, de már 130 kilóval nyom – sorolja a sikereket. De Palira a legbüszkébb, neki nagyon szeretne szponzort szerezni, hogy versenyezhessen.

Nem lesz egyszerű dolga: a fiú pél­dául a gyöngyösi konditermek egyikében sem járt még.

– Be sem léphettem. Elém állt a biztonsági őr, és azt mondta, ez a terem nem az én pénztárcámnak való – idézi fel Pali. Pedig nemcsak versenyezni szeretne, hanem később edzőként is dolgozna, de most úgy véli, ez elérhetetlen álom. – Ha meglátják, hogy cigány vagyok, ki jönne hozzám edzeni?

Zoli telepi konditerme kicsi, egyszerre legfeljebb négyen tudnak itt gyúrni. Az a tíz-tizenöt srác, aki hozzá jár, egymásnak adja a kilincset. Jönnek, amikor tehetik, mintha csak kapaszkodnának valamibe. A súlyokba. Durándán ez a remény.