Puszi helyett

– Kicsit üljenek közelebb egymáshoz a fotó kedvéért!

Révész Máriusz: Persze, de puszit azért nem küldök...

Szabó Tímea: Hála istennek!

R. M.: A 2006-os rendőri intézkedéseket vizsgáló albizottságban jól együtt tudtunk dolgozni Tímeával, ott általában egyetértettünk, azt is mondhatom, hogy annak idején jóban voltunk.

Sz. T.: Igen, párbeszédképesek voltunk. Amikor három évig az emberi jogi bizottság alelnöke voltam, Máriusz többször támogatta a módosítóimat.

– Ehhez képest osztották egymást rendesen a gyermekéhezésről szóló bizottsági vitán. „Elképesztő aljasság”, „Ez felháborító, fogd vissza magad”, forrt a levegő.

Sz. T.: Az elmúlt öt év kormányzati politikája arra épült, hogy megölje az értelmes párbeszéd lehetőségét. Kormánypárti képviselőknek kínos bármit is támogatniuk, ami mellé odaáll az ellenzék. Ez történt a gyermekéhezéssel kapcsolatban is.

R. M.: Érdekes helyzet ez, mert a tartalmi kérdésekben alapvetően egyetértünk, a leírt anyaggal nem volt gond, a kormány ezen a nyomvonalon halad. Korábban olyan ellenzéki hozzászólásokat hallottunk, amelyek alapján hasznosabbnak tűnt, ha ezt az anyagot nem visszük a politika kereszttüzébe, hanem csendben tesszük a dolgunkat. Ezt nem sikerült megvalósítani, durva politikai vita alakult ki.

Sz. T.: A vita több mint másfél órás volt, ami a végétől eltekintve normális hangnemben telt. Sajnáltam, hogy Csöbör Katalin, aki a Fidesz részéről támogatta a Nemzeti Minimumot, nem jelent meg, hiszen akkor nemcsak ellenzéki képviselők, hanem ő is elmondhatta volna, miért írta alá. Kiderült volna az is, hogy ez nem ellenzéki kezdeményezés volt. Mi egyetlen szót sem írtunk át a civilek javaslatában, az az ő munkájuk, többek között a kormánnyal is együtt dolgozó Máltai Szeretetszolgálat anyagaira támaszkodva. Előterjesztőként figyeltünk arra is, hogy pártok nevét ne említsük és hangsúlyozzuk: közös a cél. Tudom, hogy Balog Zoltánnak és Czibere Károlynak is fontos a gyermekéhezés felszámolása.

– Akkor mégis mi történt?

R. M.: Látja, ez a művészet! A politikusok akkor is képesek durván összeveszni, ha olyan anyag kerül eléjük, amivel egyetértenek.

– Erre azért ne legyenek büszkék.

R. M.: Nem is vagyunk.

Sz. T.: 2010 óta arra irányul a kormányzati kommunikáció, hogy még véletlenül se lehessen semmiben egyetérteni. Durva és felesleges szólam volt baloldali támadásként beállítani a civilek javaslatát, ezzel őket sértettétek meg, és persze a gyermekéhezés ügyét. Ráadásul taktikailag is nagy baklövés... Ahogy Máriusz mosolyát látom, ezzel ő is egyetért. Nem szabad félni a politikai vitától!

R. M.: Nem erről van szó. Azzal, ami az anyagban van, mindenki egyetért.

Sz. T.: Akkor miért nem vettétek napirendre?

R. M.: Mert a kormány tevékenységéhez nem tesz hozzá semmit. Enélkül is ebbe az irányba megyünk, ki akartuk venni a témát a politikai viták kereszttüzéből. Néha ebben a témában elképesztően demagóg hozzászólások hangzottak el a bizottsági üléseken.

Sz. T.: Nem tőlem. Komoly kormányzati eredmény lett volna, ha fel tudjátok mutatni, hogy van egy ügy, amiért közösen tudunk dolgozni. Másrészt a képviselői munka része a politizálás. A politikai vita nem ördögtől való. Sőt ez esetben kimondottan jó, hiszen van ötvenezer éhező gyerek, akiken közösen tudunk segíteni. Ha kormányon lennék, büszke volnék arra, hogy bizonyos célokért az ellenzékkel együtt tudunk dolgozni.

R. M.: Mondom még egyszer: nem akartuk ezt a kérdést átpolitizálni, de a szándékunk jól láthatóan léket kapott. Egy olyan ügyben, amelyben minden kormánypárti képviselő büszke lehet magára, mert sokat tettünk, most abszurd vádakkal szemben kell védekeznünk, mintha a gyermekéhezés fenntartásáért küzdenénk. Pedig tiszta a lelkiismeretem. 1990 óta kormány annyit még nem tett ebben az ügyben, mint mi. A bizottsági ülésen az ellenzéki képviselők is kénytelenek voltak elismerni, az elmúlt öt évben sokat léptünk előre. 2010-ben 28 milliárd jutott gyermekétkeztetésre, ez az összeg az elmúlt években két és félszeresére, 72 milliárdra nőtt.

Sz. T.: A 28 milliárd valójában közel 40 milliárd, mert 2010-ben még teljesen más, fejkvóta alapú volt a rendszer, 65 ezer forintot költött a kormány évente egy gyerekre, és még erre jött rá a nyári étkeztetés. Jövőre valóban 71 milliárd áll rendelkezésre, de ebben már a nyári étkeztetés is benne van, viszont a többi iskolai szünet nincs. És eközben a szegénység is a duplájára nőtt. A Tárki felmérése szerint a három- és többgyerekesek között 2010-ben 20 százalékos volt a szegénységi ráta, ami 2012-re 40 százalékos lett, 2014-re pedig már 50 százalékot mértek. Ugyanez a felmérés az egykeresős családoknál 2010-ben 10 százalékot regisztrált, tavaly pedig 25-öt.

R. M.: Nem tudom, honnan vetted ezeket az adatokat. Pont az ilyen hozzászólások miatt nem lehet értelmes vitát folytatni. Az adatokból és a Tárki kutatásaiból is látszik, hogy 2013-tól trendforduló van a jövedelmi viszonyokban, ami a legszegényebb családokat is érinti, hiszen az adókedvezményt kiterjesztettük a járulékokra is. Ez komoly segítség a szegényebb családoknak.

Sz. T.: Ezt a kedvezményt sajnos csak a magasabb jövedelműek tudják igénybe venni.

R. M.: Járulékról beszélek, nem adóról!

Sz. T.: Járulékot is csak az fizet, aki dolgozik, a munkanélküli nem, a közmunkás alig.

R. M.: A nagycsaládos közmunkásoknál is 10 000 forintos pluszbevételt jelent. Nem véletlen, hogy minden kutatás azt mutatja, 2013 óta trendfordulót látunk.

Sz. T.: Egy százalékpontos, hibahatáron belüli csökkenésről beszélünk. Ha azt nézzük, mi történt 2010 és 2015 között, akkor Eurostat-, KSH-, Tárki- és OECD-adatok is mutatják: ma magasabb a szegények aránya, mint öt éve.

R. M.: Az OECD jövedelmi egyenlőtlenségekről szóló adatai szerint idehaza 7,4 a szorzó a legszegényebb és a leggazdagabb tized között, miközben az OECD-országok átlaga 9,6. Vagyis nálunk jóval kisebb a jövedelmi egyenlőtlenség.

Sz. T.: 2009-ben a hazai szorzó 6,9 volt, vagyis az olló nyílik.

– Jót számháborúznak, látszik, még a helyzetértékelésben sincs közös pont. Pedig a lényeg: a kormány több pénzt költ a gyermekéhezés megoldására, mégis minden szakértő szerint ötvenezer gyerek még mindig érintett.

Sz. T.: Szerintem van politikai akarat a helyzet megváltoztatására. De például nem igaz az az állításod, Máriusz, hogy azok a gyerekek, akik bölcsődébe vagy óvodába járnak, nem éheznek, mert ott kapnak enni. Amikor a te gyerekeid hazamennek, délután négy és másnap reggel nyolc között, 16 órán keresztül nem esznek semmit? Márpedig több százezer magyar gyerek így él.

R. M.: A magyar állam étkezéstámogatási rendszere nemzetközi összehasonlításban is rendkívül nagyvonalú. Az ellenzék bizonyos adatokból elképesztő következtetésekre tud jutni. Például elmondják, mennyi gyerek nem reggelizik otthon, vagyis mennyi az éhező. De azt már nem teszik hozzá, hogy sokan az óvodában reggeliznek. A helyzet messze nem annyira drámai, mint azt az ellenzék leírja.

Sz. T.: Nézzük a teljes képet! Gyermekétkeztetésre többet költ a kormány, miközben a másik oldalon megszűnt vagy értékét vesztette sok más támogatás. Például a családi pótlék és a gyes nyolc éve van befagyasztva. Balog Zoltán el is mondta: a kormány csak a munkához kötődő támogatásokat hajlandó emelni. De egy elszegényedő országban, ahol sokan nem vagy csak közmunkásként dolgoznak, ez nagyon kevés.

R. M.: Más formában sokkal többet adunk a családoknak, elég csak az adókedvezményre gondolni. De kezdjük azzal, hogy 2010-ben, amikor átvettük a kormányzást, nyolcéves viszonylatban évente 5-7 százalékkal nőtt az eladósodás mértéke, s ezt meg kellett állítani.

Sz. T.: Azt hittük, a magánnyugdíjpénztárak lenyúlása ezt a célt szolgálta. Aztán kiderült, nem csökkent, hanem reálértékben nőtt az eladósodottság.

R. M.: Az eladósodottság mértéke folyamatosan csökken, csak kicsit lassan. Ebben a helyzetben már a stabilizálás is eredmény, 76 százaléknál tartunk. Magyarország ma már egészséges gazdasági helyzetben van, és újra mondom: a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenni kezdtek, a gyerekszegénység mértéke is csökkent. Az igaz, hogy a 2010-es szintet még nem érte el, de erre haladunk. És a gyermekéhezés megszüntetésével kapcsolatban kétségkívül van önkormányzati feladat, a családok pedig segélyeket is kapnak.

Sz. T.: A segélyek megszűntek. Az állam kivonult a rendszerből, a kormány ezt a feladatot úgy kényszerítette rá az önkormányzatokra, hogy nem ad nekik sem segítséget, sem forrást.

R. M.: Egyrészt kaptak még pénzt, másrészt helyben mindig jobban látják, kinek kell segíteni. És ott van a védőnői, családsegítői, gyermekjóléti szolgálatok hálózata is, ezek szintén tudják jelezni a problémát.

Sz. T.: A családsegítő nem tud enni adni a gyerekeknek. Ráadásul nincsenek hatékonyan összekötve a gyerekeket segítő intézmények, többek között ezt is meg kellene oldani a gyermekétkeztetés kapcsán.

– Azért haladunk: pró és kontra érveket mondanak, szakmai alapon vitáznak. Ez miért olyan ritka?

R. M.: Mert amikor kedves képviselőtársaink mikrofont kapnak a kezükbe, akkor más stílusban kezdenek érvelni.

– A harrachi puszi sem nagy érv.

R. M.: Ahhoz képest, hogy miket kapott néhány ellenzéki képviselőtől, egészen finoman reagált.

Sz. T.: Mire gondolsz?

R. M.: Agresszív felszólalásokra.

Sz. T.: Ilyen nem volt, ami a jegyzőkönyvből is kiderül.

– Belegondoltak, hogy a civil világ milyen üzenetet kapott? A kormányoldal közölte: lehet javaslatokon molyolni, de lényegi kérdésekbe ne üssék az orrukat. Az ellenzékről meg újra kiderült: gyenge a civil ügyek felhangosításához.

Sz. T.: Szerintem a gyerekéhezés helyzetét elég jól felhangosítottuk, és végül azt is elértük, hogy plenáris vitára kerüljön sor.

– A Jobbik kérte ki plenárisra a javaslatot.

Sz. T.: Igen, egy frakció ezt gyorsabban meg tudja oldani. A lényeg, hogy ott lesz.

R. M.: Amit ebben az ügyben a civilek kérésként megfogalmaztak, az egybeesik a kormány szándékaival, sőt a kormány részben ezekkel a civilszervezetekkel együttműködve alakítja ki az elképzeléseit. Most is a kormány asztalán van több olyan elképzelés, ami a javaslatban is szerepelt, például a szünidőkre vagy a legkisebb gyerekek ellátására vonatkozóan. A mindenkori ellenzéknek pedig az a dolga, hogy megtalálja az eszközeit.

Sz. T.: Azt a gyerekek nem tudják kivárni. Az ellenzéknek pedig ennél több a dolga, de a megjegyzés amúgy is meglehetősen cinikus akkor, amikor a kormány bábszínházzá silányította a parlamentet, semmilyen együttműködésre nem hajlandó, és a kormánypárti képviselők még vitázni sem mernek egy plenáris ülésen. Ebből így nehezen lesz nemzeti minimum.