Produkció

– Figyeld, most harmincöt litert eszik az autó – bök a műszerfalra Tibi a volánnál.
Az ötvenes férfin látszik, ügyel a kocsijára. Rend van benne, tisztaság. Mellettem műanyag gekkó kapaszkodik az üvegre, az előző tulaj kabalája volt. Talán most is szerencsét hoz.
Alig hússzal araszolunk az Andrássy úti kocsisorban. Még a Hősök terén, a „rajtvonalnál” stoppoltam le a vegyipari szakik egyik autóját: míg ők a kormány ellen tüntetnek, én jegyzetelek.
Óvatosak. Kérik, ne legyenek azonosíthatóak. A vegyipari cégnél jó pozíciókat harcoltak ki a munkásoknak, de a kormány most belepiszkított a levesbe. Várhatóan újra kell tárgyalni a kollektív szerződést.
A mellettem ülő nő rátesz egy lapáttal, azt mondja, félnek:
– Nem mertem kocsival jönni, nehogy felírják a rendszámomat.
– Történt már ilyen?
– Nem tudom. De olyan világban élünk, ahol Orbán este álmodik valamit, másnap reggelre törvényt hoznak róla – morzsolgatja az autonómok kék-fehér szalagos papírzászlóját.
Kora délután forró az aszfalt. Van, aki dudál, pedig a KRESZ szerint nem lehetne. Szinte félpercenként zúg el mellettünk egy rendőrmotoros. Nincs nagy forgalom. Még szerencse.
– Direkt úgy választottuk ki az időpontot, hogy ne okozzunk dugót.
Mégis van, aki bosszús. Derékig hajol ki autójának ablakán egy szembejövő, vörös az arca:
– Inkább fizessétek be az adót!
Sofőrünk legyint:
– Azt sem tudja, mit beszél!
– Pedig össze kellene fognunk – sóhajt az anyósülésen Piroska, az üzemi szakszervezeti elnök. Középkorú hölgy, rövid haj, tegezős, kartársi a stílus: – Tudod, jó lenne, ha végre a kormány nem akarná megmondani, mi a jó nekünk. Tudjuk mi azt magunktól is.
Az érdekegyeztetés elmaradása, a munka törvénykönyvének átalakítása, a munkanélküliek szociális ellátásának csökkentése, az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése például szerintük rossz. Ilyen egyszerű ez!
– Kultúraváltás kellene – szól közbe Tibi.
Piroska kontráz:
– Mindenki magával van elfoglalva. Kiveszett a szolidaritás. Az emberek azt várják, hogy a szakszervezet kiabáljon helyettük. Nincs ez így jól.
Azt mondja, nemcsak a kormány ellen tüntetnek. Tudják, nincs sok értelme, hiszen pökhendi, lekezelő a Fidesz stílusa.
– Sokan otthon ülnek, vagy nézelődnek az utcán, ha tüntetünk. Passzívak. Őket kell felrázni. Megmutatjuk nekik, hogy velünk a kormány nem tehet azt, amit akar. Mi nem félünk! – mondja Piroska.
Tényleg nem? A rendőrmotoroson kívül senki nem figyel ránk. Hősök tere. Kár volt a benzinért. Hamar körbeértünk.

– Kint 35 fok, itt 18, jó is ez a klíma – bök a műszerfalra Szilárd.
Az ablak azért lehúzva, ha már dudálni elvileg tilos, marad a műanyag kereplő. Azt nem tiltja semmi. Meg aztán így Népszavát is lehet osztogatni, amíg Piroskáék előtt araszolunk. Stoppoltam én is. Alkalmi sofőröm, Szilárd ötvennégy évesen, 2009 végén ment nyugdíjba. Több mint negyven évig volt mozdonyvezető. 1970-ben ipari tanulóként került a MÁV-hoz, már akkor is csak azt hallotta: nincs pénz. Õ mégse panaszkodik. Persze a vasutas-famíliában más időkre is emlékeznek.
– Apám a Horthy-rendszerben volt vasutas, anyámnak nem kellett dolgoznia, bejárónőt tartottunk. Megbecsült polgári foglalkozás volt a vasutasé. Most nem az.
Szilárd a nyugdíjáról annyit mond: 150-200 ezer közötti. És persze őt is hívták vissza dolgozni – „kell a tapasztalt, képzett szakember” –, de nem ment. Hadd legyen munka a fiataloknak. Amúgy meg reumás. Vezetett sokáig gőzmozdonyt, stressz is akadt, öngyilkosok, „egynél több, tíznél kevesebb”. Most a kapospulai családi ház körül tesz-vesz, idős szüleit gondozza, gyerekeit segíti.
– De nem tudok örülni, ha már a nyugdíjam se biztos. Tizenkét év alatt négymilliót gyűjtöttem össze magánnyugdíjpénztárban. Benyelték. Ez sem elég nekik?
– Dolgozzál, bazdmeg! – kapja arcába a szemközti sávban araszoló Audiból, de csak mosolyog.
– Na, pont az ilyenek nem jártak soha reggel hatra.
Az egyik kereszteződésben rendőr állítja le a forgalmat, a gyalogosok azért még átslisszannak.
– Nézd, nem is figyelnek már rájuk, úgy lejáratta őket a kormány.
Szilárd fájdalomdíjul Népszavát nyomna a közeg kezébe. Õ csak somolyog.
– Látod, ebben a „kösz, nem”-ben minden ott van. Ez a rendőr mellettünk áll. ’98-ban a Fideszre szavaztam, fiatalok voltak, mások, de soha többé. És még levelezzek velük?
Valaki integet. Erika, Szilárd felesége visszamosolyog a hátsó ülésről. Türelmes asszony, rajztanár. Ötvenéves, ő az óraszámemeléstől tart. Hol is tudna elhelyezkedni?
– Úgy spórolnak, hogy nyolcadikban már csak heti egy órában tanítunk rajzot. Miközben sok gyerek még írni sem tud rendesen.
Szilárd a mozdonyvezetők szakszervezetének dél-dunántúli vezetője volt. 2000-ben kéthetes sztrájkot szerveztek. Irtózott tőle, de nem volt más választás. Utóbb kiderült, becsapták őket.
– Mindig azt mondtam a barátaimnak, vágjatok szájba, ha túlpörgöm magam. Ma már fideszes ismerőseim is szégyenkeznek, hogy rájuk szavaztak. De mi akkor is itt lennénk, ha Gyurcsány akarná elvenni a nyugdíjunkat.
Fék, végállomás. Dikics elő, az autóra spárgázott szakszervezetis zászlók a csomagtartóban landolnak. Időbe, benzinbe fájt, de jönnek máskor is.
Mert most sincs más választás.

Bohócforradalomban kötelező a vuvuzela és a sziréna, a narancshaj és a bohóckosztüm, a sör és az üdítő, a pfujolás és a kereplő, a vállveregetés és a kormánykáromlás, a Kónya bohóc és az Árok bohóc, vagyis a két Ronald McDonald.
Kavalkád. A Kossuth tértől a Bajcsyig fel-le vonulgat a nép. Csak a gyerekfoglalkoztató, a virsli meg a körhinta hiányzik a rendvédelmi juniálisról. Itt-ott hordókat állítottak az alkalmi szónokoknak. Nem használja őket senki. Annál többen töltik ki a szavazólapot: jelképesen így veszik vissza a Fideszre adott voksaikat.
Sokan vannak, régen nem mozdult meg ennyi ember.
„Nem félünk, Orbit a vezérünk” – gúnyolják a feliratok a kormányfőt.
Összeölelkeznek a partiarcok, ám depressziósak a táblák: „Szolgáltam becsülettel. Miért? Jó fizetésért? Á! A biztos megélhetésért? Talán. Bízva a megbecsülésben? Igen.”
Mindenki politizál, mindenki elkeseredett. Felkéredzkednek a színpadra:
– Orbánc és Pintyőke! Belőlünk nem csináltok bohócot!
– Ócska nyugger vagyok, a Fidesz bohóca!
– Követeljük az Orbán-kormány lemondását!
Nő a keserűség, a düh.
Árok Kornél elszánt:
– Börtönbe zárhatnak, emigrációba kényszeríthetnek, de nem adom fel, mert hiszek az igazamban.
Nem látni civilt: csak tűzoltót, rendőrt, katonát.
Ellenzéki pártkatonából viszont van doszt: szolidarítanak.

Persze. Szép is az összefogás. Jut belőle mindenkinek egy kis PR, beszédecske, röpke szereplés. Kormos Kata szoci szóvivő beszél a színpadon, állítólag önkénteseket kerestek, ő cselesen jelentkezett. A jobbikos Pörzse kvaterkázik az emelvény mögött, a munkáspártiak lecövekeltek az utca közepén. Thürmer fotózkodik a forróságban. Itt van a Civil Mozgalomtól Seres Mária, s felemlegeti: hiába gyűjtött annyi aláírást, a politikusok költségtérítésből választókerületi pótlékká varázsolták át juttatásaikat.
Pódiumhoz jut a frissiben egyesületté lett Milla társelnöke, az immár hivatásos civilek, akik most nemcsak a szabadságjogokért aggódnak. Végül bárki mikrofonhoz juthat. Egy asszony épp negyedórás litániát tart arról, hogy „a víz elmossa a sziklát is”, és „sok száz gyertya a nap fényével vetekszik”. Itt mégse kínos.
Az utcacirkusz sztárja a két főbohóc. Kónya parókája alól rám kacsint: „Így már meg sem ismersz, ugye?” Valóban alig ismerek rá. Sok ez. A rendvédelmisek között kézről kézre járó Barikád újság, a hangszórókból a politikusokat kurvaanyázó dalszöveg. A színpadra meghirdetett bohócszépségverseny, ahol egyszerre lepi meg a nézőt a keserűség és az alkoholgőz. A poénosnak szánt kommentek, miközben az érdekvédőkből lett ceremóniamesterek nagy svunggal ölelik a flitteres miniruhába öltözött bohóclányokat. Sok ez a vicceskedős, izzadós érdekmentés. A fotózkodás a legfiatalabb bohóccal, Ágival, merthogy „mi lesz a gyerekeinkkel?”. Már csak a kiskutya hiányzik. Kónya nem, ő rutinosan odapattan Árok és a kislány mellé, címlapról lemaradni bohócság volna.
Csupán a színpadépítő munkás teszi itt a dolgát. Májaskonzervet tunkol kenyérrel. Fölötte a komoly szakszervezetisek, akik pár hete még a miniszterelnökkel egyeztettek, most a bohócszépségverseny díjait osztogatják. Az első sorban jó erőben lévő negyvenesek-ötvenesek tapsolnak nekik kigyúrt izmokkal.
Tar fejükön csillagmintás ezüstsityak, rajtuk szilveszterről maradt, akciós tescós szerelés.

Tüzes kígyó kanyarog a budai Várba. A fáklyás tömeg eleje már a Sándor-palotánál, a vége még a Lánchídon. Zúg az „ébresztő!” meg az „Orbán, takarodj!”. Egy öreg a telefonjába azt kiabálja: „Orbán mondjon le!” Mókás! Vajon kit hívott? A csendes belvárosi utcák ablakaiból integetnek a menetnek.
Kónya bohóc és Árok bohóc fürdik a sikerben: csaknem húszezren vonták viszsza voksukat a kormánytól. Ennél többen lehettek a menetben.
A szervezők mosolyognak:
– Sokan kezdenek öntudatra ébredni!
Skandál a rendvédelmi nép:
– Szép volt, fiúk!
Kukába dobják a fáklyát. A produkciónak vége. Búcsúzóul felszisszen egy füstbomba.