Politikai játék a kastélyban

- Kiköltözött már?

– Igen, nemrég végleg elhagytam a kastélyt. Éppen ideje volt. Az utolsó hetekben szinte fogolyként éltem ott, minden lépésemet figyelték, a kocsim csomagtartóját átkutatták, a vendégeimet lajstromozták. Támadás ért azért is, miért laktam egyáltalán a kastélyban. Azt beszélték rólam, valóságos hercegnek képzelem magam.

- Tudtommal az ilyen intézményekben mindenhol vannak szolgálati lakások.

– Önnek nem kell magyaráznom, hogy a keszthelyi kastély nekem nem a munkahelyem volt, hanem a hivatásom és az életformám. Reggeltől estig, ha kellett, éjszaka is az foglalkoztatott, hogyan tudnánk tökéletesebbé tenni az intézményt. Csaknem három évtizedig laktam ott, és senkinek nem volt kifogása ez ellen, hisz az állást a lakással együtt hirdették. Előttem a gondnok lakott benne.

- Úgy tudom, a szolgálati lakás nem is a hercegi szárnyban volt.

– Nem, ott a szállóvendégeinket helyeztük el, akik természetesen fizettek ezért a szolgáltatásért. Én az egykori főszakács lakásában éltem, de ez nekem nagyon megfelelt.

- Tudja már, hogy mi okozta a vesztét?

– Az, hogy én voltam a kastély igazgatója, pedig más akart az lenni. És nem tartoztam ahhoz a klubhoz, ahol mostanában a kinevezéseket foganatosítják.

- Ha jól emlékszem, voltak azért konkrétabb kifogások is.

– Voltak, de mondvacsinált mindegyik. Hogy kezelhetetlen az adósságállományunk, hogy drasztikusan esett a látogatószám, hogy túl sok embert foglalkoztatok meg ilyenek. Ebből annyi igaz, hogy a látogatóink száma valóban csökkent a válság óta, ahogy minden más múzeumé, viszont a miénk az országos átlagnál kisebb mértékben. Mindenesetre kevésbé, mint ahogy az állami támogatásunk csökkent. Tavasszal egyébként minden évben voltak nehézségeink – a Balatonon a nyári főszezon hozza a pénzt igazán –, ezeket bankkölcsönökkel áthidaltuk. Igaz, hogy nem akartam senkit elbocsátani...

- Hányan dolgoznak most Keszthelyen?

– Körülbelül százhetvenen. Amikor elkezdtem a munkát, negyvenen se voltunk. De hát a mai kastélyt nem is lehet az akkorihoz hasonlítani. Területei is, múzeumai is, feladatai is megsokszorozódtak.

- Mintha a területtel kapcsolatban is lettek voltak viták az önkormányzattal.

– Látszólagos érdekellentétek voltak. Én már a nyolcvanas évek közepétől arra törekedtem, hogy egyszer eredeti szépségében állíthassam helyre a hajdani kastélyt. Akkor ez persze csak egy merész álom volt. Hiszen a terület jelentős részét magyar katonai objektumok foglalták el. De aztán a világ kedvezően változott, és nekünk lehetőségünk nyílt visszaszerezni az egész kastélyparkot, majd legvégül a hozzá kapcsolódó egykori vadaspark egy részét is.

- Amelyet az önkormányzat is szeretett volna megszerezni. Pompás lakóparkok épülhettek volna ott.

– Igen, mindketten pályáztunk a területre, de aztán az illetékesek a mi javunkra döntöttek.

- Mikor is?

– 2007-ben.

- Azaz a Gyurcsány-kormány idején.

– Úgy van. Amikor tehát az állami tulajdon megmaradt állami tulajdonnak. Kevesen tudják, hogy ebben én már Antall Józseffel megállapodtam.

- Akárhogy is, a keszthelyi vezetők nem tapsoltak örömükben a döntéshez.

– De tudomásul vették. A kastély és a város kapcsolata nem volt konfliktusmentes az elmúlt csaknem három évtizedben. Volt, hogy rövid távú érdekeink nem egyeztek, de eddig minden városi vezető – csaknem egy tucattal dolgoztam együtt – megértette, hogy a kastély fénye elsősorban a városra ragyog, s minél nagyobb ez a fény, annál inkább.

- Ezt szépen mondta.

– Egy szó, mint száz, úgy gondolom, eltávolításomnak csak ürügyei voltak, nem indokai. A fülkeforradalom fölülírta a korábbi szabályokat, ma már nem számítanak sem a múltbeli érdemek, sem a józan szakmai érvek, sőt a frissen szerzett lojalitás is kevés. Csak a párthűség számít ebben a különös, újra feudalizálódó államban.

- Ezzel egyetértek, mégis azt gondoltam, hogy ha egyetlen kivétel akadhat, az bizonyosan ön lesz. Hiszen az elmúlt évtizedek alatt minden kormánnyal jól megértette magát – ha jól tudom, miniszteri bársonyszékkel is megkínálták –, ha kellett, kötött kompromisszumokat is, gondosan elkerülte a politikai nyilatkozatokat, egyetlen szempont vezérelte, a keszthelyi kastélyt európai hírű intézménnyé akarta tenni. És hogy ez mennyire sikerült, azt szakmai kitüntetései, nemzetközi elismerései éppúgy bizonyítják, mint a kastély fejlődése, egyedülálló tárlatai.

– Most én köszönöm a szép szavakat, szerkesztő úr. Amelyek, ha igazak, csak azt bizonyítják, hogy a jelenlegi rezsimnél egyetlen kivétel sem lehetséges.

- Ön egyszemélyes intézmény volt Keszthelyen. Én, őszintén szólva, azt vártam, hogy egy ilyen ostoba és felfuvalkodott döntés után a polgármesteri hivatal elé vonul a fél város tiltakozni, és Festetics herceg is – akit ön csábított vissza Magyarországra, s aki nemcsak visszatérő kedves vendége, de nemzetközi lobbistája a múzeumnak – felemeli a szavát.

– Ha tüntetés nem volt is, de az interneten létrejött egy tiltakozó fórum, amelyet sok kiváló keszthelyi polgár aláírt, az egyetem volt dékánjától a volt rendőrkapitányig, tanárok, orvosok, vállalkozók és taxisofőrök. A herceg is erélyesen tiltakozott a lépés ellen, sőt a hír hallatán ezért Keszthelyre utazott. Ez persze jólesett a lelkemnek, de én mindenkit igyekeztem higgadtságra inteni. Az látszott, hogy a döntés megváltoztatására nincs esély – utódom, a város alpolgármestere már hónapokkal ezelőtt bejelentkezett a tisztségért, és hamar kiderült, hogy a kultusztárca vezetői minden igyekezetük ellenére sem tudnak megvédeni engem –, és én nem szeretném, ha mindaz, amit ennyi idő alatt felépítettem, a jövőben tönkremenne. Szurkolok a kastélynak, és szurkolok a városnak, mindenkinek, aki ott maradt.

- Mindenkinek?

– Na jó, majdnem mindenkinek. De a kastélynak töretlenül.

- Korábban kényes helyzetére hivatkozva mindig gondosan elkerülte a politikai nyilatkozatokat. Mostantól azonban ön nyugdíjas, civil polgár, szívesen meghallgatnám, hogyan vélekedik az Orbán-kormány első évéről.

– Három jellemző dolgot mondanék. Az egyik a kisajátítás. Hogy minden, ami lesz, van és volt, az ő teljesítményük. Okkupálják a teljes magyar történelmet, a gazdaságot, a kultúrát. És amit nem tudnak kisajátítani, az nincs.

- Mostantól tehát a keszthelyi kastély felvirágzását is a Fidesznek köszönhetjük?

– Nem lepődnék meg, ha jövőben ki lennék retusálva a múzeumi fényképekről.

- A második?

– A második a kirekesztés. Hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. És hogy ki van velük, azt ők döntik el. Pedig nagyon drukkoltam, és vártam egy békés, nyugodt korszakot. Ám a dolgokat helyi lobbisták irányítják.

- És mi a harmadik?

– Az állandó harc, a konfliktuskeresés. Pedig békét nem lehet a romokon teremteni, az ellentéteket nem szítani kellene, hanem békíteni vagy legalábbis tudomásul venni. Milyen világot hagyunk így unokáinkra? Montague-k és Capuletek fogják benépesíteni az országot.

- Kétharmad Montague, egyharmad Capulet.

– És mindenki meghal a végén.

- Evezzünk gyorsan vidámabb vizekre. Azt hallottam, máris ajánlatokkal bombázzák.

– Valóban, többen megkerestek az egykori arisztokrácia tagjai közül, hogy most az ő kastélyukkal tegyem meg ugyanazt, amit Keszthelyen tettem. Hívnak Dégre, hívnak Marosvásárhely mellé, és vannak más ajánlataim is.

- És ha Keszthelyre hívnák?

– Ez a kérdés nem időszerű.

- Remélem, feltehetem még egyszer. Addig azt kérdezem búcsúzóul, megvan-e még az a plüssoroszlánja, amelyet íróasztalán láttam egykor, s amelyet beosztottjaitól kapott szeretetük jeléül.

– Persze, jött velem Budapestre. Tudja, én az oroszlán jegyében születtem. És az oroszlánok sohasem adják fel.