Polgár Judit: Sikeres lehettem volna kreatív menedzserként is

– Mi a legkorábbi gyerekkori emléke?

– A sakkal kapcsolatban?

– Nem. Bármivel kapcsolatban.

– Húha. Talán az első, XIII. kerületi házunk képe. Egy felújított, régi épület volt. De miért fontos ez?

– Az érdekel, hogyha valakinek a sakkozás miatt az átlagnál sokkal jobb a memóriája, az vajon megmutatkozik-e a saját életével kapcsolatos emlékekben is.

– Nem hinném. Szerintem a személyes emlékeim pont annyira maradnak meg a fejemben, mint bárki másnak.

– A magánéletében is kizárólag racionális döntéseket hoz, mint a sakktábla mellett?

– Tévedés, hogy sakkjátszma közben csakis előre kiszámított lépésekkel operálunk. Természetesen van, ami színtiszta logika, de egy játék során kiemelkedő szerepe lehet az intuíciónak. A hétköznapi életben olykor van mód arra, hogy aprólékosan végiggondoljuk a lehetőségeket, és racionális döntést hozzunk, de számos esetben erre nincs idő, ilyenkor csak a megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Ez velem is gyakran előfordul. Az tény, a sakkozólétből következően törekszem rá, hogy mindig logikailag végigelemzett döntéseket hozzak. Szeretek mindent alaposan előkészíteni, naprakészen követni az összes területet, amellyel foglalkozom. Éppúgy, mint az előző életemben.

Fotó: Merész Márton

– Az előző életében?

– Már abban az értelemben, hogy az aktív sportolói időszakom azért jelentősen eltért a maitól. A gondolkodásom ma már egész más irányokba orientálódik. Sportolóként mindennap azzal kellett szembenéznem, hogy győzök vagy veszítek. Az könnyen értelmezhető, egyértelmű szituáció volt. A sporton túli létezésben sokkal nehezebben ragadható meg a győzelem és a vereség fogalma, sok múlik azon, miként kommunikálunk kifelé egy-egy teljesítményt. A sakkban nincs mese: rá kell nézni a táblára, és világosan látszik, ki hogyan teljesített. A való világban ez nehezebben mérhető.

– Ez zavarja?

– Nem zavar. Rugalmas személyiség vagyok, tudomásul veszem. Ráadásul önkritikus alkat vagyok, ha valami nem jól működik, azzal kezdem, hogy ellenőrzöm a saját munkámat.

– Mindenkivel szemben maximalista?

– Egykori élsportolóként nem tudok kibújni a bőrömből, továbbra is sikerorientált vagyok. Másfelől viszont mindig folyamatokban gondolkodom, a célhoz vezető úton az apró pozitív momentumokat is sokra értékelem. Sokszor többre, mint a kitűzött cél elérését. Az ismert sakkanekdota szerint amikor Kaszparov 22 évesen elnyerte a világbajnoki címet, a nevelőedzője, Botvinnik odament hozzá, és azt mondta: gratulálok, egyúttal nagyon sajnállak. Miért?, kérdezte Kaszparov, mire Botvinnik azt felelte, azért, mert ilyen fiatalon túl vagy életed legboldogabb napján. Én egyébként úgy vagyok vele, hogy minden kitűzött célom elérését csupán egy állomásnak tekintem.

– Ezek szerint nem élte meg kudarcként, hogy nem sikerült elérnie a pályája elején kitűzött legnagyobb célját, a férfi világbajnoki cím megszerzését?

– Egyáltalán nem. A pályafutásom alatt végig fontos volt, hogy végcélként ott lebegett előttem, és ugyan nem értem el, ám az odavezető út számos állomását komoly sikerként éltem meg. Egyébként ha nem az vezérelt volna, hogy az abszolút kategória bajnokának fejéről levegyem a koszorút, akkor nem lehettem volna 25 éven át a női világranglista vezetője.

– A versenyszellem nem teszi függővé az embert? Kicsi kora óta arra tanították, hogy győzze le a másikat.

– Nem a versenyszellem az, amit áthoztam magammal a sportolói létből a civil életbe, hanem a maximalizmust és a minőségre törekvést. Imádom a kihívásokat. Bármit csinálok: sakkszakkönyveket írok, oktatási programot dolgozok ki, vezetem a sakkalapítványomat, előkészítem a Világsakkfesztivált, helytállok családanyaként – igyekszem teljes intenzitással végezni.

– A világ legjobb sakkozói között rengeteg a bogaras, nehéz természetű, nárcisztikus ember. Ön viszont kifejezetten nyitott, empatikus alkat, fogékony a társadalmi problémákra. Kivétel?

– Nem általánosítanék. Korábban valóban sok különc ember alkotta a sakkvilág krémjét, de ez mára sokat változott. A sokszínűség megmaradt, de például Kramnyikot, Anandot vagy Nakamurát semmiképpen nem nevezném nárcisztikusnak, teljesen hétköznapi emberek, amellett hogy nagyon erős egyéniségek.

– Önt úgy nevelték, hogy egy speciális területen nyújtson kiemelkedő teljesítményt. Ehhez képest viszont kifejezetten olyan alkatnak tűnik, aki inkább a kiegyensúlyozottságra törekszik.

– Csak akkor tudtam és tudok kiemelkedő teljesítményt nyújtani, ha béke van a lelkemben. Ez akkor is így volt, amikor háromféle dologra kellett koncentrálnom, és most is, amikor harmincháromfélére. Amióta nem sakkozom versenyszerűen, sokkal több területen kell helytállnom, így nehezebb feladat az egyensúly megteremtése. Ebben például sokat segít, hogy a sakkozás miatt erős vagyok a kritikus gondolkodásban, a helyzetelemzésben.

– Azzal, hogy testvéreivel ellentétben Magyarországon él, és az elmúlt években több területen kellett mozognia, nyilván az ország állapotáról is személyesebb benyomása van. Követi a közéletet?

– Nem zárom ki az életemből, de nem ekörül forognak a gondolataim. A politika ingoványos terület, az ember sok helyről szerzi az információkat, és ezeket muszáj mérlegre tennie. Bármilyen véleményt a nyilvánosság számára megfogalmazni ugyanakkor kifejezetten veszélyes. Szinte képtelenség elérni, hogy az ember véleménye abban a formában jusson el az emberekhez, ahogy azt megfogalmazta. A közvéleményt az a közösségi média uralja, amely alkalmatlan közeg az üzenetek pontos közvetítésére.

– Felháborodós-csapkodós típus, vagy rezignáltan reagál az önnek nem tetsző dolgokra?

– Temperamentumos ember vagyok. Nem bírom az igazságtalanságot, pláne, ha közvetlenül engem is érint. Ilyenkor felhúzom magam, de amilyen hirtelen jön a haragom, olyan gyorsan el is párolog.

– A szülei egy speciális pedagógiai módszer alapján nevelték sikeres felnőttekké a három lányukat. Ön mégsem követte a gyermekei nevelésében a szülei példáját. Miért?

Fotó: Merész Márton

– Azért sok mindenben követtem. De abban például nem, hogy a mi gyerekeink járnak iskolába, mi meg a testvéreimmel nem jártunk. Viszont azt a szüleimtől tanultam, hogy igyekszem minél több időt együtt tölteni a gyerekeimmel, intenzíven figyelek rájuk. Az eltérések részben abból fakadnak, hogy mi nagyon más körülmények között nőttünk föl, mint a saját gyerekeink. Kilencéves koromig egy 64 négyzetméteres házban laktunk öten, a lányokkal közös szobánk volt, és amikor vendégek aludtak nálunk, márpedig az gyakran előfordult, alig fértünk el. Emlékszem, sokszor csak zsíros kenyér volt vacsorára, nem futotta másra. A sikeres sakkpályafutás magával hozta az anyagi felemelkedést is.

– Másképp kell nevelni egy szegény vagy egy felső-középosztálybeli családba születő gyereket?

– Erre nem tudok hitelesen válaszolni, mert gyerekként voltam szegény, nem pedig szülőként. Ráadásul az édesapám egyszerre volt pedagógus, szülő és menedzser, aki akár egy napon belül is gyakran váltogatni kényszerült a szerepeket. Minket még a mainál sokkal zártabb világban neveltek fel, a szüleim a speciális pedagógiai módszerek alkalmazását egyfajta kitörési lehetőségnek is tekintették. Az tény, hogy a szegénység jelentős motiváció a felemelkedésre, de azok a kihívások is inspirálók lehetnek, amelyek az én gyerekeimet érik. Mi még egy szobában ülve sakkoztunk reggeltől estig, manapság az egész virtuális világ beköltözik a gyerekszobába.

– Milyen iskolába járnak a gyerekei?

– Egy államiba.

– Miért? Ön megtehetné, hogy fizetős magániskolába járassa a gyerekeiket.

– Mint mindenben, ebben is nagyon sok szempontot mérlegelve döntöttünk a férjemmel. Pont úgy, mint bárki más: milyen közel van az iskola, milyen a híre, kik ajánlották, melyik illik leginkább a gyerek személyiségéhez, ilyesmik. A szülőnek persze – ha megteheti – muszáj kiegészítenie az iskolai oktatást külön képzésekkel. Az oktatás világszerte válságban van, Magyarországon különösen. Akadnak ugyan iskolák, amelyek igyekeznek felzárkózni a modern gondolkodáshoz, de a legtöbb helyen óriási a lemaradás. Sajnos a pedagógusok nem kapják meg sem a korszerű képzést, sem a munkájukhoz szükséges technikai hátteret, sem az anyagi megbecsülést.

– Az édesapja, Polgár László szerint minden egészséges gyerekből zseni nevelhető. Ha nem sakkozó lett volna, akkor miben lehetne még zseni?

– A szüleim szerint mindenben.

– Vagyis sikeres lett volna akkor is, ha egy másik úton indul el?

– Erről mást gondoltam a sakkpályafutásom csúcsán, és manapság. Olyan fiatalon értek komoly sikerek a versenysakkban, hogy valójában fel sem merült bennem, létezhetne egy másik út is. Szembenézve a mai önmagammal azt látom, hogy kreatív ember vagyok, van érzékem a fotózáshoz, a robotikához, a programozáshoz. Szeretem a kütyüket, nagyon sok applikációt használok, folyamatosan azt keresem, mivel tudnám könnyebbé tenni a munkámat. Gyerekkorom óta rengeteg országban jártam, nyitott vagyok a kultúrák sokféleségére – szerintem sikeres lehettem volna kreatív menedzserként is.

– A multikulti ma nem trendi.

– Én ebben nőttem föl, nem tudnék létezni nélküle. Akármerre járok a világban, mindenhol figyelek, soha nem tudni, milyen információt fogok később még hasznosítani az életemben. Olyan vagyok, mint egy bálna: mindent beszippantok, aztán amire szükségem van, megtartom, a többit elengedem. Számomra természetes, hogy a mindennapjaimban visszaköszönnek a különféle kultúrák. A lakásomban például fonott indonéz bútorok között érzem jól magam, a konyhában meg gyakran bukkannak fel japán vagy olasz ízek.

– Jól főz?

– Azt mondják. Szeretem a konyhát, még anyukámtól tanultam meg főzni. Van egy aszalt szilvás-hagymás libamájreceptem, annak kevesen tudnak ellenállni. De jó vagyok paradicsomszószban és palacsintában is.

– A palacsintájában mi a különleges?

– Az, hogy nagyon vékony tésztával csinálom, mégsem szakad el. A gyerekek majdnem minden hétvégén azt kérnek.

– Dobálni is tudja a palacsintát?

– Azt nem. Megfordítom lapáttal.

– Ön az ENSZ nők jogaiért küzdő esélyegyenlőségi nagykövete. A konyhában álló asszony alakja viszont az ősrégi sztereotípiákat idézi fel.

– Máris a lényegnél vagyunk, hiszen én nem külső kényszerből, valamiféle társadalmi elvárás miatt vonulok be a konyhába, hanem mert szeretek főzni. Ennek ellenére nagyon tisztelem azokat a nőket, akik a háziasszony szerepét töltik be, és épp azért harcolok, hogy legyen választási lehetőségük. Ami a női egyenjogúság kérdését illeti, nemcsak a férfiaknak akadnak tennivalóik az ügyben, hanem a nőknek is. Hány asszony ragaszkodik akár tudatosan, akár öntudatlanul azokhoz a hagyományokhoz, amelyek évszázadok óta klisék alapján írják le a női életpályát? A gondolkodásmód átalakítása lassú folyamat, drasztikus változásra nem számíthatunk. Viszont hiszek az apró lépésekben.