Pénzt vagy életet!

Lázár János egyszer valami olyasmit mondott, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. A dolgozó ember értékét munkája minősíti. Aztán ezt vagy díjazza a társadalom, vagy nem. Aki jobb munkát végez, annak több jut, aki nem, az elégedjen meg azzal, amije van.

Az ország ma nem vertikális, jogaikban egyenlő, a társadalmi munkamegosztásban az igényeket ésszerűen kielégítő tevékenység mentén létezik, hanem horizontálisan, két részre osztott és jogaikban, lehetőségeikben antagonisztikus csoportra oszlik. A vonal felettiek a profi politikusok, a politika körül legyeskedők és az ebből élők, az ezt meghálálók csoportja. A nagyobb baj, hogy az állam az alsó kategóriába degradálta az értelmiség jelentős részét; a szellemi élet, a tudomány, a kultúra, az oktatás, a művészetek reprezentánsait diszkriminálta, és a sok veszélyt magában rejtő, beláthatatlan következményekkel fenyegető, lepusztított egészségügyet is. Mindez felelőtlen államunk eltorzult értékítéletére vall.

Az orvosi hivatást gyakorlók semmihez nem hasonlítható munkát végeznek, és munkájuk mindannyiunk érdeke. Ha ezt csak a jelenlegi megbecsülés szintjén tudja az uralkodó hatalom megköszönni, senki ne csodálkozzék, amikor ezt a megalázó nagyvonalúságot viszonozva néhány sebész altatás nélkül fog műteni vagy a belgyógyász köhögtető helyett hashajtót ír fel. A sok vihart kavaró hálapénztéma a beteg részéről legtöbbször lelkiismereti kérdés, az orvos oldaláról nézve pedig – nem szívesen írom le – fizetéskiegészítés. Egyfajta adok-kapok rendszer része; az orvos és a körülötte lévő asszisztencia, az ápolók gyógyulást kínálnak és a lehetőségekhez képest nyújtanak is, amit a beteg megköszön. Amíg az állam nem tudja anyagiak tekintetében értékén kezelni az orvosok és az egészségügyi dolgozók munkáját, a gesztusértékű hálapénz fennmarad. Ha jól ítélem meg a betegek és gyógyultak filozófiáját, feltehetőleg még utána is.

Az állam szemrebbenés nélkül terhel bennünket különböző megszorításokkal, de összevonja szemöldökét, ha hálapénzről van szó. Az előbbit erőszakkal veszi el tőlünk és turkál a zsebünkben, az utóbbit, sokszor az életet vagy az egészséget mentő beavatkozás után saját elhatározásunkból adjuk. Ha kapunk valamit, illik megköszönni, esetünkben – lehet, hogy ez ismét fület sért – az egészségünk az áru, a hálapénz pedig a köszönet, ha már az állam nem akar fizetni. Inkább százfelé szórja a közpénzt, megkérdezésünk nélkül, gusztustalan, magamutogató reklámokra, üres lelátók előtt labdázgató fiúkra, dizájnos kazánházra, kisvasútra és kiváltságosoknak nyújtott támogatásokra. Ha számít minden kipréselt forintra, vállalati támogatásokra és a tao-rendszerben kalapoz, milliárdokat áldozva a miniszterelnök sok-sok mihaszna passziójára, miért tartja etikátlannak a régóta alulfizetett orvosok és egészségügyiek anyagi körülményeit könnyebbítendő segítést?

A már említett miniszter próbál szivárványt varázsolni hallgatósága feje fölé, és olyat is mondott: „Fizetünk, amennyit tudunk.” Sokkal életszerűbb lett volna úgy fogalmaznia: Fizetünk, de csak arra, amire akarunk és amire parancsot kapunk. Az egészségügy nem tartozik ezek közé.

Gerencsér Emil, Budapest