Az oktatási rendszer az összeomlás szélén áll

Cikkünk előző részében két pedagógus írását tettük közzé – sajnos a most közölt három írás sem fest jobb képet az oktatási rendszerről és a tanárok helyzetéről.

Mindannyian azt kérték: ne közöljük a nevüket, ugyanis legtöbbjük már találkozott a munkahelyén retorzióval azután, hogy éltek a véleményalkotás- és szólás szabadságával.

„Mindig is a nemzet napszámosai voltunk. Ennyi. Ezt kell elfogadni?”

„Hogy miért álltam bele a sztrájkba? Mélyen, legbelül már semmit nem reméltem a sztrájktól. Egy ideje már nincsenek illúzióim. Adtam talán 10% esélyt annak, hogy az utolsó, márciusi alkalommal olyan ügyért emeltünk szót, amit mindenki a saját bőrén érez (fizetések) és ezáltal mindenki félre tudja tetetni a politikai kötődését és együtt tudunk kiállni magunkért. Sztrájkolni csak akkor van értelme, ha a többség egyet ért és a véleményét meri vállalni. Nálunk ez nem valósult meg. Sokan nem értettek egyet és még többen voltak érdektelenek. Én azért adtam mégis a nevem a sztrájkhoz, hogy emelt fővel távozhassak. Büszkén álltam ki a tantestületünk harmadával »A sztrájk alapjog« molinót szorongatva szót emelni magunkért és a többiekért is.

Ne lehessen azt mondani, nem tettem meg mindent, hogy felhívjam a figyelmet arra, a rendszer az összeomlás szélén áll. Pedig első pillanattól kezdve éreztem, hogy erőtlen, gyenge próbálkozás marad ez is.

Mindig is a nemzet napszámosai voltunk. Ennyi. Ezt kell elfogadni? Csakhogy a világ változik. Sok minden változott az elmúlt 100 évben. A manapság erősen idealizált ispánok korában se keresett egy informatikus nettó 800 ezer forintot. Most mégis ennyit keresnek. Ez is megváltozott.

Miért ne változhatna a pedagógusok bérezése is? Egyszerűen sokan nem értik meg, hogy nem az a normális, hogy egy főállás mellett mellékállás kell a megélhetéshez. Hogy ennyi diplomával és ilyen munkakörben igenis járna egy olyan életszínvonal, ami példa értékű. Hogy miért? Elsősorban azért, hogy világos legyen a társadalom számára, a tudás érték. Jelenleg kimondhatjuk: Magyarországon nem az.

Hogy miért hagytam el a pályát? A kilátástalanság miatt. Tanítani ugyanannyira szeretek, mint húsz évvel ezelőtt. Jó érzés valamit odaadni magunkból másoknak. A matematikát ugyanolyan csodálatosnak találom, mint egyetemista koromban. Egy fővárosi, jó hírű középiskolában dolgoztam, mégis lemondtam a közalkalmazotti jogviszonyomról, mert úgy látom, semmi remény arra, hogy néhány éven belül a pedagógus szakma társadalmi megbecsültsége megnőjön. Pedig azt hiszem, erre vágyom leginkább. Ez az, ami hiányzik. 

Akik a közoktatásban maradnak, sokan szomorúan és tehetetlenül nézik végig, ahogy a 21.századi világ és a közoktatás között az olló egyre nagyobbra nyílik. Egy olyan rendszert igyekeznek életben tartani, amiben igazán már senki nem hisz. Még azok sem, akik nem sztrájkolnak. Sokszor lehet hallani, hogy »de ha én nem csinálnám, ki fogja?« Én ezen már túl vagyok. Nem vagyok hajlandó ebből lelkiismereti kérdést csinálni. Sőt, titkon kicsit vágyom rá, hogy az egész összeomoljon, mert akkor lehet majd új alapokra helyezni a közoktatást. De addig, amíg nem lesz változás, nekem muszáj mást csinálnom, mert már nem tudok tiszta lelkiismerettel részt venni ebben az egészben.

Két gyerekem van. Mindkettő alsó tagozatos. Borzasztó látni, hogy egy-két év alatt hogyan lettek érdeklődő, iskolába járni vágyó, tudásszomjjal teli gyerekekből érdektelen, tanulni nem szerető nebulók. Ez a tanárok hibája lenne? Nem hiszem. A keretrendszer az, ami borzasztó. Az a keretrendszer, amibe belekényszerítünk minden magyar kisdiákot. Harmadikban törtekkel foglalkozni és mértékegység átváltásokkal? Mi is kibírtuk, nekik is menni fog! Tényleg ez mottó a helyes? Azonos alakú és a kétjelentésű szavak között érteni a különbséget, tudni megadni centiméterben a mezei tücsök hosszát? Tényleg ez jelenti a tudást? Egyszerűen elavult, poros, érdektelen, életkori adottságokat figyelembe nem vevő alaptanterv szerint kell kizsigerelni a gyerekeket az iskolában. Rohanni kell egy soha el nem érhető cél érdekében – nevezetesen: befejezni az éves tananyagot.

A 2020-as Nat ellen szót emelni én magam fontosabbnak tartottam, mint ezt a legutolsó sztrájkot. Szerintem az, hogy mit és hogyan tanítunk, mindennél fontosabb. És jelenleg mindkettőre elég elkeserítő a válasz. A tantestületből többen próbáltunk a 2020-as Nat bevezetése előtt is érdemi lépéseket tenni (javaslatok megfogalmazása, aláírásgyűjtés). Persze annak is annyi látszatja lett, mint bolhapiszoknak az elefánton.

A márciusi sztrájk idején már biztos voltam benne, ha 100%-kal megemelnék a fizetésünket, akkor se maradnék. Számomra már nem a fizetés a legégetőbb probléma.

A társadalmi megbecsültség, a bérekben kifejezett anyagi megbecsülés és a pedagógusok munkájának a diákok és szülők által gondolt hasznossági foka mind-mind szoros összefüggésben vannak. Ezek a mutatók együtt mozognak. Az utóbbi években leginkább lefelé. Nem beszélve a tanárok önértékeléséről. Érdemes lenne felmérni, ki mennyire tartja társadalmilag hasznosnak a munkáját.

Ha a szülők azt gondolnák, hogy a gyermeküknek nagy szüksége van a kovalens kötések beható ismeretére, akkor nyilván nagyobb tisztelettel fordulnának azok felé, akik ezt a tudást át tudják adni a gyermekeiknek. Ha nő a presztízs, nőnie kell az anyagi megbecsültségnek is. Jelenleg a pedagógusok azok, akik nagy kanállal nyomnak le valamit a gyerekek torkán, ami MUSZÁJ. Én már nem akartam tovább a kanalas ember lenni. 

Lehet, hogy egykor az oktatási rendszerünk a világ élvonalába tartozott, de napjainkban már egész biztosan nincs ott. Észre kellene venni, hogy nem attól lesz újra jó, ha a 100 éves modellhez minél inkább ragaszkodunk – mondván akkor nagyok tudtunk lenni. Változtatni kellene, hogy újra nagyok lehessünk.

Nekem pedig – mégha vérzik is a szívem – a lemondás maradt az egyetlen eszközöm, hogy belekiabáljam a világba: VÁLTOZTATNI KELL! Pedagógusként ennyit tudtam tenni a felnövekvő generáció érdekében.”

(egy pályaelhagyó gimnáziumi tanár)

„Talán túl későn jöttem rá, hogy nem örömből kell dolgozni, hanem pénzért.”

„A pedagógusok, amennyiben hozzám hasonlók, elmehetnének esetleg orvosnak. Ügyesen diagnosztizáltak maguknak egy jól fejlett depressziót. Vagy pánikbetegséget. Mindenért hibásnak érzik magukat, akik nem értenek semmihez, nem mernek pályát változtatni. Én is talán túl későn jöttem rá, hogy nem örömből kell dolgozni, hanem pénzért. Esetleg célszerűen továbbtanulni. Akár felnőttként. Baromi rosszul érzem magam, hogy ilyen helyzetben asztalt kell csapkodnunk. Persze mióta értem a magyar nyelvet, azt hallgatom, hogy mindig a pedagógusok elégedetlenkednek. Csak ha ebben a mostani helyzetben történik ez, ebben a hazaként tisztelt kócerájban, akkor az elmúlt évek elégedetlenkedései elfelejtődnek, csak mértpontmost van. Mint tavasszal. Meg ősszel.

Pihenés helyett úgy tűnik, ebben az évben már meg kell írnom a portfóliómat. Megkaptam a főnököm soros levelét arról, mekkora pancserek vagyunk. Alapítványi iskolában dolgozom, hozzájárulást nem annyira óhajt senki fizetni, de persze verik az asztalt a plusz szolgáltatásokért. Látom évről évre az elsős kollégák kiborulásait. Mindig egyre rosszabb. Ebben a tanévben én is elsős leszek. A legdrágább kincsüket bízzák ránk. Vagy az mégis inkább egy mobiltelefon? Persze vannak kivételek. Bocs a szakmaiságtól mentes őrjöngésért. Általánosságok. De azt megígérhetem, hogy ha nem akarnak több salátával (törvényként) etetni, ha nem buzdítják a t. szavazókat erdőirtásra, ha lehet közös teherviselés, ha szigorú háziasszonyként kezelik a nagy kasszát, ha szakmai alapon vizsgálják az iskolaérettséget, ha legalább az egyetemek... Azt akartam mondani, hogy akkor én vidáman dolgozok tovább ennyiért, és a büdös életben nem tüntetek többet. De lehet ezeket – és a többit – még békésen javítani?! Hiányzik a klaviatúrámról a pozitív billentyű.”

(általános iskolai tanárnő)

„A kiégett, kizsigerelt tanár nem tudja a diákjaiból kihozni a legjobbat.”

„Milyen problémákat látok tanárként? Röviden: sokat. Egyrészt a 22-26 óra esetén sohasem 22 az irányadó. Nálunk, ha jól tudom, a tanker 24-et adott ki minimum óraszámként, és erre jön rá például az osztályfőnöki órakedvezmény. (Így oldják meg a tanárhiányt.) Nekem így ez az évem elvileg laza lehetett volna 23+2 órával, de ez annyit jelentett csak, hogy folyamatosan helyettesítettem, helyettesítettünk. Csak érdekességképpen nekem 23 megtartott órám volt (a korábbi években 25-26), közben 6 lyukas ( ekkor másoltam, állítottam össze dolgozatokat, stb.) de az igazság az, hogy heti többször végeztünk  a 8. órával, s mivel minden nap az első órám előtt berendeltek kötelező helyettesnek, így alapvetően 33 órát töltöttem benn minden héten a suliban.

Túlórát nem számolnak el, csak ha túllépjük a 30 órát, és csak a 30 felettit fizetik ki. Összevonásért nem fizetnek.

Délutáni programok, osztályprogram nem számít sehová, és nem is fizetnek.

Ha kirándulni viszem az osztályomat, minden költsége a mienk, nincs napidíj.

Nincs cafeteria, nincs könyvtámogatás, nincs ruhapénz, irodaszer.

Nem újítják fel a tantermeket, a termemben a padok élfóliája már rég levált, sőt van, aminek a sarka letörve, kitörve, a székek hasonló állapotban. Évek óta kérjük az új padokat, nem kapunk. Nincs felújítás, nincs pénz fejlesztésre. Nem kapunk pénzt továbbképzésre, pedig elvileg kötelező lenne 7 évente 120 óra. Ha valakinek mégis sikerül kisírnia valamennyi támogatást, akkor ingyen helyettesíthetjük.

Így az embernek egy idő után nincs már energiája plusz feladatokra, versenyekre, örül, ha megcsinálja a kötelező dolgait, pedig ennek nem erről kellene szólnia.

Versenyek sincsenek normálisan, hisz egy-egy iskola felvállalt versenyeket, szaktanárok, munkaközösség vezetők vadásszák, melyik hol is lehet az országban, és ha sikerül továbbjutni, jön a kérdés, ki fizeti oda az utat, szállást, stb.

Összegezve: túl leterheltek vagyunk, nem fizetnek meg, nem becsülik a munkánkat, és azt gondolom, a kiégett, kizsigerelt tanár nem tudja a diákjaiból kihozni a legjobbat, és ez egy ördögi körré válik. Csúszunk egyre lejjebb.”

(általános iskolai és középiskolai tanár)

(Kiemelt kép: A PDSZ, a Ne dolgozz Ingyen, az aHang, a Magyar Szakszervezeti Szövetség is tüntet többek között a Kossuth téren, a Parlament előtt 2022. március 19-én. Fotó: Dimény András/168)