Pál László: Jöjjön létre demokratikus ellenzéki kerekasztal!

- Tagja még az MSZP-nek?

– Nem. 2005 elején megmondtam az akkori elnöknek, Hiller Istvánnak, hogy tekintettel a pártban tapasztalható szemléletre, nem vagyok hajlandó tovább tagdíjat fizetni.

– Min borult ki?

– Én vezettem korábban a Magyar Villamos Műveket, és 2005-ben határozottan elleneztem az utódom személyét.

– Föl se veszi a telefont, ha a pártból hívják?

– Dehogynem. Az MSZP rendezvényeire is elballagok, ha hívnak, de az Együtt-PM-esekére és a DK-sokéra is.

– Milyen ez a mai MSZP?

– Egész más, mint a régi. A jelenlegi felső vezetésben egyetlen ember van, aki 1990. május másodikán is tagja volt a frakciónak: Kovács László. Hagyták, hogy eltűnjenek a pártból olyan nagy tudású politikusaink, mint például Békesi László, Csehák Judit vagy Kósa Magdi.

– Őket még a mostani szocik is lekomcsizzák.

– Én sem voltam az 1990 előtti rendszer ellensége. Azzal együtt, hogy annak idején gyakran kritizáltam a helyzetet, el kell ismerni: az MSZMP kihozta az országból, amit az akkori körülmények között lehetett. Nem véletlenül voltunk a „legvidámabb barakk”: a többi szocialista államhoz képest szabadabban, jobb hangulatban élhettünk. Az utódpárt, az MSZP legnagyobb hibája, hogy hagyta lesöpörni az asztalról azt is, ami korábban rendben volt.

– Úgymint?

– A mezőgazdaságban, iparban, a kultúrában, oktatásban, szociálpolitikában, a lakhatásban, a foglalkoztatáspolitikában egyaránt lett volna megvédeni való. Nem kellett volna nyomtalanul eltűnniük olyan cégeknek, mint az Ikarus, a Telefongyár, az Elektronikus Mérőkészülékek Gyára, a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, és sorolhatnám. Az átmenetet sokkal megfontoltabban lehetett volna kezelni.

– Az 1994-es MSZP–SZDSZ-kormány – amelynek ön ipari minisztere volt – privatizált a legvehemensebben.

– A kérdés nem az, hogy egy cég privát vagy állami. Az Ikarus esetében például biztosak lehetünk abban, hogy a sorsa akkor is így alakul, ha a magyar vállalkozó helyett a komolyan érdeklődő Volvo vette volna meg? A villamosenergia-rendszerünk privatizációjával sem volt bajom, csak a rendszer szétdarabolásával. A pénzpiaci privatizáció biztosította volna a bevételeket. Minek szétszedni azt, amit képesek vagyunk nyereségesen működtetni? Pusztán a darabolástól nem lesz verseny. A borsodi áramszolgáltató hogyan lenne konkurenciája a zalainak? Azt javasoltam, vigyük tőzsdére az egységes villamosenergia-rendszert, adjuk el a részvények 49 százalékét, és korrigáljuk a működési szabályokat.

– Nem ment át a javaslata.

– Nem voltam elég meggyőző. Ugyanakkor a Mol esetében lényegében ezt a modellt valósítottuk meg.

– Jó pár éve úgy nyilatkozott: „A privát vállalatoknál nagy a nyereség, mert a hatóságok gyengén tudnak tárgyalni. 2001-ben közölték, ha a kormány nem teszi lehetővé az áremelést, akkor ők nem fizetik ki az áramszámlát az MVM-nek. Az akkori kormány úgy döntött, adjuk oda nekik az árrést az MVM terhére. Ebből lett a 38 milliárdos veszteség. Most kemény alk- folyik az árakért.” Látens rezsicsökkentő volt.

– Méghozzá az első Orbán-kormány idején. Amatőr módon kezelték az ügyet. Az akkori MVM-es vezér mesélte, hogy a Parlamentben összefutott a miniszterelnökkel, és mondta neki, nagy a baj. Mire megbeszélték, kap 38 milliárdot.

– Jó kezdeményezés a rezsicsökkentés?

– Az állam legyen erős, de tekintse partnernek a többi szereplőt is. Kiszámítható rendszert kell működtetni, és a szabályokat az államnak is be kell tartania.

– A szolgáltatók lenyelték a rezsicsökkentést.

– Zavaros a kép, ráadásul a kommunikáció gyakran fölülkerekedik a valóságon. Friss hír, hogy az oroszok húsz százalékkal olcsóbban adják a földgázt. Csakhogy erről nem a magyar kormány állapodott meg, hanem még az E.ON. Lehet, hogy nem is a kormány, hanem a világpiac csinálja rezsicsökkentést? Ha így van, miért kiabálna a gázszolgáltató? Azt hiányolom, hogy az arra hivatottak számoljanak, mérlegeljenek, és a döntések az ország stratégiai érdekeit szolgálják. A példa kedvéért: még a Medgyessy-kormány idején Oroszország és Ukrajna összeveszett a gázáron, pár napig állt a szolgáltatás. Erre mi hirtelen úgy döntöttünk, gáztározót építünk 180 milliárdért, és teletankoljuk. Azt nem sakkozta végig senki, hogy ha az oroszok egy hónapig nem szállítanak, rámegy a gazdaságuk, és ha az ukránok egy hétig nem fűtenek, megfagynak. Vagyis elemi érdekük a megegyezés. Ja, és mi plusz kapacitás nélkül is háromhavi készlettel rendelkeztünk! Ezek után a Mol a gáztározót eladta a németeknek, de mivel ők sem tudták kihasználni, a felesleges tározókat jó áron visszavásároltuk. Normális?

– Önt Mol-elnökként komoly politikai támadások érték.

– Azt hiszem, rajtam próbálták ki először, hogy működik a lejáratás mechanizmusa. 1995-ben robbant az olajgate-nek nevezett botrány. Azzal vádoltak, hogy a magyar–orosz olajkereskedelmi ügyletekben, visszaélve a pozíciómmal, anyagi előnyökhöz jutottam. Négy évvel utána találkoztam az egyik jelentős szereplővel. Kérdeztem: te, mi volt ez az egész? Azt válaszolta, nem akartuk, hogy Mol-elnök legyél. Mondom neki: ezért csináltátok ezt a másfél éves országos balhét? Megvonta a vállát. Ma is a politikai élet aktív szereplője.

– Hadovált.

– Meglehet.

– Önszántából pörgött ki a politikából?

– Így alakult.

– Visszamenne?

– Követem az eseményeket, a villamosenergetikai, földgázipari fejleményeket. Épületenergetikai tanúsítványok számításait készítem, építészmérnöki tervezői szoftverekkel dolgozom, és persze unokázom. Nem hiányzik a nagypolitika. Nem szeretem, hogy sokan úgy viselkednek, mintha 1990 májusában kezdődött volna az ország történelme. Jó példa erre Horn Gyula temetése, ami ismételten bemutatta, milyen a mai elit. Hogy Németh Miklós nem ugyanolyan meghívott, mint a többi miniszterelnök? És Lázár György volt miniszterelnök senkinek eszébe nem jutott?

– Ebben a rendszerben nem.

– És? Még egyszer kérdezem: 1990. május másodikán kezdődött a történelem? Én még Fock Jenő miniszterelnöksége idején, 1969-ben kerültem az államigazgatásba, 2013-ig ismerem a kormányokat. A kormányzás technikáit a politikai rendszertől függetlennek tartom. Annak idején komoly egyeztetés zajlott a tárcák, az érdekképviseletek és a szakmai szervezetek között, s csak azután kerültek az ügyek a kormány elé. Ma? Napok alatt döntenek bármiről. A példa kedvéért három szereplő abból a korból: Sebestyén János, aki húsz éven át volt az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság általános elnökhelyettese, a múlt század második felének legnagyobb magyar iparpolitikusa. A kutya sem emlékszik rá. Felnéztem Marjai Józsefre is, akivel a köztársasági elnök nem fogott kezet. Pedig senki nem védte olyan következetesen az ország érdekeit mondjuk a KGST-tárgyalásokon, mint ő. A harmadik pedig Nyers Rezső, akinek reformpolitikája húsz évre meghatározta azt, hogy az ország gazdasága nyitottabb volt, mint a környező államoké. És akinek épp most vették el a nyugdíjpótlékját. Bölcs, kiegyensúlyozott, „hosszú távon reformer” ember. Ma közel s távol nem látok ilyen formátumú vezetőket a közéletben. Jelenleg többnyire napi ügyeket visz a politika, és nincs, aki az ország stratégiai érdekeit képviselné.

– Mire jut tavasszal a baloldal?

– Az elmúlt három évben három kis kezdeményezést tettem. Két éve azt, hogy ne koalíciós, személyi és parlamenti helyekre vonatkozó kérdésekkel foglalkozzon az ellenzék, hanem jöjjön létre demokratikus ellenzéki kerekasztal, és tárgyalják meg, egyet tudnak-e érteni abban, hogyan fogják visszaállítani a demokratikus jogrendet és intézményrendszert. Aztán, amikor az új választójogi törvény bevezette az egyfordulós rendszert, felhívtam a társaság figyelmét: ez nem felel meg a magyar pártstruktúrának, üvölteni kellene ellene. Legutóbb azt javasoltam, keressenek új, negyedik miniszterelnök-jelöltet. Szerintem az MSZP elnökének kellene előállnia a személyi javaslattal.

– Önnek van ötlete?

– Talán. De ennek nincs jelentősége.