Ózdi nyomortanyák

Az ózdi nyomortelepeken mintha másik időzónába lépnénk. Valamikor a „vas és acél országának” szocialista nagyüzeme működött itt. Munkásotthonok, takaros kertek, boltok voltak errefelé is. Mindez már csak a múlt idő.

A kilencvenes évek elején a vasmű bezárt, az emberek munkanélküliek lettek, aki tehette, menekült innen. Szegények helyett még szegényebbek jöttek. Főleg romák, akiknek esélyük sem maradt beilleszkedni a telepeken túli társadalomba.

Ami a néhai virágzó ózdi városrészből mára megmaradt, az a rendszerváltás szégyene. Szürreális nyomor, ilyet csak a harmadik világ éhezőiről szóló filmekben lát a nagyvárosi polgár. A borsodi szegregátumok mindennapjairól kevesebbet tudunk, mint a távoli földrészek egzotikus rezervátumairól. A romatelepekre híradósstáb akkor megy, ha botrány van. Mint például most, amikor a rekkenő hőségben a polgármester lezárta, illetve korlátozta a közkutakat. Olyan környéken, ahol a házakban nincs vezetékes víz.

Az országos hírekből kimaradt, ám a helyi tévé mutatta: a harmadfokú hőségriasztás idején Ózd belvárosának utcáit lajtos kocsik locsolták, a lakosoknak palackos vizet osztogattak. Eközben a város peremén a cigánygettókban leszerelték a közcsapokat, szűkítőket helyeztek a többi kútra. Így akarta megakadályozni a „fürdőcskézést” az önkormányzat.

A forróságban felfűtötték az indulatokat: „Mi tisztességes magyarok vagyunk. Miért fizessünk az ingyenélő cigányok helyett is vízdíjat?” – háborgott egy ózdi asszony.

Arról hallgatott a polgármester: a nyomortelepek lakói – habár vezetékes vizük sosem volt – a rendszerváltás óta fizettek a vízért. A „kerti csapok” használatáért díjat számolt fel nekik a vízművek. Noha sokan elmaradtak a számlákkal, ingyenességről szó sem volt. Idén januárban a „kerti csapokat” átminősítették közkúttá, s a vízszolgáltatás az önkormányzat felügyelete alá került. A szegények azt hitték, a hivatal segíteni akar nekik. Ehelyett a képviselő-testület megszavazta a közkutak korlátozását. A telepeken azt beszélik, ha a hőség lemegy, újabb vízelzárás jön. S a szomjazásuk akkor már senkit nem fog érdekelni. Pedig most is csak a nyilvánosság segített rajtuk.

És Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, pszichológus, aki tizenöt éve dolgozik az ózdi Hétes romatelepen. Itt négyszáz emberre két kút jut. Negyven fokban az egyiket elzárták, a másikból épp hogy csöpögött valami. Kriszta a Facebookon adta hírül, mi történik Ózdon. Ő riasztotta a sajtót is.

A botrány után néhány nappal járjuk vele a telepeket. A kifeszített köteleken ruhák száradnak. Ez a legjobb hír itt: megint lehet mosni, tisztát adni a gyerekekre.

– Amikor 1998-ban először idejöttem, megdöbbentem, hogy a lakásokban nincs fürdőszoba. Most meg azért kell harcolni, hogy a közkutakból folyjon a víz – jegyzi meg Kriszta.

Hétes lakói körbeveszik őt, minket is behívnak a házukba. Enniük is alig van mit, de a vendégeket kávéval, nagy pohár vízzel kínálják. A legnagyobb kincsükkel. Azt mondják, ha Kriszta nincs, senki nem törődne velük. Megváltozott az életük, amióta a rendező velük van.

Bódis Kriszta 1998-ban dokumentumfilmet forgatott itt a romák mindennapjairól. Hétes a legrosszabb hírű cigánytelep volt, a taxi sem mert bejönni ide. Bűnözés, drog, szemétlerakatok, patkányok: a gettó az emberi lét végállomását jelentette.

De a filmest befogadták az itteniek, megnyíltak neki, s ő rendszeresen visszajárt ózdi barátaihoz. Úgy érezte, nem elég bemutatni a nincstelenek életét, tenni is kell értük valamit. Leginkább abban erősíteni őket: közös erővel, összefogással javíthatnak a sorsukon. De tudta, eredményt csak úgy lehet elérni, ha folyamatosan jelen van a telepen. Azóta hetente két-három napot itt tölt, olykor két gyereke, férje is vele tart.

Bódis Kriszta létrehozta a Van Helyed Alapítványt, tanítványaiból önkéntes segítőket szervezett. (Pszichológusként szociális munkásokat, gyógypedagógusokat tanít egyetemeken.) A telep megújítására „alkotásalapú modellprogramot” dolgozott ki, amelynek alapelve: aki alkot, értéket teremt, és megtanulja az értékek, a munka megbecsülését is.

A fantáziának és a kreativitásnak nem szabhat határt a szegénység.

Hét évvel ezelőtt rendezték meg először a hétesi alkotótábort, ahol – egyebek mellett – filmezésre, fotózásra tanítják a fiatalokat. A „Valovi rap” alkotásukkal elnyerték egy nemzetközi ifjúsági videofesztivál fődíját.

Bódisék alapítványa Soros-pályázaton nyert 65 millió forintot két éve. A helyiek összefogásával belekezdtek az életveszélyes házak javításába, a szeméthegyek elhordásába, építettek alkotóházat, focipályát, fürdőházat tusolókkal, angolvécével. A hőségriadóban az alapítvány fürdőháza látta el ivóvízzel az embereket.

A fenntartásban a Máltai Szeretetszolgálat segít. Az önkormányzat semmit nem ad. Pedig volna miből. Bódist nemrég felhívta egy svájci újságíró, aki elmondta: a Svájci Alap 1,5 milliárd forintot nyújt az ózdi vezetésnek a vízhálózat fejlesztésére. A pénzből felújítják a város vízrendszerét.

Ugyanakkor a romatelepekre nem vezetik be a vizet. A lakók saját költségükön odavitethetik a csöveket, igényelhetnek hozzá 24 ezer forint támogatást. Ami semmire sem elég. Ráadásul a nyomortelepeken a többség jogcím nélküli lakó. A felhalmozott adósságaik miatt az önkormányzat nem kötött velük lakásszerződést. A villanyórákat hatóságilag leszerelték: a szegények „illegálisan csatlakoztak” a megmaradt vezetékekre. De az áramlopás problémáját tavaly sikerült megoldani. Bódis Kriszta az Emberi Erőforrások Minisztériumával együttműködve elérte, hogy a telepeken feltölthető kártyás villanyórákat szereltek fel. Még a közvilágítást is bekapcsolták.

De hiába minden küzdelem, ha a helyieknek nincs munkájuk. Közmunkájuk sincs. Bódisnak lennének ötletei, milyen helyi vállalkozásokat indíthatnának a zöldségtermesztéstől a hulladékfeldolgozásig. A gettókból újra élhető városrész lehetne.

Ám a romák a nyári szomjaztatás után attól félnek: az önkormányzatnak egészen más tervei vannak velük. Aggódnak amiatt is, hogy az egyik romaszervezet gondatlan veszélyeztetés miatt feljelentette az ózdi polgármestert. Az ózdi szegények attól félnek, a politikai háborúskodás rajtuk csattan. Ha az ő viskóikat is ledózerolnák, ki fogadja be őket?

A közeli Akácos úti telepen ötvenen laknak. Itt találkozunk Daku Istvánnal és feleségével, Berki Margarétával. Az asszony mutatja, hol dózeroltatta le az önkormányzat a házakat, máshol befalazták a kapukat.

– Azokat a családokat, amelyek hosszabb ideje nem fizettek, utcára tették. Hová lettek, nem tudjuk.
A kilakoltatott romákat többnyire a rokonaik fogadják be. Akad, ahol egy szobában tízen nyomorognak. Dakuéknél „csak” öten alszanak két ágyon. A két nagyobbik fiú az egyiken, húguk a szüleikkel a másikon. Az apa most egy hónapot dolgozhatott karbantartóként az iskolában. Egyébként 22 ezer forint segélyből és a családi pótlékból élnek.

– Azért küzdünk, hogy legalább a gyerekeink tanulhassanak. Hogy egyszer elkerülhessenek innen – sóhajt az anya.
Pedig ha a szegénység nem volna, jól megférnének itt az emberek. Az alkotótábor, a közös építkezések összehozták őket. Összefogtak a kutak korlátozásakor is: cipelték a teli vödröket az öregeknek, betegeknek.

A helyi roma önkormányzat sem vitt palackos vizet nekik. Margaréta nővérét, Emesét Hétesen találjuk. Ő mondja: a kisebbségi képviselőket csak a választások előtt szokták látni. Ígérnek mindent a szavazatokért. Később messze elkerülik a telepet.

Emese férje, Horváth László hegesztő, egy éve nem talál munkát. A többi romával ő is elment az Alföldre 3500 forintos napszámért.

A szomszédban, Budai Zoltánék házában az ágyakon kívül semmi nincs. Csak a négy gyerek. És a falon két szép akvarell. A két nagyobbik festette. Kitűnő tanulók. Édesapjuk meséli, rendszeresen jönnek ide az ellenőrök, nézik, rendben tartják-e a portájukat. Ha nincs rend, megvonják a segélyt. De szemétkonténereket nem biztosít az önkormányzat. Azelőtt több is volt a telepen, mára csak egy kukát hagytak négyszáz emberre.

A bűzös „központi konténeren” túl azonban újra virágok nyílnak a kertekben. A hétesi romák készülnek az augusztusi alkotótáborra. A gyerekek azt mondják: ez az ő nyári karácsonyuk. A telep megtelik tánccal, nevetéssel, vidámsággal. És ahol közösség épül, talán a nyomor falai is leomlanak.