Övék a hatalom, övék a nemzet?

- Nyilván mindig léteznie kellett egy hivatalos nemzetképnek, amelyet a politika el akar képzeltetni a társadalommal, és amelyet Ady meg József Attila annyira utált. A mostani milyen?

– Egyszerre kétségbeejtő és megmosolyogtató, milyen hihetetlen energiákat mozgósítanak azért, hogy például a polgári középosztály olyan képet tudjon a magáénak, amilyet a fensőbbség láttatni szeretne vele. Olyan történelmi tudatot, olyan olvasmányélményeket, amelyek nem részei a valóságos identitásnak. Nyirőt meg Wass Albertet kell szajkózni, de ha kicsit belekérdezel, rögtön kiderül, hogy ezeket ők se olvassák, ők se szeretik, ők is látják, hogy értelmetlenek, érdektelenek. Vagy azt mondják, hogy fontos a folklór, a népzene, de ha arról van szó, hogy gondozni kellene Kodály vagy Bartók örökségét, kiderül, hogy ez nekik totál idegen, tulajdonképpen taszító cucc, amellyel nem tudnak mit kezdeni, mint ahogy egyébként a szegényekkel meg a paraszti rétegekkel sem. De akkor mi ez a keresztény polgári kultúra, mi ennek az alapja?

– Nem tudom, de azt a vonzást-taszítást sem egészen értem, amiről beszél. A politikai hatalom gyakorlói nem szeretik azt, amit erőltetnek?

– Ők tulajdonképpen gyűlölik a nagyvárosi polgári középosztályi kultúrát, mert nem tudnak beletalálni. Ezek az egykor vidéki emberek eljárnak a budai villáikból azokba a városokba, falvakba, ahol felnőttek. De ott kiderül, hogy lent már minden szálat elvágtak, nem értik az ottaniak problémáit, nem értik, hogy azok honnan nézik a világot. Vidéken hirtelen budai polgárrá változnak, de amikor visszajönnek a fővárosba, csak gyűlölni tudják azt a réteget, ahová nem képesek tartozni. Ennek a történeti tudatát akarják megváltoztatni, de nem tudnak újat hozni, és amit hoznak, őket se érdekli. Ettől kezdve minden komikus lesz; a valláshoz való kötődés is.

– Visszatérve a nemzetostorozó versekhez, a költők nemcsak a hatalom nemzetképét szokták utálni, hanem bizonyos nemzeti tulajdonságokat is. Petőfi A magyar nemzet című versében azt írja, tűnjön el a magyar, mert lusta, gyáva nép. Vörösmarty már láttja is a nemzethalált – többek között – az Országházában. A Nekünk Mohács kellben Ady kéri Istent, hogy verje meg a magyarságot, hátha végre észhez tér. Ha úgy veszem, rárontott a nemzetére. Mi ez az ellenszenv és honnan jön?

– Nyilván egy erős fájdalomból. Ezeknek az embereknek a hihetetlen lelkesedése és küldetéstudata fordult át átkozódásba, amiből semmi más, csak a fájdalom beszél. Ezt fordítják le aztán, ostoba módon gyűlölködésnek. Mondok valami személyeset. Írtam egy politikai publicisztikát arról, hogy az én falumban, Szegváron hogy néz ki a szegények, az újra megjelent napszámosok élete. Megírtam, hogy megjelenik az új földesúr, aki ötven-hatvan napszámost rendel ki a fóliasátrakhoz, ahol úgy töltenek el napi nyolc órát, hogy negyven fok van belül. Védőital nincs, nem lehet kimenni levegőzni. A munkaadó látótávolságban köröz négykerekű motorjával, amelynek az oldalán a távcsőtok mellett ott van a whiskytartó is. Iszik, távcsövezik, és ha meglátja, hogy kijön valaki, odarobog, és megveri. Megpofozza. Tényleg el kell ezt tűrni? Nem lehet visszaütni? Hogy ebből a negyven parasztemberből csak napszámos lehet, ezt el kell viselni? Nekem az fájt leginkább, hogy a helyi értelmiség azt mondta az írásra: kikéri magának, hogy én rossz képet festek a faluról. Istenem, persze hogy vannak szegények, de miért mindig velük kell foglalkozni? Márpedig az a nemzet, amely nem akar segíteni a tagjain, amelynek nincs közösségi tudata, csak szőnyeg alá akarja söpörni a bajokat, az a minimális felelősségérzetről is lemond a saját népével szemben.

– De ebben van gyávaság, meg tehetetlenség is: úgysem tudok a világon változtatni, de legalább ne dörgöljék folyton az orrom alá.

– Utáljuk azt, aki csinálja a balhét. Azt kiközösítjük. Amikor kiderült, hogy a politikai elit egy része teljesítmény, tudás nélkül szerez doktori címeket, akkor nekem eszembe jutott egy eset. Ülök az egyetemi vizsgán, az előttem lévő kihúzza a tételt, Juhász Gyulát, majd elkezd elemezni egy Radnóti verset. A tanár, isteni jó ember, leszegett fejjel ül, nem szól semmit, csak a végén, hogy hármas jó lesz-e? Jó lesz. Jövök én. A betyárbecsület egy egyetemen minden, de nem bírok hallgatni, mert ez a dolog az én tudásomat is idézőjelbe teszi. Tanár úr, kérdezem, miért engedi át? Mert akkor visszajön uv-ra, mondja a prof, én meg nem akarom látni. Tűnjön el a hármasával. Nem vállalta fel azt, amiért ott ült, nem vállalta fel, hogy ő az, aki ki is rúghat embereket, aki nemet mondhat a tudatlanságra. Fél év múlva ugyanez a gyerek indult a Riporter kerestetikben, és kiírták, hogy a JATE magyar-történelem szakos végzett hallgatója. Meg kellett mondania, ki látható egy képen. Kertész Imre volt az, akkor kapta a Nobel-díjat, tele volt vele még a Blikk is. A fiatalember azt mondta, ez Balázs Fecó.

– Ezt a novellát most írta fejben.

– Esküszöm, hogy így volt. Ugyanaz a diplomája van, mint nekem, sőt, nekem történelem szakom nincs is. Járt az neki? Nem akadt senki öt év alatt, hogy kirúgja? Nem. Az balhé lett volna.

– Szerencsés örököse a régi irodalomnak, mert ugyan hiába is lenne küldetéstudata, a vátesz szerep már nem talál meg magyar irodalmárt, viszont nem is kell meghalnia Segesvárnál. Ez jó. Rossz, hogy azért önnek is szembe kell néznie a nemzettudat sötét oldalaival, bár nem feltétlenül kell elátkoznia ezeket. Vagy mégis?

– Ha igen, akkor magamat is el kell átkoznom néha. Ahogy előkerültek a nemzetostorozó irodalom példái, arra kellett gondolnom, hogy a már emlegetett megalkuvásokat és is sorra megcsinálom. Én se szólok, ha buziznak baráti körben, mert nem feltétlenül kell a hangulatot elrontani, amibe egy kis szalonzsidózás is belefér. Ha durván cigányoznak, akkor szólok, ha nem annyira durván, inkább kimegyek a konyhába. Az, hogy gyűlöletes, Európában felvállalhatatlan dolgok vannak az életünkben, természetes, és ez azért elég reménytelenné teszi a dolgot. Tudja, néha olyan jó lenne nem sötét lónak lenni a családban állandóan. Hiszen én is megkaptam a keresztény neveltetést, és olyan könnyű lenne odatartozni, és elhinni azt a sok szart, amit hallok.

– Önnek is az a problémája, mint annyi embernek, hogy nem tartozik a többséghez? Az, hogy tudomásul kell vennie, hogy döntő dolgokban más, mint ők, és ebben alig segít, hogy viszont mindnyájan magyarok?

– Ez fájdalmas, de hinni akarunk a demokráciában, tehát hinni akarunk abban, hogy lehet másképp gondolkodni. Anyukám szokott könyörögni, hogy ne csináljam már ezeket a dolgokat örökké, ne dumáljak folyton, mert őket mindig bántják ezért a faluban. Nem lehetne visszafogni ezt a szereplési vágyat? De – mondom –, anyukám, milyen szereplései vágy? Hát úgy kell ez nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Hát ezért se díjat, se ösztöndíjat, se lehetőséget, semmit nem kapok. De tényleg: lehet úgy tenni, mintha nem látnál?

– Amikor az alkotmány lehetővé teszi, hogy Petőfi, Ady, József Attila bizonyos verseit meg lehessen ezután bélyegezni, de a tantervből kirekeszteni biztosan, akkor mi jut eszébe: miért kell ez? Miért kell a nemzet és az ő méltósága mellé szuronyos csendőr? Ami erős, az nem szorul védelemre.

– Ha a nemzeti méltóságot, meg a nemzeti identitást nem kellene folyton újra és újra feltölteni, és aztán újra és újra meglepődni azon, hogy tulajdonképpen üres, és ha a történelmi tudatunk, identitásunk rendben lenne, akkor nem kellene védeni se. Mi kéne ezen védeni? Hiszen a családi történetekből, a személyes múltból, a közösség múltjából tudjuk, hogy honnan jövünk. Ehhez nem kell az ispánokat, meg a polgármestereket, a hatalmat védeni, hogy jaj, meg ne sértsük őket, úgy is mint a nemzetet. Mert a nemzet ugyebár, az ők. Arról van szó, hogy a nemzeti tudat védelme az ő személyes szférájuk védelmét jelenti. De amikor kisebbségi létünkben megkérdőjeleznek minket, arra kell gondolnunk, hogy nem. Nem ők a haza. Az ő személyes érdekeik – az nem a haza. A személyes egójuk az nem a nemzettudat.