Öregnek lenni rossz

Donizetti negyvenhat éves korában, dicsősége csúcsán írta meg ezt a fergeteges vígoperát, mely 1843-as párizsi bemutatója óta ott van a legnagyobb operaházak repertoárján, biztos sikerdarabként. A bergamói zseni nem sejthette, hogy már mögötte is ott lopakodik az öregség: mindössze két alkotó esztendő adatott még neki, aztán már csak a depresszió, a betegség és a halál következett. De itt még a reá jellemző bravúros kézzel, jókedvűen mókázik, kifigurázza a hetven fölött is házasodni vágyó gazdag agglegényt, erkölcsi gátak nélkül csinál paprikajancsit belőle, s hozza ki győztesként – a későbbi születés jogán – az ifjúságot. Fülbemászó dallamok, igazi slágerek és bravúráriák követik egymást a Don Pasquale-ban, miközben a szereplőknek bőven van módjuk a bolondozásra is.

Most – kétévnyi vidéki gördülés után – az Erkel Színházban került színre a vígopera (akkor ez premier vagy sem?) Káel Csaba rendezésében, Káli Gábor vezényletében, jókedvű, lendületes, összeszokott játék keretében. Nem szokás recenziót a jelmez- és díszlettervező dicséretével kezdeni (esetünkben Németh Anikóról és Szendrényi Éváról van szó), de ezúttal ezt indokoltnak látom: talán ők tettek hozzá legtöbbet a produkcióhoz, ők mozdultak el legkreatívabban az évszázados mezsgyéről. Szendrényi Éva kinyitható meséskönyvet alkotott, amelyben sokszorosukra nagyított tárgyak (egy magányos öregember jellegzetes holmijai) kerülnek új funkcióba, Németh Anikó pedig jellemeket alkot a jelmezekkel – Norina esetében egyszerre többet is.

Káel Csaba is elsősorban a játékra, a komikumra helyezi a hangsúlyt, s hagyja az énekeseit kibontakozni. Don Pasquale és Malatestra harmadik felvonásbeli duettjénél például az újrázást előre belerendezi a játékba – és méltán. A szereplők (Szvétek László, Horváth István, Káldi Kiss András és Sáfár Orsolya) honorálják a rendezői gesztust, és emlékezetes estével ajándékozzák meg az Erkel Színház közönségét.

Nádas Sándor