Orbánék visszahozták a kádárizmus szellemét

Magyar Fruzsina dramaturg akciót indított a Facebookon. Arra biztatja az embereket, hogy akik jogörököseik azoknak a daraboknak, melyeket Dörner be akar mutatni, tiltsák meg számára az előadásukat.

Ilyen például: Sarkadi Imre, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Magda, Tamási Áron, Páskándi Géza, Sütő András, stb. A kezdeményezés számomra egyértelműen szimpatikus és értelmes.

Ahogy Fruzsina is írja, a tiltakozásában, a legjobb az lenne, ha ezek összefognának és együtt tiltanák meg a darabok bemutatását, egyértelműen megmondva, hogy azért, mert méltatlan lenne egy nyilas szellemiség irányába elmozduló színházban a képviseltjük darabjának bemutatása.

Nekem az is nagyon tetszett, amikor 9 színházigazgatóban volt elég tisztesség ahhoz, hogy nyíltan a nyilvánosság előtt tiltakozzanak Dörner pályázatának elfogadása ellen. Álljon itt a bátor tisztességesek neve, mert megérdemlik:

Bálint András (Radnóti Színház), Eszenyi Enikő (Vígszínház), Mácsai Pál (Örkény Színház), Máté Gábor (Katona József Színház), Meczner János ( Budapesti Bábszínház), Puskás Tamás (Centrál Színház), Szabó György (Trafó – Kortárs Művészetek Háza), Szirtes Tamás (Madách Színház) és Zimányi Zsófia (Thália Színház)

Az is nagyon rendben volt, amikor Závada Pál elsők között jelentette be, hogy amint Dörner a színház igazgatója, azonnal megtiltja drámájának játszatását a színházban. Az is nagyon tisztességes volt, amikor a társulat színészei közül azt mondták, Dörner alatt nem hajlandóak játszani és vállalják ezért az esetleges jogi következményeket is.

Nekem az a bajom, hogy attól tartok, kevesen lesznek az igazak. Kevesen lesznek, akik például Magyar Fruzsina akciójához csatlakoznak majd, kevesen lesznek a színészek, akik megtagadják a játékot, Dörner hungarista szellemiségű színházában. Kevesen, mert az ember kenyérből él. És igaz, lehet nekik azt mondani, hogy nem csak kenyérből él, amit el is fog fogadni, megértően bólint rá, majd elfordul és arra gondol, azért mégis csak a kenyér a lényeg. Orbánék visszahozták Magyarországra a kádárizmus szellemét. Nem kell mindenkit ütni azért, hogy tudja a helyét. Elég ha érzi, ha élni nem is de, túlélni akar, akkor a ne szólj szám, nem fáj fejem elvét célszerű követnie. A fortélyos félelem újra jelen van a mindennapjainkban. Az emberek látják, tapasztalják, hogy a hatalomnak megvan minden eszköze ahhoz, hogy a hangosan tiltakozókat fejbe verje és nem rest élni minden törvényes, de akár törvénytelen eszközzel is ennek érdekében.

Sokan már attól hősnek érzik magukat, hogy nem mondják ki hangosan, hogy szeretik Nagy Testvért. Igaz, hogy utálják, azt jobb elhallgatni. Ma már eljutottunk odáig, hogy az is bátorságnak számíthat, ha valaki nem hajbókol látványosan a hatalomnak. Pedig ez így nagyon kevés. A hatalom azt várja el, hogy ne mondjunk, ne ordítsunk a képébe nemet. Ha nem mondunk semmit, az is jó neki. Minden csendünk, minden hallgatásunk a hatalmat erősíti, azt a hatalmat, amelyik bőszen dolgozik azon, hogy megfosszon minket szabadságainktól. És pont ezért, demokratának ma nem lehetősége a megszólalás a hangos és látványos tiltakozás, hanem egyenesen erkölcsi kötelessége.

Minden lehetséges politikai és egyéb eszközünkkel tenni kell azért, hogy eltűnjön felőlünk a félelem bénító fellege. És ez ellen csak mi tehetünk azzal, hogy akkor merünk megszólalni és tenni, amikor ennek akár következménye is lehet. Ne másoktól várjuk, hogy szólaljanak meg és vállaljanak kockázatot, most mindnyájunknak a maga területén meg kell szólalnia, le kell tudni küzdenie a félelmét. Mert ha ma nem szólalunk meg másokért, holnap értünk sem fog senki.

Rózsa Mihály