Orbán Viktor rendszerében nincs kegyelem, bárkiből bármikor ellenség lehet
Orbán Viktor tavaly március 15-i beszédében talányosan fogalmazott, amikor az ünnep apropóján azt mondta: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.” Nos, ha valakinek lenne még szemernyi kétsége is afelől, hogy e mondat mit jelent, elég csak Simicska Lajosra gondolnia, aki többször is kijelentette, hogy akár az életére is törhetnek, amiből lehet következtetni az idegállapotára is, viszont tény, hogy a vagyonának java része – vagyis mindaz, amit a Fidesz Orbán Viktor melletti tényleges fölépítőjeként a közvagyonból összeharácsolt – odalett. Pontosabban: Mészáros Lőrinchez került. Viszont volt menekülőútja – veszprémi és hárskúti magányába temetkezhet. A királynék városában lévő házának ablakából kitekintve pedig láthatja, hogy egykori beosztottjai, pártfogoltjai, akiket Orbán mellett ő tett naggyá, miként adják egymásnak a kilincset a veszprémi polgármesteri hivatalban, amely, miután a település elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa 2023 címet, fontos befektetői terep lesz az elkövetkezendő években.
Simicskát viszont már békén hagyják. Jönnek helyette újabb és újabb ellenfelek, és a Fidesz a kormány teljes arzenáljával veheti fel velük a küzdelmet: ha kell, paparazzókkal – ahogy azt épp Simicskával vagy az intim viszonyát titkolni igyekvő Volner Jánossal tette. Ha kell, titkosszolgálati eszközökkel, amelyek igénybevételével Bayer Zsolt próbált lejáratni „migránssimogató” civilszervezeteket. Ha kell, szakmai szervezetek bevetésével, miként ráküldte a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarát a fekete ruhás nővérre, Sándor Máriára. Ha kell, az Állami Számvevőszék pénzbüntetésével, így járt a Jobbik és a Momentum, ha kell, mindenre kapható média-verőlegénnyel, olyannal, akit rá lehet szabadítani ellenzéki újságírókra, például a Heti Világgazdaság publicisztikai rovatvezetőjére, Hont Andrásra. Mert harcolni kell. Amióta ugyanis a kormányfő „street fighterként”, vagyis utcai harcosként jellemezte magát – megtette ezt a Magyarországra látogató valaha volt karatesztárnak, Chuck Norrisnak is –, azóta hívei is szeretnének rá hasonlítani, s ennek a szerepnek megfelelően próbálnak viselkedni.
Ez a karakter persze sosem állt távol a kormányfő-pártelnöktől, aki 2015-ben – még a Simicskával való küzdelem jegyében, miután egykori harcostársa utalást tett állítólagos ügynökmúltjára – így reagált egy erre vonatkozó kérdésre a parlamentben: „Amit legszívesebben mondanék önnek, azt nem mondhatom, és amit szívesen, szívem szerint tennék azokkal, akik sunyi módon gyanúsítgatnak, azt meg nem tehetem. Nem mondhatom és nem tehetem, mert a népnyelv erőteljes kifejezéseit és a népi elégtétel bevett módszereit kerülnie kell a miniszterelnöknek. Pedig kedvem lenne hozzá, és igény is volna rá. De kerülni kell az ilyesmit a miniszterelnöknek, amíg az ország élén áll. De ez nem tart örökké. Mindennek rendelt ideje van, az elégtételnek is.”
2015 persze régen volt, 2018-ban már úgy gondolta Orbán Viktor, hogy miniszterelnökként is eljöhet az elégtétel ideje. Erről tanúságot tehetnek a Heti Válasz és az egykori Magyar Nemzet munkatársai. Igaz, több ez, mint egyszerű elégtétel: a rendszer lényege a brutalitás. Ezt már akkor sejteni lehetett, amikor 2011-ben nemes egyszerűséggel kirúgták a munkahelyükről a földrajzi nevekről döntő bizottság több tagját csak azért, mert úgy vélték, hogy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér név túlságosan bonyolult, és nem menne át a köztudatba. Az már senkit sem érdekel, hogy a repülőteret a mai napig mindenki Ferihegyinek hívja, a bizottság kirúgott tagjainak igazuk volt. Viszont a módszerek azóta sem finomodtak, mert az már idén esett meg, hogy elbocsátottak egy budapesti nevelőotthonban dolgozó pszichológust egy, a Magyar Narancsban publikált cikkéért. Azt pedig, hogy a rendszer képes a belső tisztulásra is, példázza, hogy a kormány talán legfontosabb szellemi háttérintézményeként működő Századvég Alapítvány által jegyzett Századvég folyóirat teljes szerkesztőségét is szélnek eresztették, mindössze azért, mert közzétették Bod Péter Ákosnak, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökének egyik tanulmányát. Arról is gondoskodtak, hogy ne végezzenek félmunkát: ezt a számot, amely a járadék problémakörét járta körbe, visszavonták, még az online felületről is eltávolították.
Gondoskodnak arról is, hogy ilyen elhajlás máskor eleve meg se történhessen: a média összehangoltan dolgozik, amit most már az is megkönnyít, hogy lényegében egyetlen kézben összpontosul; így mindegyiknek megvan a maga szerepe. Azt, hogy – e hatalmas portfólió egyes, meghatározó szereplői legalábbis – miként gondolkodnak saját pozíciójukról, a 888 főszerkesztője, G. Fodor Gábor nyíltan és letagadhatatlan büszkeséggel mondja ki egy, a Mandinernek adott tavalyi nyilatkozatában: „Egyenesen kell beszélni. Mi politikát csinálunk. Harcosok vagyunk, ez nem szégyen. Egy nehéz műfajt űzünk. Ironizálhatnék a konzikkal, hogy mi is eltartott ujjal közlekedünk, csak nem borospohár van a kezünkben: a mi ujjunk azért van eltartva, hogy ne húzzuk meg véletlenül a ravaszt, hogy nehogy véletlenül elsüljön a fegyver. De ha kell, akkor késlekedés nélkül lövünk.”
És ha már „konzik”: a folyamatos ellenségkeresés közepette ők is célkeresztben találták magukat; nyilván az eltartott kisujj is irritáló lehet bizonyos élethelyzetekben. A Fidesz egykori szellemi hátterét jelentő konzervatív gondolkodók szétszéledtek, s ahogy Bod Péter Ákos nemkívánatos lett a Századvégben, úgy lett persona non grata például az igen nívós Kommentár című eszmetörténeti folyóiratot addig szerkesztő kiváló történész, Ablonczy Balázs és csapata – az itt publikáló konzervatív gondolkodók egy idő után azon kapták ugyanis magukat, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere idegen az ő felfogásuktól, ezt pedig a NER nem szokta szó nélkül hagyni. Ablonczy helyét egykori eszmetársa, a most is körön belül, ám annál harciasabban kardozó Békés Márton vette át.
És ezek szelíd módszerek. Ha a NER jól látható ellenséget akar, akkor jönnek a plakátok, mint Soros György és Jean-Claude Juncker esetében, de jöhetnek akár a rendőrök is. És jönnek, ha az utcai harcos Orbán Viktornak ez az érdeke. Amikor a magyar kormány háborút indított a norvég támogatási keretet osztó civilszervezetek ellen, rendőrségi házkutatás és lejárató cikkek sokasága lett Móra Veronikának, az Ökotárs Alapítvány vezetőjének és kollégáinak sorsa: a szervezetek elleni vizsgálatot személyesen a kormányfő rendelte el. Végül aztán sem az ügyészség, sem a NAV nem talált semmilyen szabálytalanságot, csak épp az Ökotársra ragadt rá a szenny, amit a kormány minden eszközzel rálapátolt.
A Fidesz rendkívül leleményesen igyekszik megfélemlíteni és befeketíteni pártot, civilszervezetet, volt harcostársat vagy épp nem elég harcos jelenlegi társat, politikai ellenfeleket, újságírókat, azt, aki épp az útjában áll. Legutoljára egy diáklány jutott erre a sorsra, akinek a bűne az, hogy volt képe egy ellenzéki tüntetésen szidalmazni a Fideszt. Nagy Blanka azóta folyamatosan nyeri a pereket az őt rágalmazó kormánylapok ellen. A rendszer brutalitását jelképezi az is, hogy a Fidesz megakadályozta, hogy a most százéves Bálint György, vagyis a Prima Primissima-díjas Bálint gazda díszpolgári címet kapjon a XVI. kerületben, hiszen van „ballib múltja” is. E fiatal lány és az idős férfi példája azt bizonyítja, hogy nem számít sem életkor, sem teljesítmény, nincsenek sem erkölcsi, sem politikai, sem jogi korlátok, és nincs kegyelem sem; bárkiből bármikor ellenség lehet.
