Orbán túl nagyot mert álmodni

Az első negyedéves – az előzetes becslésnél is gyengébb –

GDP-adatcsak átmeneti megingást hozott a fideszes sikerpropagandában. A zavar jeleként eleinte vagy hallgatott a kormány, vagy csak meglepődésének adott hangot – például Varga Mihály –, sőt némi meghökkenést keltett maga Orbán Viktor is, aki egy fórumon nem igazán fontosnak nevezte a gazdasági kérdéseket.

A kommunikációs kisiklás azonban nem tartott sokáig, a

jövő évi költségvetés elfogadásajó apropót nyújtott a pozitív nyilatkozatokhoz. A figyelmet minél inkább el kellett terelni a gazdasági visszaesés realitásától, és erre a legjobb módszer az ígéretdömping. Ehhez a 2017-es büdzsé lehetőséget is ad, mivel már előkészíti a választási osztogatást, az előzetes verziókkal szemben nem szigorít, hanem lazít a költségvetési fegyelmen, jelentősen megemelve a tervezett hiányt.

A büdzsé egyik kényes pontja a 3,1 százalékos, igencsak optimistának tűnő növekedési prognózis, amely ráadásul egy immár irreálisan magasnak tűnő idei bővülési számon alapul. Orbánék a jelek szerint nem akartak korrigálni az első negyedéves tények alapján, és bíznak abban, hogy a lemaradást az év hátralévő részében behozhatják és a gyorsulás jövőre is folytatódik, elsősorban az uniós pénzek felpörgetett lehívására alapozva.

A fejlődés azonban még így is szerénynek tűnik, ezért kellett egy bombasztikus üzenet, amelyen aztán elrágódhat a közvélemény. Merjünk nagyot álmodni – vallja a kormányfő, és a foci-Eb-re utazása előtt meg is mutatta nekünk, hogyan kell igazán magasra tenni a mércét. Egy hivatalos ceremóniát ragadva meg alkalomnak kifejtette, hogy reális lehetőség, sőt szükséglet a magyar gazdaság teljesítményét középtávon megduplázni, és elérni a teljes foglalkoztatottságot. Ehhez sok beruházás kell, és erős, innovatív magyar ipart felépíteni a nagy nemzetközi vállalatok mögé.

Gyönyörű jövőkép, érdemes egy kicsit foglalkozni vele. Kezdjük azzal, mit is értünk a gazdaságban középtávon: a szakértők általában az öt éven belüli periódust minősítik így, lásd például az EU és az IMF vagy az OECD elemzéseit. Ennek alapján mondjuk öt évvel számolva éves szinten közel 20 százalékos növekedéssel duplázható a GDP, ha ezt Orbán reálisnak látja, no comment. Legyünk nagyvonalúbbak, lehet, hogy a kormányfő unortodox módon nem öt, hanem tíz évet gondol középtávra, ahhoz „mindössze” nagyjából 9 százalékos évi bővülés elég. Ez már sokkal valószínűbb, ugye?

Vajon mi járhat Orbán Viktor fejében, amikor ilyeneket beszél? A nagyot mondásnak van egy szintje, ami már a tájékozatlanoknak is nehezen hihető – úgy tűnik, ő már ezzel sem törődik. Ahogy azzal sem, hogy legalább a múlt tényeit illetően igazat mondjon. Azt is állította ugyanis, hogy 2010 óta a gazdaságpolitika lényege a növekedés: ezzel szemben 2012-ben 1,7 százalékkal zsugorodott a gazdaságunk.

Azt is mondta, hogy most és középtávon is a GDP-bővülésünk jóval az uniós átlag feletti, ami egyszerűen hazugság: ez egyedül 2014-re igaz, 2010–13 között a magyar gazdaság összesen 2 százalékkal nőtt, ami lényegében megegyezik az EU-átlaggal, 2015-ben is csupán 1,3 százalékkal volt nagyobb annál. Ha pedig a jelent nézzük, pont ellenkező a helyzet: az első negyedéves hazai mutató sokkal rosszabb az átlagnál, sőt Görögországot kivéve minden tagállaménál.

Ennél is sokkal szomorúbb a helyzet, ha a hasonló fejlettségű régiós országokkal vetjük össze a teljesítményünket: az elmúlt hat évben összességében mindegyik gyorsabban nőtt nálunk, és a középtávú kilátásaik is jobbak. Ha már a jövőről beszélünk: a prognózisok szerint az elkövetkező években nagyjából egy százalékkal gyorsabban bővülhet a magyar gazdaság, mint az eurózóna. A korábbi kormánynyilatkozatok szerint viszont a különbségnek jelentősnek, 2–4 százalék közöttinek kellene lennie ahhoz, hogy felzárkózhassunk – ennek egyelőre nyoma sincs.

Marad tehát az álmodozás, például a teljes foglalkoztatottság mint cél. Aki kicsit is konyít a témához, tudja, hogy ez piacgazdasági viszonyok között lehetetlen, kizárólag mesterséges eszközökkel valósítható meg, lásd a boldog szocialista időket, a gyárkapukon belül bújtatott munkanélküliséget. Ennek modernizált formáját találták fel Orbánék a kényszerű közfoglalkoztatással: aki nem tud elhelyezkedni, segélyt nem kap, hanem közmunkát kell vállalnia, ahonnan aztán aligha talál vissza a tényleges munka világába, ahogy ezt az adatok is bizonyítják. Teljes foglalkoztatottság persze így sincs, legfeljebb papíron, mert negyedmillió ember hiányzik az egész rendszerből, és akkor a külföldön dolgozó százezrekről még nem is beszéltünk.

Az erős és innovatív magyar ipar orbáni ígérete egyszerre komolytalan és cinikus: a Fidesz ugyanis mindent megtesz ennek ellenkezőjéért. Az oktatási rendszer egész átalakítása arról szól, hogy kiművelt emberfők helyett az alulképzett munkaerő országa legyünk, aki többre vágyik és képes, elmegy az országból. Hogy lesznek így nálunk nagy számban innovatív hazai vállalatok? Hab a tortán, hogy az állam eleve keveset fordít erre, és amit ad, azt sem az objektív szempontok, hanem főleg a politikai célú osztogatás érdekei határozzák meg.

Az orbáni álmodozás a gazdasági csodáról több mint irreális: a valóságtól való totális elrugaszkodás. Sajnos még a 3 százalékos bővülés is kétségesnek látszik, különösen a külső fejlemények fényében: egyre több a növekedési kockázat, elég a Brexit veszélyét említenünk, ami Varga Mihály szerint önmagában 0,3-0,4 százalékkal vetheti vissza a GDP-nket. A bizonytalanságokról maga a kormányfő is beszélt, de az önellentmondások nem szokták zavarni.