Orbán negyedik miniszterelnöksége: Isten minket úgy segéljen
Igazam volt és igazam lesz – foglalhatjuk össze Orbán Viktor beiktatási beszédét, amellyel negyedik miniszterelnöki ciklusát kezdte meg. Nem árult zsákbamacskát, húsz éves korszakra tervez, megmondta már 2009-es kötcsei beszédében. Gondoljunk erről bármit, tény, hogy a kormányfő más távlatokban gondolkodik, mint ellenfelei. A helyzetet súlyosbítja, hogy Orbán értelmezése szerint tetteinek korlátja saját lelkiismerete.
Abban a bizonyos kötcsei beszédben annak kapcsán került szóba a tizenöt-húsz éves horizont, hogy a 2010-ben kezdődő új korszakban ne a hátráltató pártviták legyenek meghatározóak, hanem a centrális erőtér, ahol egy nagy kormányzó párt „a maga természetességével” képviseli a nemzeti ügyeket.
És lőn.
A triumfálás részeként a 2018-as Orbán idézte saját 2002-es mondatát, amellyel az akkori kudarcot próbálta átkeretezni, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. Hát, igen, ha most a haza maga a centrális erőtér, a nagy kormányzó párt, a keresztény demokrácia építője, akkor ellenzékben nem a haza van, hanem valami, ami a hazán kívüli. Vitára annyiból van szükség a miniszterelnök szerint, amennyire egy szög beveréséhez szükség van az ellentartásra, különben nem lehet a ruhánkat (hátizsákunkat) szögre akasztani. Figyelemre méltó jelzés ez az Orbánnal parázs vitákra készülő parlamenti ellenzéknek: ők lesznek a fal, amibe beleverik a szöget.
A közel 40 perces beszédben talán az volt a leginkább meglepő, hogy a menekültügyről Orbán csak az utolsó öt percben beszélt, és ezúttal nem emlegette sem Brüsszelt, sem pedig Sorost, még Gyuri bácsiként sem, mint március 15-én. Nyilván azért, mert már hazaküldte. De azért nem maradt el a nemzetállamok megszüntetésére, az egységes európai kormány létrehozására és a nyílt társadalom megteremtésére irányuló mesterterv hatszázhuszonhetedik leleplezése, annak rögzítésével, hogy ennek három szakasza van, és mind veszélyes: multikulturalizmus, politikai korrektség, betelepítési kvóta.
Orbán ezek ellen fog elszántan küzdeni az európai színtéren. Nem távozni akar az Unióból, hanem, ami semmivel sem kisebb ambíció, és Orbán ellenfelei számára semmivel sem kevésbé ijesztő, az Unió átalakításában kíván vezető szerepet játszani.
Mert bár, ahogy fogalmazott, vannak még Európában, akik bütykölnek a liberális demokrácia szerkezetén, de Orbán, a vátesz, már tíz éve felismerte, hogy a világ megváltozott. Mi már fel is építettük azóta a keresztény demokráciát, amelyben biztosított a szabadság, a méltóság, a biztonság, valamint a hagyományos családmodell, a férfiak és a nők egyenjogúsága, továbbá féken tartjuk az antiszemitizmust. Ez volna hát az európai jövő is, valamint a szabad nemzetállamok szövetsége.
Az Országgyűlés plenáris ülése A beiktatási beszédben az immár négyszeres miniszterelnök felelevenítette a kárpát-medencei és a közép-európai gazdasági egység, szoros érdekszövetség gondolatát. Kissé az elefánt mellett dübörgő egér módjára Lengyelországot nevezte meg ebben első számú szövetségesként. Tekintve, hogy a közép-európai országoktól is leszakadóban vagyunk számos területen, a terv, mondhatni, ambiciózus. Ennél csak az a nagyralátóbb, hogy 2030-ra azon öt európai ország közé tartozzunk, ahol a legjobb lakni, élni, dolgozni. A versenyképességi rangsorban is az élbolyban fogunk kikötni, ahogyan a magas hozzáadott értékű beruházások fogadásában is. Ennek biztosítékaként a „köznevelés” átalakításában „megtettük az első lépéseket, hogy olyan fiatalokat neveljünk, akik a jég hátán is megélnek”. Némi szarkazmussal hozzátehetjük: tényleg sokan költöztek Svédországba is.
A kormányzati tervek egyébként jelentékenyek, „igazi nagyvadakra akarunk menni”, fogalmazott a miniszterelnök. Ilyen célkitűzés a népességfogyás hanyatlásának megfordítása, 30 perc alatt az ország bármely pontjáról elérhető gyorsforgalmi utak megépítése, napelemparkok, meg persze Paks-2 létrehozása. Orbán újra hangsúlyozta, hogy különös figyelmet fordít majd Budapestre, amelynek szerepe lesz a nemzetegyesítésben. Talán azt is ki lehet ebből hallani, hogy Budapest politikai különállásának felszámolása kormányprogramnak számít. Felmerült a népbetegségek visszaszorítása és erős ösztönzők bevezetése az egészségügyben, amiből nem egészen világos, hogy az intézményekre vonatkozóan lesz majd bonus-malus rendszer, vagy az állampolgároknak kell szembenézniük vele.
Megkapó gondolat, hogy mivel „szomszédjaink fegyverkeznek”, létre kell hozni az új magyar honvédséget, és Orbán külön hangsúlyozta: számít fiatal és tehetséges katonatisztjeinkre. Amúgy az új technológia fényes magyar korszakában mindenkinek dolgoznia kell. Mindehhez mindenkor stabil, erős, akcióképes kormányra van szükség, amely egyúttal gyarapítani képes a magyarság „világhozzájárulását”, annak ellenére, hogy Orbán mérőléce alapján a magyarok eddig többet adtak a világnak, mint amennyit kaptak tőle.
Ennek a kormánynak, amely Orbán deklarációja szerint elkötelezett tagja a nyugati szövetségi rendszernek, az is a dolga, hogy navigálja az országot a német vaskancellárok, a szláv katonanépek és a muszlim embertömegek Berlin-Moszkva-Szatmbul háromszögében. Távol tartva mindegyiket a Kárpát-medencétől, ugyanakkor biztosítva, hogy az országon belül is „szabadon rendelkezhessünk magunkkal”. Nyilván ezért is lesz majd fontos a belső ellenségekre vonatkozó Stop-törvényeket mihamarabb meghozni. Mindazonáltal, érdemes észrevenni, hogy Orbánnak, van geopolitikai gondolkodása, akármilyen is az, ám kérdés, ellenfelei rendelkeznek-e ilyesmivel, vagy legalább a szükségességének felismerésével.
A beszédben egy szó sem esett a szegénységről, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a kelet-magyarországi régiók leszakadásáról, a romák kirekesztéséről, a nők munkapiaci hátrányairól, különben nem lehetett volna kijelenteni, hogy „a magyar ügy ma nyert ügy”.
Az önbizalomtól duzzadó beszédben Orbán háromszor is nekifutott a kormánya rendelkezésére álló erények felsorolásának: tapasztalat, bátorság, magabiztosság, tetterő, nemzetközi tekintély, emelkedő pálya, politikai terepismeret, éleslátás, újító kedv. Nem csoda, hogy a magyarok abban hisznek, a holnap jobb lesz. A kormány által megrendelt kutatások szerint ez feltétlenül így van.
Ugyanakkor érdemes észben tartani, Orbán nem csak migránsozással nyert, társadalompolitikájának valóban vannak kedvezményezettjei, sőt, vannak olyanok is, akik úgy ítélik meg, hogy kiszolgáltatott helyzetük, az éhbér, előrelépés korábbi helyzetükhöz képest. Ez a legsúlyosabb társadalmi problémák politikai leképeződése.
Az Orbán vezette Fidesz öt választáson kapott több mint kétmillió szavazatot, amit tarthatunk soknak vagy kevésnek, az viszont biztos, hogy más ilyen párt nincs. Enyhén szólva kételyekre ad okot, hogy Orbán és az ország egésze „azonos hullámhosszon van”, de hogy a parlamenten belüli és kívüli ellenzék sem magával, sem egymással, sem az állampolgárokkal nincs egy hullámhosszon, az megint csak tény. Ez a tény a tudatosan építkező Orbán legnagyobb előnye, amit nem fél kihasználni.
Az emelkedett pillanatokban a további négy évre hivatalba lépő miniszterelnöknek slusszpoénra is futotta: csakis a nemzet érdekében cselekszik, ezt mind a tizenötmillió magyarnak együttesen és külön-külön is megfogadta saját lelkiismeretére hivatkozva.
Isten minket úgy segéljen.
