Orbán: Még lehetünk keményebbek

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Orbán Viktor úgy emlékezett: mindig ugyanazt mondta. Az 1990-es első erdélyi szabadegyetemre a „bőrledobó vedléssel” szembeni lázadás aktusaként emlékszik. A fideszesek már akkor sem akartak nyugati bőrt növeszteni, mert „szabadságharcosként” úgy gondolták, nekik is lehet mondanivalójuk a nyugatnak. A Tusványos történetéről fellelhető források nem éppen a nyugatnak üzengetés, hanem a magyar-magyar és a román-magyar párbeszéd nemes céljait említik az indulás okaiként.

Orbánnak most viszont egészen bizonyosan van mondandója a nyugat számára, olyannyira, hogy beszéde végén azt a konklúziót vonta le: ma már nem Európa a jövőnk, hanem mi vagyunk Európa jövője. Azt már a megfigyelő teszi hozzá, hogy aztán majd a fal – vagy a kerítés – adja másikat.

A „mi” alatt Orbán a nemzetállamot, a szerinte erősödő visegrádi együttműködést, valamint saját kormányzati modelljét értette. Hogy ne legyen félreértés, Európa jövőjéhez tartozik a bírói függetlenség elleni hadüzenet is Lengyelországban, amellyel kapcsolatban Orbán kinyilvánította támogatását a lengyel kormánynak.

A jelen által igazolt látnok szerepébe helyezkedő Orbán kissé megbillentette a tényeket, hogy egy új trend előfutáraként tűnhessen fel a hallgatósága előtt. Az előreszaladók csak később kapnak elismerést, ennek a napjai következtek most el. Orbán mindenesetre elismerte önmagát. Igaz, tényleg vannak csodálói Európa-szerte, még ha a lázadás évének jóslatát nem is tudták igazolni. Orbán úgy véli, ő az új nyugati hazafias politika hírnöke, ennek volt része az unortodox válságkezelés, a stratégiai nemzeti tulajdon visszaszerzése – az oligarcháknak, de ezt nem mondta – a világ magyarságának közösséggé szervezése, és persze a vizes vébé. Ugyanis ezekben a napokban bizonyítjuk, hogy a Bécs és Isztambul közötti földrajzi térben egyedül Budapest képes bármilyen világesemény megszervezésére, sajnálatos módon a focivébé kivételével. A NER felvonulási terepeként használt Budapest „többre képes annál, hogy csak a mai magyar államot szolgálja ki”. Véletlen vagy sem, ezt követően a magyar hadiipar fejlesztésének távlatait kezdte ecsetelni. Elhangzott a „stabil etnikai összetétel” kívánalma is, példaként arra, hogy a hajmeresztő miniszterelnöki szövegek idővel állandó elemmé válnak, belesimulnak egyre terebélyesedő repertoárjába.

A fő feladatok, ahol dimenzióváltásra lesz szükség az erős nemzet építése érdekében, a demográfia ügye, amiben az állam segít, ahol tud. Nem is akárhogy, mert Orbán azt mondta: „a multiktól veszem el a pénzt”, amit családtámogatásra fordítunk. A kormány felmérte, hogy a magyar „demográfiai értelemben veszélyeztetett fajta”, de csak segíteni, ösztönözni tud, mert aztán a végén „úgy lesz, ahogy az asszonyok döntenek”.

Fotó: MTI/Veres Nándor

Európa jövőjének „vezérkérdése”, hogy az európaiaké marad-e. Ezen belül értelmezhető az a kérdés, Magyarország a magyaroké marad-e vagy sem. Orbán egyik mondatával arról beszélt, hogy nincsenek megbízható adatok az európai demográfiai folyamatokról, a másikban (meg a harmadikban, negyedikben, ötödikben) kész tényként szólt a kontinens „muszlimizálásáról”, „a terület átadásáról”, meg a „kereszténytelenítésről”. A miniszterelnök a magyar kormány által készíttetett európai felmérést idézett arról, hogy az európaiak négyötöde súlyos vagy nagyon súlyos kérdésnek tartja a bevándorlást. Ám „a legkevésbé attól tartanak Európában, hogy a migránsok elveszik a munkahelyüket, valamiféle élettapasztalat fejeződik ki ebben” tette hozzá felsőbbrendű lenézéssel, nagyvonalúan túllendülve saját kormánya menekültellenes indító akcióján, a „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” plakátokon. A nők elleni erőszak tilalmáról rendelkező isztambuli egyezmény ratifikálását hátráltató kormány vezetője a migránsok kultúrájával szemben a nők egyenjogúságával volt képes érvelni. Néhány perccel azután hogy ezt mondta, a biztonságiak a hajánál fogva rángatták ki a közönség sorai közül az egy szem tiltakozó, közbefütyülő nézőt, történetesen egy nőt.

Miután Orbán levezette, hogy a migránsok sem nem integrálhatók, sem nem átnevelhetők, arra jutott, velük kapcsolatban nincs helye a szolidaritásnak: „az európai kultúrának nem célja a szolidaritás, hanem csak eszköze”. Az EU nagyszabású reformjának egyik kezdő lépéseként azt jelölte meg, hogy a bevándorlást meg kell állítani, sőt, a törvénytelenül – törvénytelenül vagy dokumentálatlanul? – érkezőket vissza kell szállítani „valahova Európa területén kívülre”. Ehhez kapcsolódik sokat hangoztatott elképzelése a milliós táborokról Líbiában, Törökországban, és a görög szigeteken, Líbia esetében katonai akcióval, Törökország irányában „történelmi szerződéssel”, Görögországgal szemben uniós kényszerrel megtámasztva. Egyébként pedig az Unió jön nekünk 250 milliárd forinttal, ez a meg nem térített költsége annak, hogy Magyarország megvédte az Uniót a menekülthullámtól. Erre biztosan nem így emlékeznek a magyar állam által tudatosan el nem látott, majd 2015. szeptember elején nyugat felé útnak indított menekültek vonulásának szemtanúi is.

Egyébként pedig: Soros. Orbán egyik mondatról a másikra siklott át beszéde közepén a sorosozásra. Hiába figyelmeztette önmagát, hogy nem szabad világösszeesküvésre gyanakodni, fél mondattal később már a Soros-tervet ismertette. Pontosabban, azt a milliós kötelező betelepítést, amit Soros valójában nem képvisel. Szükség van azonban az ellenségre, amely úgymond összefog a markában tartott brüsszeli elittel és „maffiahálózatként” üzemelteti helyi ügynökségeit, máskülönben az orbáni helyzetértékelés és vízió nem nyerhetne igazolást. A cél ugyanis a rendkívüli politikai állapot fenntartása, hogy a kormányfő azt csinálhasson, amit akar, illetve ami hatalma megtartásához éppen célszerű.

Megjegyezhetjük közben azt az apróságot, hogy miközben Orbán egyik fő vádja Sorosbrüsszel, Brüsszelsoros ellen, hogy a nemzetállamok helyett az Unió szintjére emelnék a menekültpolitikát, sértve a nemzetállami szuverenitást, addig Orbán Európa-víziójában adócsökkentés és rugalmas munkavállalási szabályok szerepelnek. Valaki szólhatna neki, hogy ezek nemzeti hatáskörben vannak. Amit követel, az a szuverenitás csökkentése az uniós hatóságok javára.

Egy olyan ország olyan kormánya, amely egyedül őrzi a lángot az elkereszténytelenedő keresztény pártok világában, nyilvánvalóan sorsdöntőnek tartja az előtte álló választási küzdelmet. A kormány a kerítés, a nemzet, a szilárd visegrádi együttműködés, az erős anyaország, egyszóval az építés oldalán áll, az ellenzék, lepődjünk meg, a rombolásén. Nem is annyira az ellenzéki pártok, mert azoknak beletört a bicskájuk a centrális erőtérbe, hanem, hát, igen, Soros. Kérdezte is a beszédet követően egy lelkes néző, miért nem bánik a kormány keményebben a Soros-birodalom részeivel? Válaszul Orbán azzal kecsegtette: még lehetünk keményebbek.

Ha esetleg tényleg mi volnánk Európa jövője, akkor mi már tudjuk, milyen jövő kezdődött el.