Orbán ma szovjetebb, mint ahogyan azt ő maga hiszi
Ne hagyjátok egyedül Orbán Viktort! – javasolja vezércikkében a Die Welt, amely úgy látja, hogy Magyarország még nem beszéli a többi európai nyelvét, és ebből félreértések, valamint sérülések fakadnak. Ezért a szerző, a szerkesztőbizottság egyik tagja felveti, hogy Orbánt óvatosan rá kellene vezetni az EU szabályaira.
Orbán ugyanis autokrata módon irányítja országát, az ellenzéket legjobb esetben is terhes rossznak tartja. Jó pár politikai döntésével népszerűtlenné tette magát Európában. Sokan osztják Konrád György aggodalmát, mármint hogy Magyarország posztkommunista, nemzeti parancsuralmi állammá válhat, bizonyos közelséggel a fasizmushoz. És nem lehet kétség afelől, hogy Orbán olyan rendszert barkácsol, amelyet teljesen őrá szabnak, és amelyben premodern módon a hatalom egyetlen embertől függ.
De érdemes megpróbálni, hogy megértsük Orbán Viktort. Miért lett mára nemzeti-konzervatív, miért igazítja országát egy alapvetően keleti mintához? A rendszerváltás után Kelet-Európa menekülni akart a hiánygazdaság és a szabad beszéd tilalmának börtönéből. Ám hamarosan a gazdasági és politikai elbizonytalanodás évtizedei következtek. A Fidesz még mindig vonzó, mert egyfajta, bár csalóka biztonságot kínál. Ám a párt valójában a keleti örökséget ápolja, amelyben az erős, korlátlan uralkodót pozitív aura veszi körül. Orbán minden más konzervatív miniszterelnöknél jobban épít a befolyásos államra, miután nem bízik a cenzor nélküli piac törékeny épületében. És főleg mert a keleti autokrata hagyományokban nem ismerik a polgárt és a róla elnevezett társadalmat. Orbán ma szovjetebb, mint ahogyan azt ő maga hiszi.
Amikor megpróbál az unióval macska-egér játékot folytatni, akkor meglehetősen virtuóz módon azt a mélyen ülő távolságot fejezi ki a Nyugattal szemben, amit történelmi és időszerű okokból sokan osztanak. Márpedig Trianon óta könnyű mozgósítani a magyarokat az ellen a szerződéses módszer ellen, amely bizonyos fokig az EU márkajele. A Lajtától keletre az uniót a nemzeti kisajátítás ügynökségének tekintik. Ha valaki megbotránkozást kelt a szervezetben, az nem baj, hanem éppenséggel szerencse: végre vagyunk valakik. Orbán ereje azonban gyengeséggel párosul, mind a kettőt látni kell, nem szabad megelégedni a címkékkel. Még nem tudni, merre vezet Magyarország útja, de Budapest nem akarja elveszíteni az unió kínálta előnyöket. Az ország a tekintélyuralom és a demokrácia keveréke. Orbán sokrétű, utat engedett már gyűlölködő antiszemita megnyilvánulásoknak is, de egyben szubjektíve hihető módon szembeszállt a zsidóellenességgel.
A mai magyar vezetés az uralkodó hatalmában hisz, és nem a szó, a párbeszéd erejében. Ám az EU-nak meg kellene magyaráznia számára, hogy Európa az együttélésnek olyan iskolája, amiből mindenki csak nyerhet: kicsik és nagyok egyaránt. És hogy a földrész nem bűnös Bábel, amely a nemzeti sajátosságokat az értéknihilizmus savas fürdőjében oldja fel. Ebben a feladatban különleges teendő hárul az EP konzervatív frakciójára, amelyet nyugtalanít a magyarok újfajta fellépése. Ám még mindig mélyen ülnek a régi reflexek: ha a Néppárt valamely tagját támadják, akkor azt meg kell védeni. És azon az oldalon több megértést mutatnak a különleges helyzet iránt, amelybe Orbán manőverezte országát. Pontosan ennek az empátiának kell alapul szolgálnia, hogy a magyar barátokat rendreutasítsák, ha azok túlzásba viszik a különleges szerepet, ha Kelet felé sodródnak, és a demokráciát autokráciává akarják átváltoztatni. Ki tudná ezt jobban megmagyarázni Magyarország irányítóinak, mint ez európai néppártbeli keresztény barátok?
