Orbán: lehullott a demokratikus álarc

Orbán Viktor 1998-ban, röviddel azután, hogy első alkalommal Magyarország miniszterelnöke lett, Washingtonba látogatott. Az ebéden, amelyet a kormánytól független Freedom House rendezett, Mark Palmer egykori magyarországi nagykövet és én köszöntöttem a vendéget. Orbánt a demokratikus Magyarország egyik ifjú és ígéretes vezetőjeként mutattuk be. Az egyik jelenlévő feljegyzése szerint Orbán válaszában Palmert és engem is megdicsért a kommunizmus összeomlásában játszott szerepünkért. Majd hozzáfűzte, hogy „mindazt, amit én a kortárs politikáról és történelemről tudok, Gati professzortól tanultam”.

Ismét átolvastam e szavakat, miután teljes egészében elolvastam Orbán 2014. július 26-i beszédét, s az alaposan zavarba hozott. Itt a liberális demokrácia végérvényes hanyatlásáról beszélt, és öt országot nevezett meg Magyarország számára példaképként: Szingapúrt, Kínát, Indiát, Törökországot és Oroszországot.

Nem a Nyugat barátja

Ez a beszéd megerősítette azt, amit a Magyarországgal foglalkozó megfigyelők már 2000-ben és 2001-ben vagy legkésőbb Orbán 2010-es hatalomra kerülése óta tudtak: ő se nem demokrata, se nem szövetségese, de különösen nem barátja a Nyugatnak. Beszéde meglepő vallomás volt egy Nato- és EU-tagállam vezetőjétől: egy olyan politikustól, aki a kilencvenes években még egy mélységesen nyugati elkötelezettségű pártszövetség alelnöke volt.

Orbán engedte lehullani demokratikus álarcát. Beszéde alátámasztotta mindazt, amit a hazai és a nemzetközi kritikusai állítanak az irányított demokráciájáról, és amit ezzel szemben a propagandisták és a lojális hívek kategorikusan tagadnak. Orbán nyilvánosan és büszkén kiállt az „antiliberális állam” mellett. „A Nyugat-Európában elfogadott ideológiákat és dogmákat meghaladva” az ideális állam „nemzeti alapokra” építkezik –mondta Orbán. Meg sem említette a hatalommegosztást, a sajtószabadságot és a kisebbségi jogokat. Egy meg nem nevezett amerikai elemzőt idézve hozzáfűzte, hogy „a liberális demokráciákat a korrupció, a jogtalanság, a szex és a drogok jellemzik”.

Az elemzés, amelyre Orbán végkövetkeztetéseiben jutott, silány volt. A maga demagóg célját azonban elérte. A támogatói számára a sorok között világossá tette, hogy továbbra is készen áll szembe szállni Magyarország ellenségeivel, legyenek azok akár az EU vagy a nyugati bankok. Ez azoknak a nacionalista üzeneteknek a visszhangja volt, amelyeket a kormány által uralt rádió- és TV-csatornákon keresztül a közönség rendszeresen hall, és amelyek a független Magyarország léte elleni nyugati összeesküvések elméleteiről szólnak: az I. Világháború után a győztes nyugati hatalmak Magyarország területének kétharmadát elrabolták. A II. Világháborút követően Jaltában eladták Magyarországot a kommunistáknak. 1956-ban a Nyugat nem védte meg Magyarországot a szovjetekkel szemben. A vasfüggöny leomlása óta a Nyugat az EU és a nyugati pénzintézetek segítségével megpróbálja saját fennhatósága alá vonni Magyarországot.

Beszédében Orbán megígéri, hogy véget vet Magyarország megalázásának és áldozati szerepének. A fő ok, ami miatt a magyaroknak új kormányzati formát kellett keresniük, az a 2008- as pénzügyi válság orbáni értelmezése. A válság sajátosságaiért és globális következményeiért az USA-t és a liberális értékeket teszi felelőssé. Úgy véli, hogy az amerikaiak – az elnököt is beleértve –annyira megijedhettek 2008-ban, hogy most olyan gondolatokat is megfogalmazhatnak, amelyeket „hat évvel ezelőtt még szóba sem hozhattak volna”. Orbán nem fejti ki részletesen, hogy mely gondolatokról is volt, illetve van szó. Azt állítja azonban, hogy korunk meghatározó momentuma „megtalálni azt az új államformát, amely sikeressé tehet egy nemzetet”. Ezért Magyarországnak olyan új politikai és gazdasági rendszereket kell befogadnia, „amelyek se nem nyugatiak, se nem liberálisak, amelyek nem liberális demokráciák, sőt lehet, hogy még csak nem is demokráciák, de sikeresek”.

A beszéd az USA-ról és az amerikaiakról kialakított primitív klisék inkoherens ömlenye. A Nyugatról elhangzó negatív kommentárjaival egyidejűleg Orbán semmiféle bírálatot nem fogalmaz meg az orosz vagy kínai diktatúrával szemben, említést sem tesz a Krím orosz annexiójáról vagy Ukrajna Putyin általi folyamatos destabilizálásáról. Az volt a szándéka, hogy reménytelen helyzetben levő, zátonyra futott képződményként mutassa be a világ vezető liberális demokráciáit – de nem azért mert Obama elnök vagy a többiek gyenge vezetők lennének, hanem azért, mert a liberális demokráciák rendszerbeli hibáktól (olyanoktól, mint például az egyén előtérbe helyezése a kollektívával szemben) szenvednek.

Kitekintés a diktatúrára

Mindez Orbán számára a központosított, nacionalista, autoriter hatalom működtetésének igazolását szolgálja. Beszéde egy hosszú távú stratégia megalapozásának bejelentése lehet, azé, hogy Oroszország és Törökország példájára keményebb diktatórikus intézkedéseket fognak bevezetni.
Az a körülmény, hogy a beszédet Romániában magyar nemzeti kisebbségiek előtt mondta el, arra enged következtetni, hogy Orbán számít a szomszédos országokban élő négy-öt millió magyarra, és a Nagy-Magyarországról fantáziál. Számításba veszi Krím orosz annexióját, és figyelemmel kíséri az Ukrajnában zajló polgárháborút. Ukrajnában – a magyar határ közelében – 200 000 magyar nemzetiségi él. Nyugati elemzők nem gondolják, hogy Orbán követni fogja Putyin példáját, és igényt tartana Ukrajna legnyugatibb szegletére. Valószínűleg igazuk is van: ez egy nagyon erőltetett ötlet. Mindenekelőtt azért, mert Magyarországnak nincs számottevő hadereje. És mégis: amennyiben Ukrajna tovább destabilizálódik, akkor nem lehetetlen, hogy Orbán tőkét akar majd kovácsolni belőle. Semmilyen közvetlenebb út nem vezethet számára a történelemkönyvekbe, mint hogy beindítsa Nagy-Magyarország helyreállítását.

Hogy ez valóban bekövetkezik-e, az három dologtól függ: először is még nagyobb hatalmat kell a kezébe összpontosítania. Ennek érdekében ismét átírathatja az Alaptörvényt, mégpedig úgy, hogy Magyarországot elnöki köztársasággá alakítják át – azután, de még inkább azelőtt, hogy lejár a hivatali ideje. Putyin példáját követve azt követően neki kellene megszereznie a magyar elnöki hatalmat.

Másodikként el kellene mélyíteni az Oroszországgal fennálló barátságot. Az elkövetkezendő 30 évben Magyarország csaknem teljes egészében az orosz energiaszállításoktól fog majd függni. Orbán számára ehhez az a legjárhatóbb út, hogyha visszhangozza Putyin Amerika ellenes kirohanásait, és belülről gyengíti az EU-t.
Ha az EU és az USA nem venne tudomást a magyarok cselekedeteiről, ez még jobban megerősítené Orbánt történelmi küldetésében. Még azt is meg kellene fontolnia, hogy kilépne-e országával az EU-ból. Jelenleg gazdasági okokból ezt még nem akarja. Szüksége van arra a közel 23 milliárd euróra, amelyet 2014 és 2020 között kap majd az EU-tól a magyarországi infrastruktúra projektekre. Ezért nem támogatja a magyar parlament elnöke – Orbán összekötője a Jobbikhoz, az ország szélsőjobboldali erejéhez– a Jobbik azon követelését, miszerint ki kellene lépni az EU-ból.

Másfelől fennáll az a lehetőség is, hogy az EU-intézkedések rákényszeríthetik Magyarországot arra, hogy egy korlátozott partneri viszonyra cserélje le uniós tagságát. Orbán maga valószínűleg örülne annak, hogy az európai vezetők közül ő léphetne fel elsőként ilyen módon Brüsszel ellen. Vajon megadná-e neki az EU ezt a lehetőséget? Ez sem valószínű.

Washington szempontjából leginkább Magyarország demokratikus értékekkel szembeni ellenséges megnyilvánulásai számítanak. Hillary Clinton külügyminiszter asszony tiltakozott ez ellen, és emiatt a magyar kormánysajtó hevesen bírálta őt. A kirohanások azután is folytatódtak, hogy John Kerry lett a külügyminiszter, bár ő mostanáig semmiféle „Clintoni kezelésben ” nem részesült. Időközben Orbán kísérletet tett arra, hogy megváltoztassa Magyarország imázsát az USA-ban. 15 millió dolláros támogatással megalapította a Hungarian Initiatives Foundation elnevezésű lobbycsoportot, amelynek közreműködésével fiatal magyarok dolgozhatnának gyakornokként Washingtonban, pl. a Kongresszusban – és ami ennél fontosabb – a városi rendezvények keretében befolyásolnák az agytrösztöket.

Mit tehet az USA?
Akkor mi az, amit a hivatalos Washington tehet?

- Arra ösztönözheti az EU-t, – amely még élénken emlékezik a Haider vezette FPÖ ausztriai kormányzati részvétele körüli vitákra –, hogy folyamatosan tartsa napirenden a Magyarország-kérdést.

– Lefokozhatja a diplomáciai kapcsolatokat és csökkentheti a budapesti nagykövetség indokolatlanul nagy létszámát.
–
– udvariasan, de mégis határozottan felléphet azokkal az Amerika ellenes fickókkal szemben, akik a kormány közeli sajtóban prédikálnak, és támogathatná az értelmiség és az elit köreihez tartozó Amerika- szimpatizánsokat.

Ez meglehetősen kevés ahhoz képest, amit az EU tehet. De előbb vagy utóbb a legtöbb magyar hálás lehet nekünk, hogy ébren tartottuk a reményt.

Fordította: dr. Gonda László