„Orbán egy korrupt rezsim keresztapja”

Göncz Árpádtól vesz búcsút a Der Standardban Paul Lendvai, aki úgy látja, hogy a háború után két temetés sorsdöntőnek bizonyult a magyar történelemben.

2015. november 10., 09:00

Az első során, 1956. október 6-án megadták az illő végtisztességet Rajk Lászlónak és társainak. A második 1989-ben Nagy Imre és társainak újratemetése volt. Akkor lépett először a nyilvánosság elé Orbán Viktor. Hozzá hasonlóan addig teljesen ismeretlen volt Göncz Árpád, aki a háború idején harcolt az ellenzékben, zsidókat mentett. A forradalom után életfogytiglant kapott, hat év után szabadult, majd az angol és amerikai irodalom egyik legnagyobb tekintélyű fordítója lett. A rendszerváltás után kétszer választották meg elnöknek, és ez alatt az egy évtized alatt méltóságával, szerénységével, tisztességével, emberi kisugárzásával messze az ország legszeretettebb politikusa volt. Vagy ahogy Várszegi Asztrik megfogalmazta: az igaz szívet és a nyitott szellemet jelképezte.

Pénteken olyan államférfitól búcsúztak, akit a hatalom nem tudott elrontani. A szertartáson a gyász, de egyben a mélységes reménytelenség uralkodott. Azokat a liberális, nyugati értékeket temették, amelyeket Göncz Árpád egész életében képviselt. A viszálykodó liberális és baloldali ellenzék ma legfeljebb csak mikroszkóppal látható. Időközben viszont Orbán Viktor, az egykori szakállas forradalmár már nemcsak a politikai cinizmus diadalmas világbajnoka, hanem egy olyan korrupt, illiberális rezsim keresztapja, amelynek semmi köze nincs a „hatalom humanizálásához”, amit Árpi bácsi megtestesített.

Egyre mélyebbre kell nyúlni a pénztárcába, ha valaki a Balaton partján strandolna. Az idei szezonra a fizetős strandok többsége emelte a belépőjegyek árát: a felnőtteknek átlagosan 13, a gyerekeknek pedig 16%-kal kell többet fizetniük tavalyhoz képest.

Parajd térségében továbbra is törékeny az egyensúly a sóbányát elárasztó víz miatt. A nemzetközi szakértők szerint a kiszivattyúzás csak a Korond-patak elterelése után kezdődhet el, a jelenlegi helyzet pedig továbbra is komoly bizonytalanságot jelent.

A magyar nyugdíjas társadalom egyre élesebben érzi, hogy leszakad a dolgozóktól. A nyugdíj vásárlóereje évről évre csökken, miközben a bérek gyorsabban nőnek, mint az infláció. A jelenlegi rendszer nem kompenzálja megfelelően az egykori munkát és a megélhetési költségek változását sem.