Önvizsgálat előtt

A megerőszakolt – voltaképp megölt – orvostanhallgató nevét ma sem ismerjük, tudniillik Indiában törvény van arra, hogy a szexuális bűncselekmények áldozatainak kilétét titokban kell tartani. Ebből a törvényből épült a hallgatás fala is. A kontinensnyi országban a nemi erőszak átka ugyanis nem azokra hull vissza, akik elkövették, hanem azokra, akik elszenvedik. Az indiai társadalom paternalista, férfiközpontú, a nőket alapjában megvető; kulturális termékei, kivált a százszámra készülő filmek és édesbús dalok a „macsószellemet” árasztják magukból, a nők csak mint a szerelem/szeretkezés tárgyai jelennek meg. A lányok, asszonyok zaklatása nem számít bűnnek, még csak megvetendő cselekménynek se. Kivált faluhelyen és India északi felén. Ha valakit megerőszakolnak, fölkerül a homlokára a szégyenbélyeg. De nemcsak az övére, a családjáéra is. Nemcsak lányokról tudunk, akik ilyenformán „megesvén” öngyilkosok lettek, hanem sok-sok apáról is, aki nem volt képes elviselni a szégyent. A rendőrség az ilyen esetekben soha nem volt kiemelkedően aktív, vagy ha igen, néma tanúkon kívül senki másra nem lelt. A szégyenét ugyanis az ember takargatni szokta. Az igazságszolgáltatás pedig, amely Indiában közmondásosan lassú, akár egy évtizedig is elbabrált azzal, hogy a meggyanúsított vagy vád alá helyezett elkövetőt elítélje. India – írják – egy olyan ország, ahol félszáz, nemi erőszak gyanújába keveredett ember volt képes megpályázni közhivatalt. Maga a sajtó pedig csak akkor érdemesítette említésre a szexuális bűncselekményeket, ha az elkövető és az áldozat nem egyazon kaszthoz tartozott, azaz valamiképp bele lehetett keverni a történetbe a társadalom avítt, még mindig kasztos törésvonalait. (Ami tipikusan úgy értendő, hogy „magasabb társadalmi állású fiú erőszakol meg alacsonyabb állású lányt”.) A falvakban mindennaposnak számító esetek szinte soha nem kerültek a címlapokra.
Első pillantásra a mostani szörnyű cselekmény is „falusi eset”. Az elkövetők kivétel nélkül vidékről érkezett nagyvárosi féllumpenek voltak, akik találtak ugyan munkát a fővárosban, és viszonylag rendezett körülmények között éltek, de hozták magukkal az otthoni morált.
A főváros – épp a bevándorlók nagy száma miatt – kiemelten veszedelmes hely lett. Sötétedés után, legyen akár a hely fél kilométerre a miniszterelnök hivatalától, nők nemigen merészkednek egyedül az utcára, és napközben is szüntelenül óvatoskodniuk kell, ha például buszra szállnak. Egy helyi újságírónő mondja: még életemben nem találkoztam olyan nővel, legyen az szegény vagy gazdag, alacsonyabb vagy magasabb kasztbeli, szép vagy csúnya, kövér vagy sovány, akit buszon, vonaton még ne molesztáltak volna.
De a „névtelen halott” esete mégsem falusi. Egy olyan medikáról van szó, aki rábeszélte az apját, hogy az általa birtokolt kis földdarab árából fedezze taníttatásának a költségeit. Ez a lány már félig-meddig középosztálybelinek számított, ha úgy tetszik, kvázi jelképnek. Indiában nagyon erős a társadalmi mobilitás. Immár (Kínához hasonlóan, de még nem ahhoz mérhetően) létezik egy viszonylag jómódú, napról napra terebélyesedő középosztály, amelyik egyre kevésbé képes együtt élni a megkövesedett tradíciókkal. Ebben az osztályban jelentős számban vannak jelen a nők, akik tudják, hogy csak azért vannak életben, mert a papájuk (ellentétben a legtöbb indiai apával) még embriókorukban nem oltatta ki az életüket, mondván, fiú örököst akarok. Ők gyűlölik a macsóvilágot, saját erejükből akarnak karriert csinálni, és saját akaratukból – nem kényszerből – házasodni, és eszük ágában nincs hozományt fizetni annak a férfinak, aki majd elveszi őket.
Ugyanennek a középosztálynak a férfi tagjai szolidárisak a nőkkel. A brutális gyilkosság után jómódú, középkorú férfiak csatlakoztak a tiltakozó nőkhöz; egyikük, a járdán ülve, táblát tartott az ölében ezzel a felirattal: „Először nézzünk önmagunkba!”
Szóval a gondolkodás, a nemi erőszak közmegítélése szorul ápolásra, reformra. Nem elég, hogy jogi eszközökkel nyilváníttassék tűrhetetlennek az, ami tűrhetetlen. Nem elég, hogy különbíróság ítélkezik a névtelen lány gyilkosai fölött – egyébként a lány apja követeli, hogy hozzák nyilvánosságra a halott nevét –, s nem elég, hogy akár fel is akasztják őket. Mert ettől még falun és városon az fogja szégyellni magát, akit megerőszakolnak, nem az, aki az erőszakot elköveti. A tüntetők azért tüntettek, hogy India politikusai (akik nem mertek eléjük kiállni) az ország minden szegletében kampányolni kezdjenek a „mentalitás” ellen, rázzák föl az embereket a félelemből, s – nem utolsósorban – legyenek élharcosai a női egyenrangúságnak, egyenjogúságnak. Merthogy egy indiai nő élete (a világ második legnépesebb országában) a bölcsőtől a sírig tele van megaláztatással. A nemi erőszak csak pötty a sebes testen.
Amúgy mindezek olvastán bárki összevonhatja a szemöldökét. Másodrendűek lennének a nők Indiában? Végtére is ezt az országot hosszú éveken át a világ egyik legtehetségesebb és legerőszakosabb nőpolitikusa kormányozta: Indira Gandhi! Végtére is a mai indiai kormányban, a közhivatalokban, a bírói karban, a médiában tömegével ülnek nők! Igen, India jól működő liberális demokrácia, ahol a nők elől elvileg semmi se zárja el a felemelkedés útját. (A kínaiak, a japánok tanulhatnának tőlük.) Ám ezen a ponton klasszikus konfliktusba ütközünk. Egy dolog, hogy oligarchikus vagy magasabb kasztokból bárhová lehet emelkedni, még ha nő is az illető. De más dolog, hogy egy társadalom hurcolja magával a voltaképp „alacsonyabb besorolásúak” öröklött szokásait – és ezek az emberek vannak túlnyomó többségben. A magasabb kasztok bezárkózott védettségben élnek, és struccként viselkednek. Ez a mentalitás sugárzik át a műveltebb indiaiak nagyobbik felére is. Illetve sugárzott: tegnapig. A rettenetes bűneset föltámasztotta az erősen modern középosztály önérzetét; ők immár nem kérnek a „régi Indiából”. Ha egyszer egy ország azzal tud hírnevet szerezni magának, hogy a világ legjobb szoftvereit állítja elő, és informatikusai öt földrészen keresettek, akkor ne tűrje el, hogy „falusi” erkölcsök uralkodnak rajta.