Oké

Úr átír.

Látjuk őt, a suttogó hangot is halljuk: „Ez esetleg gondot okozhat nekünk.” Úr tépelődik, bólint, a szövegrészt pirossal kiemeli, tilalom alá helyezi. Itt egy másik úr is, szintén átír, a haját tépi, és ostoba firkászokról morog maga elé, a saját diktafonja után kotorászva. Említhetnénk egy harmadik, negyedik, sőt sokadik embert is, akinek a nemét azonban a távolság miatt ki nem vehetjük, hiszen Szegeden vagy Hejőcsabán hajol a laptop fölé, ám mindegyikük az átírás, átfogalmazás, átszerkesztés súlyos terhe alatt görnyed, a hisztéria vagy éppen a letargia ilyen-olyan stádiumában.

Interjúalanyok ők, médiakarmok foglyai, akik talán megbocsátható indokból vállaltak egy beszélgetést – ne kerteljünk, a véleményük nyilvános közlését –, ám ezt azóta már, részlegesen vagy teljesen, bánják. Mondjuk, hülye kérdéseket kaptak, és tőlük elbódulva hülye válaszokat adtak. Persze túl jók is lehettek azok a kérdések, pimaszul élesek és húsba vágók, amitől a célszemély agya elborult, és vagy durván reagált, vagy – ami még rosszabb – őszintén. Az is előfordulhatott, hogy az alany egész éjszaka dolgozott a megbeszélt téma részletein, lexikonokat falt fel, a feleségével még az ágyban is interjúsdit játszott, ám másnap egy nyegle szőke nő egy teljességgel oda nem illő – értsd: el nem próbált – történettel kezdte nyaggatni, ettől természetesen lebénult, megnémult, és ez az állapot már napok óta tart.

Tökéletesen érthető, hogy az ilyesféle ügyletek és az újságírók utókezelésre szorulnak, erre pedig a szakmában okézásnak nevezett eljárás módfelett alkalmas. Az interjút közlés előtt be kell mutatni az alanynak, aki jóváhagyja, esetleg – mint fentebb már célozgattunk rá – úgy megváltoztatja, hogy saját állítólagos édesanyja, a sajtó szabadsága sem ismer rá. A riporterről már nem is szólva, aki esetleg a maga mondatait sem leli a kész anyagban – de ennek is oka van. Ha ugyanis a válasz átfordul egy másikba, netán épp az ellenkezőjébe, a kérdés sem maradhat ugyanaz. Lehet firtatni, hogy a kútásóprojektre miért éppen a polgármester unokaöccse bírta beadni a legjobb pályázatot, ám ha a második számú átírt vagy átcserélt felelet a temetőkert rendbetételét ecseteli virágos szavakkal, a firkász ott marad hülyén. Előzékeny alanyok ezért az új válaszok mellett megírják az új kérdéseket is. Kaphat ettől vértolulást az újságíró, de akkor ugrik a következő beszélgetés. Ha pedig végképp megmakacsolja magát az eredeti változat mellett, vissza is vonható az anyag. (Jog szerint ugyan nem, de erről hallgassunk, tönkretennénk ezt a szép, magyar társasjátékot.)

Így megy ez, örökkétől örökkétig, azon szokások közé tartozva, amelyek nemhogy túlélték a rendszerváltást, de soha senki meg nem kérdőjelezte a jogosságukat. Úr, úrnő átír, és passz. Hogy így aztán az interjúnak mint műfajnak sok esetben mekkora a hitelessége, hogy az eredetiségről már ne is szóljunk, nem tudható, de ezen nem is tűnődik senki. Az Úr adta, ha akarja, majd elveszi.

Vannak persze fontoskodók, kákán is csomót keresők, a nemzeti együttműködésből kilógók. Itt van ez a György Péter nevű, naná hogy esztéta. A HVG-ben azt kérdik tőle, miért kötötte az interjú feltételéül azt, hogy a kész anyagot NEM mutatják be neki. Erre olyasmit mondott, ellenőrizetlenül, hogy ez a feudális gyakorlat Nyugaton nincs, megnézné ő azt az angol vagy német újságírót, aki bemutogatja az írásait. Ha egy lap csal, hamisít, hazudik, majd beperlik, oszt annyi.

Így könnyű. Most magyarázzuk el, hogy a német vagy az amerikai gyakorlat egy perc alatt véget vetne a magyar újságírásnak? Menekülő interjúalanyokkal telnének meg az országutak. Még hogy csak úgy megjelenik, amit egy szédült pillanatban nyilatkoztunk! Nemcsak az derülne ki, hogy ki mit gondol, mi a véleménye, hanem az is, hogy nincs is neki egyáltalán. Mivé lennénk az újságíróval folytatott huzakodás nélkül, amelynek a végén mégiscsak beáll a boldogító egyensúly a valami és a semmi között, mégiscsak nyer mindenki egy kicsit, és senki sem megy gajra. Hiszen a kialkudott igazság tartja egyensúlyban a magyar világot. Olyan az oké, mint a final cut a filmeknél: leszedi a fölösleget, és megment minket önmagunktól.