Nyílt levél a pedagógus életpályamodell megálmodóinak és megszavazóinak

Amikor behozták, hogy 40 ledolgozott év után a nők elmehetnek nyugdíjba, bár egészségem már enyhén szólva nem a régi, csak nevettem a dolgon, és azt mondtam, hogy ugyan már, dehogy maradnék én otthon. Majd ráérek akkor, amikor elérem az öregségit, vagy ha, ne adja az ég, az egészségem akkorát romlana, hogy nem bírnám tovább ellátni a munkámat.

És ekkor önök kitalálták, hogy a pedagógusoknak életpályamodellre van szükségük.

Eleinte persze, sok-sok kollégámmal együtt örültem neki én is, hiszen maga az ötlet egyáltalán nem ördögtől való, sőt... Aztán lassan kezdett körvonalazódni a helyzet.

Megemelik a bérünket, ami 2002 óta mit sem változott. (Nem úgy az árak!) 34%-ot kapunk. Ez kb. fedezi az infláció mértékét, de persze hurrá, nagyon örültünk ennek is. Aztán kiderült, hogy na nem most rögtön, hanem majd csepegtetve, minden évben 2X emelnek rajta, így 2017 végéig érjük el az előirányzatot.

Na jó, persze, így is örültünk neki, mert végre mégiscsak történik valami, bár a helyzet ettől nem lett sokkal jobb, a pedagógusok még így is a magyar értelmiség egyik legkevésbé megbecsült rétege maradt. Természetesen semmi nincs ingyen, legalábbis a „butuska, de szorgalmas” (Klinghammer István) „keményen dolgozó kisembereknek” (Rogán Antal).

Lassan megtudtuk azt is, hogy mit várnak érte cserébe. Hát először is, mindenkit Ped. 1-be soroltak (pedagógus 1), kivéve a gyakornokokat. Értsd ez alatt, hogy ugyanabba a kategóriába került az a 3-4 éve a pályán lévő, kezdő pedagógus, mint az a „vén róka”, akinek 2-3 diplomája, 38-40 éves munkaviszonya, rengeteg tapasztalata, iskolája van (pedagóguséknál 7 évente kötelező egy legalább 120 órás tanfolyam, iskola, továbbképzés... elvégzése), és sok-sok publikációt, bemutatót, előadást... tudhat maga mögött.

Emellett megemelték a munkaidőnket, eltörölték a túlórát, (mármint dehogy a túlórát, csak annak díjazását), és egyre több adminisztrációt varrtak a nyakunkba.

Majd következett a portfólióírás, ami belépő a minősítéshez. Erre azért van szükség, hogy ped.1-ből ped.2-be kerülhessen az ember lánya/fia. Már eleve azt sem értettem, hogy miért feltételezik, hogy minden pedagógusnak van otthon számítógépe és ért is hozzá. Ha nincs, ki kötelezheti rá, hogy vegyen? Ki kötelezheti arra, hogy megtanulja használni? Hogy megtanuljon feltölteni, PDF-be formázni, a szövegszerkesztőt használni, prezentációt készíteni és még sorolhatnám. Mi köze ennek egy óvónő munkájához?

Maga a portfólió megírása rengeteg szabadidőmet rabolta el, mert természetesen nem arról van szó, hogy kapunk rá mondjuk ½-1 évet, hanem amikor megnyitják a felületet, onnantól kezdve van rá lehetőség, egy meghatározott ideig. Mivel megfeleltem a kritériumoknak (pedagógus szakvizsga, legalább 14 év gyakorlat) és úgy gondoltam, hogy azzal, amit én már letettem az asztalra, nem szeretnék ped.1-ből nyugdíjba menni, így minden ellenérzésem ellenére, belevágtam.

Na, ekkor szembesültem azzal, hogy mit vállaltam. Minden átgondolatlan, kialakulatlan, kiforratlan, elnagyolt. Kérdéseket feltenni, csak mailben lehet, amire hol kaptunk választ, hol nem. Ha válaszoltak, akkor sem biztos, hogy használhatóan, érdemben. Igyekeztünk személyesen és különböző fórumokon egymást segíteni. Ki erre talált választ valahol, ki arra. Ha senki nem talált, próbáltuk kitalálni, hogy önök mire gondolhattak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a szervezetlenség később sem sokat változott. A nálam később író kolléganőim szintén sokat kínlódtak emiatt.)

Jellemző, hogy a mai napig nem tudom, hogy jól írtam-e meg a portfóliómat, vagy önök egészen másként gondolták. Pedig, ha majd a minősítésemre kerül sor, akkor legnagyobb súllyal a portfólió és annak megvédése számít bele az eredménybe. Igen a portfólió, a 8 kompetenciával és 77 indikátorral, amiről azelőtt még csak nem is hallottunk. Nem, nem az számít elsősorban, hogy a csoportomban hogy érzik magukat a gyerekek, hogyan foglalkozom velük, hogy fejlesztem őket, miként szeretem és nevelem, hanem az, hogy mit írtam le.

Az írás rengeteg időt és energiát őrölt fel. Minden szabadidőmet ezzel töltöttem, a családommal szinte megszűnt a kapcsolatom. Munka után, előtt, hétvégén erről szólt az életem, így lassan már nem csak az én idegeimre ment, hanem az övékére is.

De megúszni ezt csak annak lehet, akinek már nincs a nyugdíjig 10 évnél több hátra és „vén fejjel” megelégszik azzal, hogy szégyenszemre, egy ledolgozott élet után ped.1-ből menjen nyugdíjba. (Természetesen nem az ő szégyene. )

Persze, elkészültem vele, időben feltöltöttem (volt, amit segítséggel, hiszen én sem vagyok egy számítógépes guru), és kissé megkönnyebbültem. Ám be kell vallanom, hogy nem járt át semmiféle jó érzés, ami általában a jól elvégzett munka után szokott, hiszen a véleményem közben mit sem változott. Változatlanul azt éreztem, hogy fölösleges időpocsékolás volt az egész, természetesen azt leszámítva, hogy januártól ideiglenesen Ped.2-be kerültem, magasabb bérbesorolással.

Igen ideiglenesen, mert majd, amikor kijönnek minősíteni, akkor dől el minden. Ha ugyanis nem felelek meg, akkor visszaminősítenek Ped. 1-be. Akkor aztán két év múlva újra megpróbálhatom, persze akkor már nem ingyen. A minősítési eljárás díja, a mindenkori minimálbér 70%-a. Mi történik, ha akkor sem sikerül? El lehet menni a pályáról. Igen ilyen egyszerű.

És itt újra kiemelném, hogy a minősítés leglényegesebb része önök szerint az, hogy mit írtam le a portfóliómban. Portfólióm feltöltése után egy kicsit lenyugodtam, hiszen a minősítő eljárásra ráérek majd 2017 elején jelentkezni. Azt gondoltam, hogy most majd egy ideig nyugodtan dolgozhatok és a megnövekedett adminisztrációt leszámítva, minden figyelmemet a gyerekeknek szentelhetem.

Aztán, mint derült égből villámcsapás, augusztus 25-én kaptam egy értesítést, miszerint idén ősszel várhatóan tanfelügyeleti ellenőrzést kapok. A dátum azért lényeges, mert a 20/2012. (VIII.31.) EMMI rendelet szerint: 1. Július 20-ig az Oktatási Hivatal elkészíti a következő naptári évre szóló ellenőrzési tervet. 2. Július 31-ig az Oktatási Hivatal az informatikai rendszer révén értesíti az ellenőrzési tervbe fölvett pedagógusokat, intézményvezetőket és intézményeket.

Summa summarum ahhoz, hogy idén ősszel ellenőrizzenek, tavaly július 31-ig kellett volna értesítést kapnom. Tehát, nemhogy idén, de még jövőre sem jöhetnének hivatalosan.

Persze, ki vagyok én, hogy ezt szóvá tegyem? Önök akkor lépik át a saját maguk által előírt szabályokat, amikor akarják, de merném én azt mondani, hogy „Bocs, most nem alkalmas.”...

Természetesen, megint nem – csak úgy – hőzöngök. Azok a dokumentumok, amik a tanfelügyeleti ellenőrzéshez kellenek, még el sem készültek. A nyári szabadságolások után visszatérve, beindítottuk a tanévet, beszoktattunk, visszaszoktattunk, mert nekünk, önökkel ellentétben, még mindig a gyerekek a fontosak. Ezért csak most, szeptember közepén jutottunk el oda, hogy megalakuljon a PÖCS.

Kéretik nem mosolyogni és nem felszisszenni! Ez egy teljesen hivatalos, igazi, pedagógusoknak való mozaikszó (Pedagógusok Önértékelő Csoportja), mely bár nem mi találtuk ki, mégis jól tükrözi, amit gondolunk az egészről. A PÖCS feladata, hogy kidolgozza az intézmény önértékelő rendszerét, a pedagógusok teljesítmény értékelési rendszerét, az intézményi elvárásokat, a belső ellenőrzést, és még sorolhatnám.

Azt eddig is tudtam, hogy mindenkit frusztrál ez az egész helyzet, ellenérzéseket, elutasítást vált ki a pedagógusok nagy részéből (én személy szerint nem is ismerek olyat, aki egyetértene vele), de eddig azt hittem, hogy főleg az idősebb korosztály az, aki felháborodik azon, hogy megkérdőjelezik az egész eddigi munkáját, iskoláit, gyakorlatilag az egész eddigi pályáját. Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy a fiatalok is ilyen mértékig kikészülnek tőle.

Konkrétan két fiatal kolléganőm mondta most a PÖCS kapcsán, hogy elege van. Egyikük azt kérte a vezetőnktől, hogy tegye át pedagógiai asszisztens munkakörbe, másikuk pedig közölte, hogy az önértékelési kézikönyvet olvasva, úgy gondolja, hogy mégsem alkalmas erre a pályára, ezért valami mást fog tanulni, és itt hagyja az egészet. Hozzáteszem, két értelmes, ügyes óvónéniről beszélünk.

Csak halkan kérdem, tényleg ezt akarták, ez volt a céljuk a pedagógus pályamodellel? Ha igen, akkor elérték, de ha nem, akkor talán még mindig nem késő változtatni.

Szóval én most itt tartok, és várom a tanfelügyeletet. Illetve, mit is beszélek! Dehogy várom! Most jutottam el arra a pontra, hogyha valaki azt mondaná, hogy a holnapi nappal elmehetek nyugdíjba, egy percig sem gondolkoznék. Venném a kalapom, és agyő portfólió, minősítés, tanfelügyelet, adminisztráció, pedagógus életpályamodell! Aztán valószínűleg igen gyakran visszajárnék legalább látogatóba, mert az igazi munkám, a gyerekek, a kollégák, meg a szülők, bizony nagyon hiányoznának.

Befejezésként még annyit, nem az ellen berzenkedem, hogy valamit pluszban le kell tenni az asztalra, hanem az ellen a rengeteg fölösleges irkálás ellen, ami értelmetlen, csak a szabadidőnket terheli, de közben nem ad sem többet, sem semmi pluszt a gyerekeknek.

Ha egyszer végre egyeztetnének velünk is, mielőtt a fejünk fölött döntenek, esetleg rádöbbennének, hogy sok használható, jó ötletünk van, tudunk együttműködni és közösen megalkothatnánk egy igazi pedagógus életpályamodellt, egy olyat, amelyik nem elriaszt a pályától, hanem doppingol, és jobb teljesítményre ösztönöz.

Tóth Ágnes óvónő