Nincs teljesítés, ha nincs kilövési engedély – Újra elfoglalta a politika a titkosszolgálatokat
1990-ben kulcskérdés volt, miként depolitizálhatók a múltból ránk maradt későkádári titkosszolgálatok. Betagolhatók-e a diktatúra szervezetei a demokratikus struktúrába? Az új törvény a helyzetet alkotmányos procedúrák sorával, lehallgatási, megfigyelési engedélyekkel, parlamenti felügyelettel kívánta megoldani. A gyakorlati működéssel a kerekasztalok alig foglalkoztak.
– Formailag a felügyelet rendszere kifogástalannak tűnt, a gyakorlat azonban hemzsegett a politikai taposóaknáktól
– állítja Szilvásy György, a Gyurcsány-kormány titkosszolgálati minisztere.
A rendszerváltás hajnalán már az is kérdés volt, átmenthetők-e a kádári világból örökölt, sokat tapasztalt titkosszolgálatok. Mit kezdjen az állam a beragadt káderekkel? Lehetnek-e a diktatúra védelmezői a demokrácia titokőrei? Miként viszonyuljanak a helyzethez a pártok? Meg tudnak-e bocsátani? Távol tartsák magukat a mételytől, vagy foglalják el a titkosszolgálati pozíciókat? A kérdésre nálunk hibrid válaszok születtek. Nem minden szatellitországban döntöttek így, a csehek például éles cezúrát húzva „újraalapították” szolgálataikat, de nem jártak túl rosszul Lengyelországban sem, ahol a kontrollnak széles körű kultusza van. Szlovákiában a titkosszolgálatok helyzete operettbe, egyben azonban véres maffiafilmekbe illő jelenetekhez vezetett, például fényes nappal rabolták el az államelnök fiát, és pokolgéppel ölték meg Róbert Remiáš újságírót.
A kilencvenes évek elején Antall József miniszterelnök bizalmasához, Boross Péterhez igazította az álláspontját, vagyis: „aki beáll a sorba”, elfogadja az állam új gazdáit, annak a rendszer „lehetőséget” ad.
Szilvásy György – aki saját bevallása szerint „pocsék titkosszolgálati miniszter volt”, mert nem értette a dolog lényegét, az információért folytatott egyre kíméletlenebb pártversengést – ma úgy látja, a felszabadító döntés a megmaradó állomány tagjait a rendszerváltás páriáiból nyerő helyzetbe repítette. Sajátos helyzet alakult ki, a politikai és szakmai vezetés (a titokminiszter és a főigazgató) többnyire légüres térben mozgott. Felügyeleti szerepükből adódóan fogalmuk sem lehetett arról, hogy középszinttől lefelé az információ birtokosai, a szolgálatok tagjai mit művelnek, mire használják a megszerzett „veszélyes anyagot”. Az információk ugyanis a megszokott csatornákon továbbra is befutottak. Gazda híján ezzel az anyaggal a munkatársi gárda tetszés szerint gazdálkodhatott.
– 2006 után, amikor a területet megismertem, az információ útja vagy blokkolása a középszinttől lefelé számunkra már ellenőrizhetetlen volt – állítja Szilvásy. – A miniszter nem korlátozhatta a főigazgató jogkörét, de ami odalenn történt, az kívül esett a főigazgatók látókörén is.
A szervezeti modell is felborult. Öt rutinos állami gépezet állt szemben a tízfős miniszteri segéderővel és a magányos, a politika világában is leértékelt tárca nélküli miniszterrel, aki elvárásokat, szempontokat megfogalmazhatott ugyan, sőt jelentéseket is kaphatott, de a napi munkába nem láthatott bele.
A pozíció aktuális súlyát nem annyira a jogkör vagy a törvény, hanem a felügyelő miniszter egyénisége, a kormányban betöltött szerepe határozta meg. Egészen más játékot játszott a „katonás” stílust kedvelő Boross Péter, mint a jogelvű kívülálló Gálszécsy András vagy Katona Béla, a Horn-kormány hallgatag embere. De emlékszik-e valaki Füzessy Tiborra, Nikolits Istvánra vagy az epizodistaként feltűnő Ficsor Ádámra?
Ez amúgy is már a múlt, a tárca nélküli miniszter húszéves modelljét a NER felszámolta, a titkosszolgálatokat a kormányzat centrumába hozta. A szolgálatok zöme ma a mindenevő és mindent maga alá szervező Pintér Sándor belügyminiszter alá tartozik. Ugyanakkor az Információs Hivatal átkerült a Martonyi János-féle külügyből Lázár Jánoshoz, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatot pedig Simicskó István honvédelmi miniszter felügyeli. Sokak szerint azért, mert az a veszély fenyegetett, hogy ez a terület is előbb-utóbb Pintér kezében köt ki. Pintér központi szerepbe kerülése Orbán Viktornak kényelmes pozíció. Minden lényeges közigazgatási ügyben – az árvízvédelemtől a titkosszolgálatokig – elég egyetlen mobilt megcsörgetni.
A terület ismerői szerint a titkosszolgálati miniszteri poszt az elmúlt 28 évben két politikusnak állt jól: Boross Péternek és a szolgálatokért szenvedélyesen rajongó, a munka minden grammját magába gyűrő Kövér Lászlónak.
Kövér a bársonyszéket ’98-ban, az első pillanatban einstandolta. Egyszer magánkörben azt mondta, ez történelmi lehetőség arra, hogy népünknek „a titkok tudóira” ne kelljen többé félelemmel tekintenie.
Ami azt illeti, Kövér valóban nem tartott „a titkok tudóitól”. A Fidesz prominensei az első perctől alkotó módon viszonyultak a szolgálatokhoz. A szocialisták stratégiai célja – ha volt egyáltalán ilyen – leginkább az állagmegóvás, a titok-, irat- és káderblokkolás volt, a szolgálatokra szégyenlősen (kellemetlen múltbeli ismerősként) tekintettek. Eközben Kövér és segítője, Demeter Ervin az NBH-ban (ma AH) komoly hadállásokat szerzett. Demeterre kevesen emlékeznek. 2011-ben helytartóként (a B.-A.-Z. megyei kormányhivatal kormánymegbízottjaként) vonult vissza birtokaira. Kövér visszalépése után miniszterként a nagy előd szeme és füle volt.
Hogy a Fidesz beépült volna a szolgálatokba, túlzás, az viszont biztos, hogy jobban otthon érzik magukat ebben a különös belvilágban. Az évtized nagy „szivárgásai” Medgyessy megszégyenülésétől (D–209-es ügy) a „Mucuska lehallgatási afféron” át (az „erdélyi Mata Hari” feltűnése kormányzati körökben) a Nyírfa-dossziéig a szocialistákat sújtotta.
Szilvásy szerint a hírhedt UD Zrt.-ügy jelenségként és szervezetként a létező kapcsolat leágazási pontja volt. A cég afféle háttérhadseregként, titkosszolgálati klónként üzemelt. Aktív tisztek, ha kifelé dolgoztak és belebuktak, háttérbázishoz és menedékhez jutottak. Szilvásy megfogalmazása szerint „átmentek innen oda, főállásba”. És működött minden tovább.
A politikai libikóka persze aktívan roncsolta a szolgálatokat. Ami 2007-ig történt, romboló volt ugyan, de legalább áttekinthető. Utána viszont elszabadult a pokol. A bizottság üléseit a Fidesz gyakran bojkottálta. Aki tudta, pártcélú információk begyűjtésére használta a szolgálatokat. A Fidesz előkészítette a hatalomváltást, 2009 után pedig világossá vált, hogy ha a harc végleg eldől, a vesztest bíróság elé citálják. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor, hogy a befolyásolási hullám nem csak a Fideszhez kötődik, már a Kulcsár Attila-ügy körül (K&H-botrány) érzékelhetők voltak furcsa belső mozgások a szolgálatoknál.
A titkosszolgák önképét, lelkületét mégis Kövérék ismerték jobban. A tipikus magyar titkosszolga (a tapasztalt derékhad tagja) már nem fiatal, de még nem öreg. A rendszerváltás idején – általában néhány évvel korábban – szerzett diplomát, egyetemen-főiskolán cserkészték be, gyakran speciális tudású, beszél egy fontos ritka nyelvet, tájékozott és nagyravágyó, öndefiníciója szerint „hazafias meggyőződésből” dolgozik, munkája titokzatos és egyedi. A sodródó tömegen kívül és mindenképp felette áll.
Aki ’90 előtt besározódott, mert az akkori ellenzékre dolgozott, azt egyre erősebben vonzotta a Fidesz, részben generációs alapon. Nyilvánvaló, hogy holmi „iratnyilvánosság” és „információs szabadság” miatt a régi embereket, azaz a mai partnereiket Kövérék nem fogják kiadni.
Sok mindent teszteltek már ’97-ben a Nyírfa-ügyben Földi László közreműködésével. S bár a dosszié szerzőjét végül kirúgták, a bíróság is elmeszelte, a kommunikációs csetepatéból a Fidesz került ki győztesen. A forgatókönyvet kormányra kerülésük után a „megfigyelési ügyben” próbálták újraírni. S bár abba csúnyán beleégtek, a történet kitöltötte a kommunikációs teret. Az MSZP hiába nyert csatát, jellemző módon már a szocialisták védekeztek.
Több informátorunk szerint a miniszteri felügyeleti modell 2006 őszén, a tévészékház ostroma idején bukott meg végleg. Nem csak a rendőrség mondott csődöt, nem csak az államigazgatás zavarodott meg, a titkosszolgálati miniszter is betlizett. Tájékozatlan volt, pedig utólag kiderült, az általa felügyelt szolgálatok nem voltak süketek és vakok.
Nagyon is tudtak az előkészületekről, a szereplőkről, a mellékkörülményekről. Arról, hogy mi a Fidesz és Kubatov Gábor szerepe. Hogy miként szervezték a „focidrukkerek” együttműködését, a Fradi, az Újpest és a Loki kemény magjának közös fellépését. Mindez persze csak azért derülhetett ki, mert a botrányból perek lettek, a bíróságok pedig bekérték a megfelelő titkosszolgálati aktákat.
Gulyás József szerint, aki 2002 és 2009 között a nemzetbiztonsági bizottságban az SZDSZ-t képviselte, a szervezetek genezisüknél fogva hatékonyak, de csak akkor mozdulnak, ha megrendelést kapnak.
– Nincs teljesítés, ha nincs kilövési engedély – mondja.
Bizonyos szakmai határokhoz azonban, minden hibájuk ellenére, a szolgálatok ragaszkodnak. Példaként hozható fel a Soros-kampány ügye. Lázár, Rogán Antal és Németh Szilárd többször is jelezte,
ha kell, a Soros-hálózat felgöngyölítéséhez titkosszolgálati eszközöket is be fognak vetni. Csakhogy ilyen jelentés a szolgálatoknál eddig nem született. A Magyar Helsinki Bizottság jelenleg nincs a szolgálatok célkeresztjében,
és az sem szerepel egyetlen jelentésben sem, hogy az Amnesty International emberei egy csőszkunyhóban találkoztak volna Soros Györggyel. A valóság megálljt parancsol a képzeletnek: abban a nemzetközi környezetben, amelyben a szolgálatok működnek, nem vennék többé komolyan őket, ha rémmeséket terjesztenének. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az Eötvös Károly Intézetet 2016-ban látványosan bemikrofonozta valaki. Máig nem tudjuk, hogy ki.
Annyi hajsza, átvilágítás, feltárás után informátoraink bevallják: máig élnek közöttünk szolgálatok által beszervezett ügynökök.
– Ügynök és informátor nélkül, pusztán lehallgatásból ez a szakma egy percig sem él meg – mondja Szilvásy György.
Kell az ügynök, mint a falat kenyér.
A szolgálatok központi feladatai közé tartozik (ahogy régen is) az ügynökök folyamatos beszervezése, az állomány frissítése. A nagy fogás, a menő ügynök prototípusa az aktív, sikeres, pályája delelőjén álló, társaságban gyakran megforduló, stratégiai poszton dolgozó, jól kommunikáló polgár.
És hogy milyen módszerekkel folyik a beszervezés közel három évtizeddel a rendszerváltás után?
– Nagyjából úgy, ahogy akkor – állítja Gulyás József. – Nincs sok variáció. Szép szóval, de ha nem megy, presszióval. Nem elegáns, de a munka sem az. Ugyanazokkal az eszközökkel operálnak, mint általában a modern tömegtársadalmakban.
Gazdasági megcsúszással, privát ügyekkel, belső családi kényszerekkel. És persze pénzzel.
Talán még beszervezési iratok (hatos kartonok) is vannak? Informátoraink szerint miért ne lehetnének. Lehet, hogy vannak. A szakértők mégis optimisták, bíznak abban, hogy a pressziónak demokratikus struktúrában a korábbinál szűkebb tere van. Feltéve persze, ha a rendszer még demokratikus struktúrának tekinthető. A NER-korszakban szünetelnek a szolgálati szivárgások. Rend van. Unalmasabb az élet.
Újra lesz viszont K-vonal, mint a régi szép időkben. A dolgok mégsem változnak.
