Nemzeti plafon: se füle, se farka?
A nemzeti csúcs záróakkordjaként Glatz Ferenc mint a Tudományos Akadémia volt elnöke – és a notabilitások eszmecseréjének egyik levezetője – mindenáron megpróbálta lelkesülten összetákolni az igencsak különböző indíttatású résztvevők mondandójának optimista rezüméjét. Mivel azonban lelkiismeretesen végigkövettük a csúcstalálkozó felszólalásait, magunk kénytelenek voltunk megállapítani, hogy amilyen jóindulatú Glatz professzor interpretációja, legalább olyan illuzórikus is.
Mert ezen a nagylélegzetű találkozón csakhamar világossá vált, hogy a politikai értelemben meghatározó főszereplők már eleve a lehető legellentétesebb szándékkal érkeztek az Akadémiára. Gyurcsány Ferenc demonstrálni szerette volna, hogy kormánya széles körű társadalmi megegyezésre törekszik mindazon eszközökről, amelyek a világválság ránk nehezedő nyomásával szemben bevethetők. Lehet ezt persze PR-fogásnak, kommunikációs manővernek is tekinteni, minthogy kétségtelen, a megegyezést sürgető offenzíva sikere egyszersmind a miniszterelnök személyes politikai előnyére is válna. Ám aligha vitatható el, hogy ha volt valaha alapos indok arra, hogy az ország a megosztottság és a széthúzás újabb bizonyítékai helyett inkább az elszánt összefogás jeleit mutassa meg a világnak, akkor most igazán itt az ideje – mert ahogy a jegybank elnöke fogalmazott: „A piacok állnak és figyelnek.”
Ehhez képest a mindjárt Gyurcsány után következő Orbán Viktor először is közölte, hogy ő maga és párttársai egy előkészítetlen, „se füle, se farka tanácskozásra” jöttek, és tévedés ne essék, „nem a világválság miatt”, hanem azért, hogy arról a „tehetetlen kisebbségi kormányról” beszéljenek, amelyik „legyengítette és tönkretette” az országot. Ez a „megbukott politika”, ez a „kifáradt, kiégett hatalmi elit” megint „mindenkit átvert, mindenkinek hazudott”, összefogni tehát nem a válsággal szemben, hanem „a kormány által tervezett megszorító csomag ellen kell”. Semjén Zsolt ugyanebben a hangnemben ragozott tovább: ő már „gigantikus” megszorítást vizionált, és Orbán nyomán kéjesen levezette, hogy amiként a világválság okozói „loptak, csaltak, hazudtak”, akként tették ugyanezt a hazai neoliberálisok is. Konklúzió: „Nekünk a kormánytól kell megvédenünk az országot.” Igazán nem lehet azzal vádolni a Fideszt, hogy szószólói nem egyeztették mondandójukat: Varga Mihály után, aki már „nemzeti válságról” értekezett, Kósa Lajos a „vezetési válság” fogalmát azzal kapcsolta össze, hogy „a kormánynak nincs felhatalmazása” – mármint a kormányzásra.
Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Orbán és társai – ha már a nemzeti csúcsra szóló meghívást nem utasíthatták el – arra igyekeznek majd felhasználni az alkalmat, hogy a televízió nyilvánossága előtt a vádlottak padjára ültessék politikai ellenfeleiket. Hogy ez be is következett, az a jelenlévők között igazán senkit nem ért váratlanul, mégis, a további megszólalások túlnyomó többségéből kiérezhető volt ennek a verbális agressziónak az elvetése. Mintha jobbára mindenki felfogta volna, hogy ez a féktelen korteskedés éppenséggel itt és most a legkevésbé sem helyénvaló; ezzel az üzenettel ugyan nem fogjuk a határon megállítani a recessziót. A normalitás közös hangja úgy szólt, hogy az egybegyűltek a krízis kezelésére óhajtanak érdemleges javaslatokat tenni, s bár ezek igencsak különböztek egymástól, annyi mindenesetre kiderült, hogy mind a szabad demokraták, mind a demokrata fórum hajlandó együttműködni a kormánnyal konkrét intézkedésekben. Elsőbbséget adnak a pénzügyi stabilitás megteremtésének, időlegesen lemondanak az adócsökkentésről, egyetértenek a hiánycél betartásával. Dávid Ibolya meglehetősen radikális, de „értelmes áldozatvállalásra”, Kóka János pedig „politikai fegyverszünetre” szólított fel.
Különösen tanulságos volt hallani, hogy a jelen lévő közgazdászok és pénzügyi szakértők nézetei, helyzetértékelései és megoldási módozatai olykor milyen alapvetően különböznek – és nem feltétlenül a pártszimpátiák, hanem a szakmai meggyőződés alapján. Akik tehát végig figyelemmel kísérték a „csúcsszövegeket”, azt feltétlenül megérthették, hogy a valódi frontvonalak máshol húzódnak, mint ahol a Fidesz korifeusai láttatni szeretnék. Hiszen mások mellett épp a munkaadók szervezetei, vagyis maguk a vállalkozók fejtették ki, hogy az adócsökkentés oltárán nem óhajtják feláldozni a fiskális biztonságot.
Mire a miniszterelnöki zárszóra sor került, Gyurcsány mindenképpen okkal nyugtázhatta, hogy az álláspontok nyilvános megfogalmazása javára vált az országnak. Akár az aggályosan távol maradt köztársasági elnöknek is megüzenhette volna, hogy az általa tisztázatlannak vélt „felelősségi viszonyok” milyen sok tekintetben világossá váltak.
