Néma harangok
„Felezős válság”, „félidős szavazás” – így nevezi az amerikai politikai konyhanyelv az elnöki ciklus félidejében tartott képviselő-választást, amikor a regnáló elnök el szokta veszíteni biztos többségét a kongresszusban. Valami hasonlóval idehaza is szembesülhetnénk, ha próbaválasztásokat tartanának. De ez nem Amerika. Pótléknak marad az ellenzék (MSZP) által kezdeményezett parlamenti vitanap, amelyben kormány és ellenzéke szorgosan végigmantrázza a szokásos közhelyeket. Maga a kormány „navracsicsi szinten” vett részt a nagy tusakodásban. Ha a hatalmas ígérvénykupacon nem rághattuk is át magunkat, elemzőkkel, politológusokkal idéztük fel, mi történt a nemzeti együttműködés első két évében. Milyen kilátásokkal vágunk a második félidőnek? BUJÁK ATTILA írása.
Mi történik, ha egy mindent elsöprő erő találkozik egy leküzdhetetlen akadállyal? Elemzőink egyetértenek abban, hogy Orbán olyan jelentéktelen akadályokkal, mint holmi jogállamiság, alkotmány, egyensúlyok rendszere, a magántulajdon szentsége (nyugdíjkasszák), nem bíbelődik. Ha képtelen egyiket-másikat megugrani, simán feldöntögeti és széttapossa őket. A „mindent elsöprő erő” működik, akadályok már rég nincsenek. Az egyiket dacból, „érzelmi okból”, a másikat ridegen és kiszámítottan söpörték félre. Az ellenszenvre (például a jámbor és tehetetlen félállami gittegylet, az Érdekegyeztető Tanács kinyírására) tulajdonképpen nincs magyarázat.
– Ők egyszerűen ilyenek – mondja vállvonogatva Szentpéteri Nagy Richard jogász-politológus.
Kiszelly Zoltán próbálja ezt finomítani:
– Orbán politikusi énjéből fakad, hogy nem ismeri be tévedéseit. Korrigálni sem hajlandó őket. De ez szakmai ártalom.
Kiszelly szerint az államszocializmus vonása volt, hogy rendkívüli energiákat mozgósított a saját maga által okozott káosz rendbetételére. Maradna tehát munka a második félévre is...
Mire az egész?
De lépjünk vissza az időben: mit várt népünk 2010-ben a kétharmados kormányzástól, és mi az, amit megkapott?
Krekó Péter, a Political Capital elemzője szerint közel sem azt, amit az ígéretek fényében várt és elvárt volna. Konkrét ígéretek persze – ha a programot nézzük – válságidőben alig voltak (az egymillió munkahelyet lelkesítő szózatnak tartjuk), csak sejtetések, sugallatok. (Bevezetjük a pedagóguséletpálya-modellt – azóta vezetik –, csökkentjük az államadósságot, talpra állítjuk a gazdaságot.) Orbán meg sem próbálta tompítani a személyével kapcsolatos túlméretezett várakozásokat, a vulgáris kiszólásokat. (Van itt pénz, csak ellopta az MSZP, a magyar gazdaság teljesítőképessége kifogástalan.)
A fiatal kutató az össznépi Fidesz-gerjedelmet azzal magyarázza, hogy a magyar választóra általában jellemző az „érzelmi bipolaritás”, a tömbszerű ide-oda szavazgatás pártról pártra.
Most újabb díszletátrendezés közeleg. Ezúttal a Fidesztől szivárognak a szavazók.
– A Fidesztől – Krekó Péter szerint – kellemesen unalmas kormányzást várt a közvélemény. Olyat, amely mentes az érzelmi kilengésektől, a külső szereplőkkel provokált permanens konfliktusoktól. De senki sem várta tőlük az örök „lobogást”, forradalmár hevületet, az intézményrendszer felforgatását. Senki sem akarta, hogy mindent, amit az elődöktől örököltek, felszántsanak és behintsenek sóval. A hazai közönségben erős a stabilitásigény, a biztonságvágy. És a közjogi konzervativizmus is. Új alkotmányra például senki se vágyott. Nem értették, mire az egész.
Krekóék egyik felméréséből kiderül, hogy bár a régi alkotmányt sem szerették az emberek, még mindig jobb volt róla a véleményük, mint Szájer József közjogi remekléséről.
Egyszerű lesz
Nagyon helyes, ha egy aktív kormány be akarja tartani ígéreteit. Ennél csak árnyalatnyival rosszabb, ha be is tartja őket, és rendszerint olyasmiket, amelyek a költségvetési tusakodást könnyebbítik. Ilyen a munkanélküli-járadék idejének brutális csökkentése, a korkedvezményes nyugdíjak kiiktatása. Nem szokták mondogatni – napirendre is tért fölötte a magyar sajtó –, hogy Magyarországon lényegében megszűnt a munkanélküli-segély. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy háromhavi levegővétel elég azoknak, akik a munkaerő-piaci rostán ki szoktak hullani.
Somogyi Zoltán politológus szerint a 2014-ben látjuk majd a világ legegyszerűbb kampányát. Az ellenzéknek annyit kell állítania, hogy kormányunk zsigerileg szegényellenes. És nem járnak messze az igazságtól.
Megégetik magukat
Szentpéteri Nagy Richard az orbáni hatalmi koncepció rendszerszerű kimunkáltságára figyelmeztet. A mentalitásbeli hasonlatosságra, amely a feltörekvő „csáklyások” és a kiépülő rendszer között fennáll. Orbán az első ciklusából azt a tapasztalatot szűrte le, hogy a sikerek kulcsa a gyorsaság, nem szabad komótosan araszolni a politikai focipályán. Nagy tételben és elképesztő iramban kell a gyanús államigazgatási káderektől szabadulni.
A tárcák forradalmi lerohanása hasonlított leginkább a Téli Palota ostromához. Ott és akkor átjött az üzenet: mi nem viccelünk. Azt teszünk, amit akarunk.
Somogyi Zoltán szerint az 1998-as és a 2010-es Orbán habitusát semmi sem különbözteti meg. A vezér 1998-ban is kiforrott egyéniség, kifejlett ragadozó volt. Nehezen hihető, hogy azóta vadult el.
– Akkor pedig egy dolog változhatott rajta – mondja tömören Somogyi. – A kétharmados többség.
Magyarország a keleti régió leggyengébb láncszeme Görögország után. Románia IMF-védelem alatt áll. A Német Gazdasági Kamara mutatói szerint a befektetési biztonság szempontjából elemzett tizenhármas régiós listán hazánk a tizenharmadik.
– Voltunk már ötödikek is – mondja Somogyi Zoltán.
De apadóban a bizalom. A kormány gazdaságpolitikai elképzeléseinek központi eleme ugyanis kezdettől Matolcsy György és az ő híres tizenhat százaléka. Érthetetlen, mert máig nem segített diadalra a nagy keleti adóversenyben. De a szegények roszszul jártak vele.
Az elemzők örök vitatémája: meg akarja-e egyáltalán kapni Magyarország a várt és vágyott IMF-hitelt? Ez a húzd meg, ereszd meg játék 2011. november 17. óta folyik. Sokak szerint az egész megtévesztés, gazdaságpszichológiai trükk. Amikor terjed a hír, hogy útban van a hitel, Varga Mihály felszállt a New York-i gépre, erősödik a forint, szárnyalni kezd a tőzsde, a befektetők gyermeki bizalommal fordulnak Magyarország felé. Végül mégis úgy alakulnak a dolgok, hogy üres a tárgyalóasztal. Mert ha az egyezség megszületne – ahogy fideszes forrásaink mondják –, „az végképp kihúzná a sámlit szegény Gyurink alól”. A szabadságharcnak pedig lőttek.
– Olyan ez – tűnődik Kiszelly –, mint az uniós konfrontáció. A politikusokat örökké figyelmeztetni kell, mint az ötéves, rosszcsont gyereket: ne nyúlj a sparherthez, fiam, megégeted magad. Ne szívózz Brüsszellel, ne provokáld a bácsikat a Velencei Bizottságból. És mégis megégetik magukat.
Elemzőink zöme hosszasan töpreng a kérdésen: tisztában van-e a hatalmas frakció azzal, mihez is adja a hozzájárulását. Somogyi Zoltán fogalmaz a legtárgyszerűbben:
– Mamelukok nélkül kormányozni nem lehet. Legalábbis így nem...
Szentpéteri Nagy Richard szerint elképesztő a mentális különbség a rendszerváltás képviselői nemzedéke és a mai garnitúrák között. Ott és akkor még volt kiből válogatni.
– A kiválasztás fő szempontja ma az átható szürkeség – mondja. – Nem véletlen, hogy személyesen kellett Felcsútra zarándokolni a császár lábai elé, aki kedvére válogathatott.
És „személyre szabottan” adagolhatta, kit (mennyiben) kell majd lekenyerezni, megfélemlíteni, biztatni.
Már ők is?
A harangzúgás ezúttal elmaradt.
A nagy egyházak egységesen mondtak nemet a „kérésre”, hogy harangok köszöntsék a nemzeti együttműködés győzelmi napját. Furcsa. Már ők is? Aztán egy-egy ember váratlanul távozik. Menekül egy jobbos közgazdász, amott egy kiszolgált államtitkár távozik. Csöndben lelép havi százezer szavazó. Még egy a tábor, egy a zászló, de kicsivel kisebb. Lehet, hogy 2014-ben megkondulnak a harangok? A lélekharang hangján szólnak majd?
