Nem tanulunk semmiből

- Negyvenöt éve kezdte a pályát. Előre, látatlanban aláírta volna ezt a karriert?

– Hogyne. Azt, amit elértem, megálmodni sem tudtam volna magamnak.

- Csáki Juditnak korábban mégis azt nyilatkozta: „Játszanék boldogan, mondjuk, Arthur Millert, de most habostorta-korszakban élünk. Pedig akkor írnál rólam kritikát, és foglalkoznának velem a komoly lapok is.” Keserű szavak.

– Annyiban keserű, hogy a kritikusok mindig számon kérik, ha valami sikeres. Persze, az ország jobban teljesít, de valamiért mégsem élünk olyan jól, hogy az emberek ne akarjanak pár órára elfeledkezni arról a hihetetlen sikersztoriról, amelynek részesei vagyunk. Ezt tehetik drámával, de ha nem ez kell nekik, hiába ajánlgatom, mint a véres bélszínt, hogy milyen finom lesz, nem azt fogják választani. A kritikusok mégis úgy bánnak azzal, aki ebben partner, mint ha bűnt követne el. Holott örömet szerezni szerintem nem bűn. Jelenleg hét darabban játszom. Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor az előadás végén mosolygós arcokat látok, amikor másnap megköszönik a tegnap estét. Ha ennyi örömet tud az ember szerezni, már nem élt hiába.

- Más a mai közönség, mint akkoriban, amikor Marton Frigyes külön intette önt: muszáj olvasni a sajtót, figyelni a híreket, mert közönség nem lehet felkészültebb a színésznél?

– Körmendi János egyszer azt mondta, én hiába nem gondolok a mindenkori pénzügyminiszterre, ő mindig gondol rám. Én sokáig tényleg nem olvastam politikai híreket. Aztán egy mikroszkópbeli, erősen politikus önálló estem előtt kaptam ezt a tanácsot. Azóta is igaz, főképp egy önálló, politikai estnél, hogy nem lehetek butább a közönségnél. Ezzel a negyvenöt évvel a hátam mögött talán odafigyelnek arra, amit mondok, ez pedig felelősség.

- Heti Hetes, Klubrádió – manapság egyértelmű állásfoglalás. Pártok tribünjeire nem hívták? Most lehetne színháza!

– Oda mentem, ahova hívtak, de pártokhoz, bár kerestek, sosem. Nem is lettem igazgató, igaz, nem is akartam az lenni. Annál nagyobb hatalom nekem nem kell, mint hogy este hétkor kimegyek a színpadra, és fél tízig azt csinálok a közönséggel, amit akarok.

- És ha nem lenne színpad, amire felmehet? Hiába népszerű egy színház, a politikának ez sokszor kevés. Egy év múlva Szirtes Tamás mandátuma is lejár a Madách Színház élén.

– Van egy szép latin mondás, amely szerint nem szabad a córeszre előleget felvenni. Előre nem meditálok semmin. Látja, most is felengedtek minket a színpadra. Ráadásul Kálmán Györgynek nagyon igaza volt, amikor azt mondta: a színházban anélkül is, hogy fel lenne ránk varrva a rangjelzés, pontosan tudjuk egymásról, ki kicsoda. Hiába mondja nekem egy pökhendi kolléga, hogy ő mekkora színész, én tudom, csak egy őrvezető. A Madáchban, a Játékszínben nem foglalkozunk a másik pártállásával, hiszen annyi minden leköt minket. A darabok, a jelmez, a szöveg, a rendező, akit lehet szidni.

- És ha a közlegényből hirtelen tábornok lesz?

– A színpadon nem lehet hazudni.

- De a színházban azért előfordul. Ön mesélte egy interjúban, hogy a folyosón kolléganője hirtelen témát váltott, amint valaki elment mellette.

– Valóban, korábban nem éltem meg, hogy a színházban egymás előtt befogjuk a szánkat. Persze mondják, az ötvenes években előfordult. Szomorú vagyok. Nem hittem, hogy amiről apáink beszéltek, újra eljöhet, kezdődhet a verkli elölről. A tanulság az, hogy nem tanulunk semmiből.

- Sokáig azt vallotta: az irónia, a humor a megoldás. Aztán a tévészékház ostromakor lemondta önálló estjét, mondván, van, amin nem lehet nevetni.

– Igen, megesik, hogy nem működik az ember humora. De persze megpróbálja azt sugározni a közönségnek, hogy ne legyenek szomorúak, vidáman menjenek be egy nemzeti trafikba, bár nem látnak be, onnan meg ki, szívják csak el, amit még el lehet.

- Miből merít?

– Színházban legutóbb a Nemzetiben a Mephistót láttam, és sokat olvasok. Most például Békeffy Lászlót – aki 1936–37-ben kitűnő konferanszié volt, majd Dachauba vitték –, a Pozsonyi Pikniken tőle fogok felolvasni egy konferanszot. Az ígérnökökről szól, akik mindent megígérnek a népnek, amely olyan ostoba és buta, hogy mindent elhisz. Elég a szónoklatba annyit beletenni, hogy „Isten”, „haza”, „búza”, „anyaföld”, „tiétek lesz” – és megveszik. 1936-ban írta, és ugyanezt halljuk 2013-ban.

- Nem optimista végszó.

– Dehogynem. Minden a tiétek lesz.

Ki mit tud – '68: