Nem mennek haza

– Kettes!
– Már megint a kettes? Nem nekem kéne szót adnod?
– Jó, akkor a hármas!
– Na, bazmeg. Most tényleg megvonod tőlem szót?
– Ne bazmegezzél, kérlek! Ne személyeskedj!
– A bazmegezés személyeskedés? Mióta?
– Elég! Akkor előbb a kettes befejezi a hozzászólását, utána reagálhat a hármas. Így jó?

Nagyjából húszan ülik körbe a városligeti tábortüzet. Este van, kilenc óra múlt. Végéhez közeledik a Liget-védők plenáris gyűlése. Kétnaponta tartanak ilyet, a közösség ügyeiről döntenek. Mindenkinek joga van felszólalni, a felvetődő kérdésekben azonnali szavazást rendelnek el. A moderátor gyűlésenként más. Ő adhat szót a sorszámokkal jelölt tagoknak.

A Liget-védők csapata még mindig csak formálódik; sok a súrlódás, ami nem meglepő, a tagok március 17. előtt nem is ismerték egymást, különféle közegből érkeztek, más-más korosztályból. Egyetlen dolog köti őket össze: bármilyen eszközzel hajlandók megvédeni a Városliget fáit. Ha megindulnának a dózerek, eléjük feküdnének, néhányan már kinézték azt a fát is, amelyikhez odaláncolnák magukat.

Sátraikat a tavaly bezárt Kertem szórakozóhely udvarán állították fel. Egy hónapja itt kezdődött a fakivágás. Tucatnyian éjjel-nappal itt vannak, ők lényegében kiköltöztek a Ligetbe, harmincan-negyvenen naponta több órát töltenek a táborban, olykor itt is alszanak, innen járnak dolgozni, százan pedig hetente többször is benéznek ide. A telefonos riadóláncra négyszázan iratkoztak fel, a Facebookon további ezren értesíthetők, ha még több emberre volna szükség.

Április elején volt egy vakriasztás: munkások jelentek meg motoros fűrészekkel, és negyedóráig tartott, mire kiderült, csak néhány fát gallyaznak. Bár az akciót lefújták, ez alatt a tizenöt perc alatt hatvan Liget-védő jelent meg a helyszínen.

Dóra az első naptól kint él a táborban. A huszonegy éves lány eleinte még bejárt dolgozni a munkahelyére, egy ingatlanközvetítő céghez, aztán a táborban maradt napközben is, mire kirúgták az állásából. Erre felmondta az albérletét, és végleg kiköltözött a Ligetbe. Most ez az otthona, és már azon töpreng, hogyan lehet majd kihúzni a sátorban a következő telet.

– Ez lett az életem, én biztosan nem megyek innen sehová. Hiszek benne, hogy itt nem fognak tudni még egyszer fát kivágni – mondja.

– Ha ki akarnak fárasztani minket, elszámították magukat – teszi hozzá Attila. Diplomás filozófus. Szerinte mérhető a Liget-védők sikere, felbukkanásuk óta ugyanis nem vágtak ki újabb fát, leállt az építkezés. Hiszi, hogy nélkülük már nem lehet érvényes döntést hozni a Liget sorsáról. A táborban létrehoztak különféle munkacsoportokat, amelyek a kommunikációért, az infrastruktúra javításáért, a tisztaságért vagy az étkezés megszervezéséért felelősek.

Nem tartanak attól, hogy erőszakkal próbálnák eltávolítani őket a Kertem udvaráról. Folyamatosan áll ott ugyan egy rendőrautó és a járőrök napjában többször is benéznek hozzájuk, de csak a kempingezők létszámát ellenőrzik, egyáltalán nem ellenségesek, szívesen elegyednek beszélgetésbe a Liget-védőkkel.

Lassan éjfélre jár, kissé megkésve ugyan, de kész a vacsora. Paprikás krumpli. Csilla – hatvanéves rokkantnyugdíjas, eredetileg magyar–népművelés szakos tanár – nem kér belőle, mondja, már rá sem bír nézni, az első két hétben csak paprikás krumplit főztek. Április eleje óta az ebédre nincs gondjuk a kempingezőknek, a krisnásoktól kapnak annyi adagot, ahányan éppen a táborban tartózkodnak. Főzni a tábortűznél tudnak, a kempinggázpalackok melegítésre jók.

Apránként birtokba vették a terület épületeinek még használható részeit. A Kertem bezárása óta a létesítmény üres, a vizet elzárták, a villanyt kikapcsolták. A táborozók a vizet műanyag kannákban hozzák a Liget közkútjairól, főzéshez, mosogatáshoz ezt használják. Fürdeni hazajárnak, vagy a munkahelyükön zuhanyoznak. Van egy mobilvécé az udvaron, de legtöbben a bezárt szórakozóhely lepusztult mellékhelyiségeit használják, amelyeket csak kannás vízzel lehet öblíteni-tisztítani.

Adományokból élnek a Liget-védők. Az ennivalót, a tisztálkodószereket is a támogatóik, főként magánszemélyek hozzák, de számos civilszervezet is segít nekik. Kaptak például három napelemet, amelyek annyi energiát termelnek, hogy mindenki fel tudja tölteni az okostelefonját. Érkezett néhány akkumulátor is, ezekkel működtetik éjszakánként a LED-lámpákat. Szeretnének még néhány napelemet, hogy a laptopjaikat is tudják használni.

Amire épp szükségük van, azt felírják az adománylistára. Ezt kifüggesztik a táborban és a Facebook-oldalukon is olvasható. Jól jönne nekik néhány jégakku, mert hűtőládájuk már van, viszont a jégtáskákat naponta kellene cserélni bennük. Nagy kincs a nedves törlőkendő, de felkerült a listára a bokszzsák is, mondván, ennyi erős akaratú ember között olykor megnő a feszültség, a levezetésére pedig ideális a zsákpüfölés.

Csilla megmutatja a programfalat. A tábor szabadtéri fesztiválhoz kezd hasonlítani, koncertek, kulturális rendezvények, tudományos előadások és gyerekfoglalkozások váltják egymást. (Napközben sok kisgyerekes család néz be a táborba, ők éjszakára persze nem tudnak maradni.) Hetekig problémát jelentett, hogy a külföldi turisták nem értették, mi ez a sátortábor Budapest szívében, mert a Liget-védők közül csak kevesen beszélnek idegen nyelvet. De ma már huszonöt nyelvű szórólapot osztogatnak a kíváncsiskodó külföldieknek.

Éjjel egy óra körül néhányan átsétálnak a Királydombra. Az egyik aktivista – már nem először – hozott magával egy szuper távcsövet, és a Liget-védők ilyentájt elmerülnek a csillagok tanulmányozásában.

Fél kettő körül befut Illés Zoltán. Egyenesen szülővárosából, Szabadkáról jött, ott vásárolt be este, és nem akart másnapig várni a csomagok átadásával. Hozott banánt, szalámit, angolszalonnát, süteményt, valamint a szerinte világhíres szabadkai tejkaramellából egy zacskónyit. Leül a tábortűzhöz, végignéz a csapaton.

– A hősök nem születnek, hanem azzá válnak, ha úgy hozza a sors – filozofál. A volt környezetvédelmi államtitkár, egykori fideszes parlamenti képviselő is benne van a riadóláncban, ha jönni kell, otthagy csapot-papot. Illés Zoltán még Fidesz-tag, de már nincs politikai tisztsége. A táborlakók nem kímélik, faggatják, miért nem lép ki a kormánypártból.

– Ez az én politikai családom, és az ember nem tagadja meg a családtagjait csak azért, mert rossz útra tévednek. Az a dolgom, hogy jártassam a számat és minden hibát a családtagok fejére olvassak. Ők meg úgy tesznek, mintha nem hallanák. Nem vesznek rólam tudomást – magyarázza az exállamtitkár. Fél négy körül indul haza.

Hajnalodik. Aki eddig nem aludt el, már megvárja a napfelkeltét. És a szokásos reggeli italt. Minden reggel fél hatkor egy hölgy – csak annyit tudnak róla, hogy Móninak hívják – beállít egy nagy termosz forró teával. Megvárja, amíg az éber táborlakók megisszák. Sosem marad ott, máskor nem is jön, mindig csak hajnali fél hatkor a termosszal. Aztán megy is tovább.