Nem gondolom magamat Rambónak

- Klasszikus mobilizációs utat jártam be.

- Hogyan tekint most Zalaegerszegre?

- Mint a szülővárosomra, ahogy Vas megyére is. Édesapám most is ott él, szemben velem, én 2000 óta budapesti vagyok. Most a harmadik kerületben élek, de laktam már a kilencedikben, a tizenkilencedikben és a nyolcadikban is.

Ha nekem Budapestet le kellene írnom, biztosan Cseh Tamáshoz fordulnék. Ha megkérdezne Budapestről - mint holmi Woody Allen-klón - az elhanyagolt részekről, a szemétdombokról mesélnék, nem a csodákról… édesanyámtól örököltem ezt a „felfutott a szemem a harisnyádon” szemléletmódot… a Thököly Mexikói út sarka villan be, a felüljáró, ami nem változik, ami reményvesztett állapotot mutat, és nem a megújult Opera, miközben tudom, az Operára kéne gondolnom… nem tudom, mennyire vagyok érthető.

- Abszolút értettem. Én az időtlen reménytelenséget látom abban a sarokban…

- Én meg egy másik aspektust ajánlok a figyelmébe… bizonyos társadalmi csoportokat, közösségeket, kiszolgáltatott, néha talán kizsákmányolt életű embereket. Nem akarom lekicsinyelni a Mexikói, Thököly sarkát, csak közben kevésbé vesszük észre a nehéz helyzetben élők sorsát, reményét, reménytelenségét. Azokra a társadalmi csoportokra, mélyszegénységben élőkre gondolok, akik még tudnak dolgozni, mégis azt érzik, nem jutnak egyről a kettőre, sőt kifejezetten abban a kiszolgáltatottság-érzésben lebegnek, hogyha picit megcsúszik az életük, akkor a lakhatási feltételeik abban a pillanatban felborulnak, vagy elporladnak - szinte - azonnal. És ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy ők mind hajléktalan-budapestiek lennének, sokkal inkább, akiknek nincs tartós lakhatásuk, albérletbe kénytelenek menni, és nem biztos, hogy három hónapnál hosszabb perspektívával rendelkeznek, miközben jelentős tömeget alkotnak itt, Budapesten. Az időtlen reménytelenség más az ön által körülírt társadalmi rétegeknek, ahogy más jelentéssel bír a Thököly és a Mexikói út sarka, bár kétséget kizáróan sok az azonosság. A különbség mégis nagyobb. És ha azt a bombasztikus kérdést tenném föl, melyiket könnyebb, és melyik egyszerűbb felszámolni, akkor nem a Mexikói és Thököly sarkot említeném. Mert min múlik a változás azoknak az embereknek, akiket én említettem? Nagyon triviális lenne annyit mondani, hogy a magasabb jövedelmet, hiszen akkor azzal azt üzennénk, hogy ennyire egyszerű a recept, miközben valójában nem az. Mire kellene elegendőnek lenni egy XXI. századi, közép-európai társadalomban, a nyolc óra után kapott jövedelemnek? Nyilván arra, hogy az alapvető létszükségleteket, a lakhatási feltételeket biztosítsa, meg az egyébként még a XXI. században sem luxusnak számító szórakozáshoz való hozzáférést. Is. Ezzel szemben körülbelül 100 ezer forintos a nettó létminimum Magyarországon. Ha nincsen valakinek saját ingatlana, miközben látjuk az albérletárakat - ebben a válságos helyzetben is folyamatosan megy felfelé az áruk -, akkor megcsúsznak, és elvesztik minden lehetőségüket a felzárkózáshoz, hiszen annyi jövedelmünk sincs, hogy kaucióra tegyenek félre egy albérletre, hogy legalább megkapaszkodhassanak, ezért átmeneti vagy munkásszállón kell lakniuk, mert csak ezt bírják kifizetni. Az időtlen reménytelenség számukra - sajnos - abban fejeződik ki, hogyan nem tudnak újra visszakapaszkodni. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy lehetőséget kell teremteni arra, hogy valahova be lehessenek jelentve, ami nem egy munkásszálló! Legyen arra lehetőségük, hogy jobb munkahelyet kapjanak, és ne előítéletekkel kelljen szembesülni, mivel nincs stabil lakhatásuk, ezért hátrányt szenvednek a munkaerőpiacon! Ezekkel a kérdésekkel mindenképpen szembe kellene néznünk előbb-utóbb, miközben tudom, hogy ez nemcsak Budapesten probléma, mert nyugat-európai nagyvárosok is küzdenek ezzel a gonddal, legfeljebb más léptékben.

- És mit tud tenni, hogy ne így legyen?

- Egyrészt, hogy az önkormányzatoknak legyen ez is a feladata, mert elvileg mondhatnák, hogy ez nem kötelező feladat - dolgunk az infrastruktúra működtetése, meg a közösségi közlekedés, a közszolgáltatások ellátása, az idősotthonok működtetése, a hajléktalanok ellátása -, de egy önkormányzatnak ennél mindig többet kell tennie, főleg akkor - megítélésem szerint -, ha a kormány nem partner, mert más társadalompolitikát képvisel.

- Amiről beszél, azon sokkal nehezebb változtatni, mint a Mexikói és a Thököly út sarkán, miközben mind a kettő elvész az időtlen reménytelenségben. Van erre magyarázat? Talán a mechanizmus?

- Valójában, amikor a sarok, vagy a társadalom rendbetételéről beszélünk, akkor mind a kettő mögé két dolgot kell állítanunk: pénzt, és humánerőforrást. Emberek, akik képesek megszólítani, és drága munkával újra helyzetbe hozni ezeket a különböző társadalmi rétegeket, hiszen nekem a közfoglalkoztatási programokkal is az a bajom, hogy tömegtermelésre gyártott elemek, amelyekről csak feltételezni merjük, hogy általuk megoldhatjuk a szociális problémákat, miközben azok ennél sokkal bonyolultabbak és differenciáltabbak egy nagyvárosi közegben. Szinte nulla a hatékonyságuk. Nyilván egy kistelepülés esetében már sokkal differenciáltabban látom ezt a kérdést. Tehát amikor azt mondják: csak pénz kell! -, és meg lehetne oldani a Mexikói Thököly sarkának problémáját, akkor az vajon igaz-e? Nyilván mindenkinek máshol van a fókusz, hogy közben a környéken élő alsó-középosztályba tartozó és alatta lévő társadalmi rétegektől meg elvesszük a fókuszt, miközben pluszforrásokat biztosítottunk a sarok rendbetételére. Két különböző dolog összevethetetlen egybevetése… Az volna ideális, ha mindent egyszerre tudnánk megoldani, de hogyan lehet differenciálni ezekben az infrastruktúrákban? Hogy most a Mexikói Thököly sarok a fontosabb, vagy a város más problémája, hiszen mindenhez egyszerre nem érdemes, és nem is szabad hozzányúlnunk? Nekem nagyon fontos, hogy ne veszítsük el a fókuszunkat, hogy van egy budapesti társadalmunk, amivel foglalkoznunk kell, megoldást kell találnunk a problémáira.

- És ez megtörténik?

- Remélem. Nyilván nem megy varázsütésre, de legalább mintákat mutatunk fel… kétszáz embert átmeneti szállókról emeltünk ki, biztosítottunk számukra tartósabb lakhatást. Kétszáz embert, aki eddig átmeneti szállókon lakott, most pedig egy úgynevezett lakhatási program keretében bérlakásokhoz jutott. Idős budapestiekről van szó, nyugdíjasokról, akiknek nem telt lakhatásra, ezért voltak kénytelenek idősotthonokban vagy nyugdíjas házakban meghúzni magukat. Pénzért. Ebből az okból is fontosak a lakásügynökségek. Nyilván ez egy álom, hiszen ebben a pillanatban körülbelül 248 lakásunk van fővárosi tulajdonban, és ennek nagy része nyugdíjasházi lakás, vagy lakott, tehát elenyésző a piacra való befolyása, ezért új eszközöket kell találnunk, ami nem lehet kötelező kommunikációs feladat, miközben a budapesti társadalom renoválása érdekében elengedhetetlenül szükséges ezen infrastruktúrák létrehozása.

- A szociális érdeklődése otthonról jött, valamilyen hatás következménye, vagy Istentől való?

- Nem a vallásból származik. Nyilván otthonról jött, a másik része pedig a munka világából. Nekem nagyon fontos a kollektív érdekérvényesítő képesség, még akkor is, ha ezt esetleg velünk szemben gyakorolják a munkavállalók.

- És a kollektív érdekek érvényesítésében milyen tapasztalatokat szerzett?

- Meglepő leszek… általában azt szokták mondani, a szakszervezeti mozgalom Magyarországon már a múlté, de szerintem ez nem igaz. Van jövője, egyre erősebb jövője van. Pozitív változást látok: most a tanárok sztrájkolnak és élnek a jogaikkal. Van, vagy lett olyan szó, hogy: sztrájk, sztrájkhoz való alapvető jog, ami ráadásul már a társadalmi párbeszéd része lett. Szerintem az nagy siker, hogy azt mondják az emberek: igenis, nekem van ahhoz jogom, hogy elmondjam, hogy valamivel nem értek egyet. Ez egy fontos önfelismerés, mert ezzel akkor ki tudok állni magamért, meg másokért is. Nem gondolom magam Rambónak attól, hogy bemegyek a főnökhöz, odamegyek a tanárhoz vagy bárkihez, és azt mondom neki: én nemcsak a magam ügyét intézem, hanem a kollektíváét is. Együtt lépünk fel, és azzal szemben, akivel konfliktusunk van. Megpróbáljuk az érdekeinket érvényesíteni. A baloldali eszközének tekintik az érdekérvényesítést, meg a fogyasztóvédelmet, ahol egyedül kishalak vagyunk, de nagyok, ha együtt, közösen, az biztos, hogy a munkavállalás szempontjából erősen pozitív jegynek számítanak a rabszolgatörvény elleni megmozdulások, és a nagy autógyári sztrájkok. A rabszolgatörvényt a valóságban azért nem vezették be a munkáltatók, mert érezték, sokkal többet veszíthetnek, mint nyerhetnek.

- De a fenyegetettsége megmaradt…

- Igen a fenyegetettsége megmaradt, és ezt a fenyegetettséget azok, akikre vonatkozott, meg is élték, közben mégis annak örültek, hogy nem alkalmazták velük szemben.

- A Damoklesz kardjának az a lényege, hogy nem csap le, de folyamatosan ott lebeg az emberek feje fölött.

- Ebben igaza van, nem azt mondom, hogy ez teljes siker, de amit el lehetett érni a kormány nélkül, a munkáltatókkal szemben, azt szerintem elérték a munkavállalók.

- Mennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, kik gondolkodnak hasonlóan a Fővárosi Önkormányzatban, akiknek nem kellett hosszasan elmagyarázni, amit itt és most megosztott velem?

- Azt is mondhatnám, eleve így volt, mert a közvetlen kollégák hozzám hasonló beállítottságúak. Az átlaghoz képest nekem egyébként sokkal jobb véleményem van a közgazdasági apparátusok működéséről. Csak az a fontos, legyenek jól definiált célok, és hozzájuk vezető utak! Nyilván van egy szűk csapatom, pár közvetlen munkatársam, akik velem érkeztek, de a többiek is jelentős közigazgatási tapasztalattal rendelkeznek, és maga hivatal, tehát a klasszikus közigazgatási apparátust is jó állapotban találtam, amikor ideérkeztem. Mi pedig nem azok voltunk, akik felforgattuk volna a helyi viszonyokat, csak azért, mert az előző városvezetés alatt is itt dolgoztak. Állandóság van, szóval, ha jól definiáljuk a célokat, meg a feladatokat - mivel sokan megfelelően dolgoznak ebben a rendszerben -, nem foghatom rájuk, ha sikertelenek lennénk.

(Kiemelt kép: Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes háttérbeszélgetést tart a Fővárosi Közgyűlés jövő heti ülésének előterjesztéseiről, aktuális kérdésekről 2021. augusztus 27-én. Fotó: Adrián Zoltán / 168.hu)