Náluk a dohány!

A lapokat leosztották, és Újpesten is indul a nemzeti verseny. Jencivel, a bukott vendéglőssel, az Erdősor úti szerencsejáték-szaküzlet üzemeltetőjével gyors kalkulációt végzünk.
– Nálam a dohány csak üzletizmosító – mondja Jenci, aki sok mindennel próbálkozott a Kenóig vezető úton. – A vendégköröm fogékony a füstre. Kilencven százalékuk ősdohányos.

Hiába. Aki a szerencséjére vár, izgul, a plazma előtt ül, bámulja a brazil-spanyol konföderációst, és közben gomolyag a füst.
– Ez komoly pénz – révedezik a totólottós. – Hatszázmilliárd. Erre jutott harmincezer sneci. Most majd maradunk ötezren, mi keszegek. És tíz százalékot szakít néhány nagyhal (talán a Sánta úrra céloz, az üzleti élet új sztárjára), és persze virágzik majd a dohánycsempészet is. Az emberi természetet nem lehet legyőzni.

Azért próbálkozunk. Július közepétől komoly retorziók jönnek. Aki „fúrja a koncessziót”, engedély nélkül árul cigarettát, félmilliárdos (!) büntetést is kaphat. Azt nehéz kifizetni. Tizenötödikétől pedig jönnek a razziák. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) nem viccel, ha pénzről van szó. Újpesten 1200 helyen árultak cigarettát, az élelmiszer-kereskedelem vitte a prímet. Az 1200 cigiárus helyett a Gyulay-féle nonprofit cég (de inkább hivatal) most 50 helyre korlátozza az állami kereskedelmet. Jenci hatszázezres befektetéssel indult. A koncesszió 240 ezer plusz áfa. A pályázat beadásának ára 28 ezer plusz áfa.

– Nincs mese, ezt be kellett fizetni annak, aki pályán akart lenni. És ha vesztett, a pénz el is veszett. Aztán le kellett nyomni a 100 ezres kauciót, ám azt legalább visszaadják, ha kiszórnak. Ha nyersz, de elállsz a bulitól, elúszott – sorolja Jenci. – Ehhez jön 150-200 ezer, a tábla és a cégér ára, és meg is vagyunk. De vállaltam, hogy növeljem a választékot. Ki gondolta induláskor, hogy ennyire felhúzzák az árrést.

Hallgatunk. A buszmegállóban felberreg egy motoros fűkasza.

A dohánykereskedelmi árrés puccsszerű megemelése a miniszterelnök rapid ötlete lehetett, talán a szokásos hét eleji munkainterjú közben jutott eszébe. Hétfőn kimondta, beterjesztették, egy héten belül megszavazták. Vonzó lett a koncesszió még akkor is, ha merőben szokatlan, mondhatni törvényellenes, hogy folyamatban lévő pályázati eljárás közben az állam úgy szabja át a feltételeket, mint szabó a válltömést. Ki is tört a vihar. De voltaképp már április óta állt a bál. Akkor indult a zajgás, amikor kihirdették a pályázat eredményét. Az első jel egy online lap tudósítása volt, amelyben a Kosztolányi téri őstrafikost (Kovács Tibort) majd megüti a guta, amikor belép hozzá a derűs férfi (Takács Gábor), és azonnal a tárgyra tér. Tudja, hogy Kovács nem nyert, Takács elnyerte az üzletét, de mivel elfoglalt ember, ha érdekli, szívesen visszafoglalkoztatja. Azóta dúl a trafikháború, amelynek Jenci a csöndes nyertese.

– Kérdezik is, kinek vagyok a csókosa.

Végük kiegyezünk abban, hogy „voltak bizonyos politikai jelek”, mondjuk ötezerből háromezer trafik hűbéri jellegű. De a Jencié kivétel.

Nem mindenki őszinte. Az aluljáróban Komor Özvegy, a két barna ikerleány anyja mogorván elhajt, amikor kérdezem.
– Majd meglátjuk mi lesz. Mit óhajt még? Nyolcszázhúsz.

Hiába, sok a baj. Ki kellett fizetni a táblát meg a cégért, az a rengeteg papírmunka, plusz itt köröz a sok ronda dohányos, hogy a fene enné meg őket, a plüssállat- és zenélőöngyújtó-üzlet pedig pang. Ráadásul a lányok menetrendszerűen, algoritmus szerint szülnek. Egyik évben az egyik, a másikban a másik lesz terhes, a munkából kiesik, s férfisegítség – legalábbis a trafikban – sehol. Annyiban azért megegyezünk, hogy tízszázalékos árrésnövelés a cigaretta árának újabb emelésével jár majd, száz-százhúsz-százötven forinttal fizetek többet. Úgyhogy ott helyben el is döntöm, azonnali hatállyal leszokom. Már le is vagyok szokva. Erős akaratú férfiú lehetek, mert ez már harminchatszor sikerült.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)