Nagy mellény, kis ködmön

Kétségtelen, hogy nehéz helyzetben van a hazai színházi szakma, nem könnyű közönséget toborozni, amikor a bohózat és a tragikomédia a köztereken játszódik; gondoljunk csak a Kávé által írt és a főpolgármester által rendezett: „

Margitsziget te csodás” című (bővérű) bővízű komédiára, vagy a szintén Kávé által írt (ő ma a legtöbbet foglalkoztatott színpadi szerző) és Lázár által rendezett drámasorozatra: „A Trafikmutyi-ra” melynek utolsó részében szegény mutyisokat -a brilliánsan mozgatott tömeg morgása ellenére – 20 évre bebetonozzák.

Ezek mellett a szabadtéri előadások mellett elsikkadt volna a Nemzeti Színház évadnyitója, ha a kisködmönben nagyra nőtt új igazgató a nyitóáriájában

nem intonált volna annyi hamis hangot. A fals dallamok előadásának fülsértő magabiztosságát nem ellensúlyozta az egyenfehérbe öltöztetett zümmögőkorús mesterséges boldogságkisugárzása sem, és a karban helyetfoglaló művészek színjáték alatti elsápadását/elvörösödését csak kiemelte a fehér jelmez. A nézőtéren, az első sorban ültek a ripacsok, ők bezzeg gond nélkül alkalmazkodtak a hely szelleméhez. A lelkész lelkesedett, és beszédében az állam részéről biztosította a lajbist a nemzet színházának megfelelő anyagi támogatásról (sic!). A mellette ülő fekete, az MMA elnöke, szóra sem érdemes. Tapsolt az Emberhalász is (a nevet nem Jézus, hanem az EMMI ihlette), aki még debreceni alpolgármesterként támogatta a Kárpátaljáról származó rendező igazgatói székbe döccenését, a bárkás Csányi János soronkívüli felállításával. Az álláshalmozó Vidnyánszkynakamúgy sosem esett nehezére a maga számára helyet szorítani/szoríttatni, és mindig tisztában volt vele,hogy neki sok hely kell. Gondoljunk csak a kaposvári fészekrakásra, igaz, őt nem lehetett hamis doktori írásával vádolni, símán, tudományos fokozat nélkül lett rektorhelyetttes. A Nemzeti Színház lenyúlásánálmár nagy volt a rutin, az általa vezetett Magyar Teátrumi Társaság által delegált zsűritagoktól a politikai hátorkánig gördülékenyen ment minden. És ekkor mutatkozott meg először nagyobb publikum előtt az a drabális sikktelenség, amit a szakma a POSZT székfelrúgos magánszámakéntismert meg. Nem volt elég a kimunkált győzelem, hanem Töröcsik helyreigazítást sürgető nyilatkozatáig azt hirdették, hogy ellenszavazat nélkül nyert. A gáncsos lovagokkal az is baj, hogy a jól sikerült felöklelés után nem tudnak megbocsájtani az ellenfélnek. Erre utal, hogy a kinevezési kutyakomédia után nem szégyellt elkerényisedni, és a fél szívvel kipréselt elnézéskérés sem sikerült sehogy. Kósa visszaváró mondataa debreceni búcsúzásnál, nyilván kijelölte számára a narancsfaligetes követendő utat. Urak! Gyolcs a fülbe, mert Ferenc, a szegények pápája megnyilatkozásaival keresztülszántja a szájkeresztények áljézusországát. De a lejtőn nincs megállás. Alföldis párosfotózásbais lendült Töröcsikkel, mutatva, hogy a Nemzet Színésznője is a zsákmány része.

Illusztrációként néhány gondolat a nyitóbeszédből: „provokációra épülő művészetnek nincs jövője, és különben is gyáva dolog”. Ki gyáva? Mi a gyáva dolog? Más alkalommal: „hányszor kell kereszténységet, papot gyalázni, Himnuszt énekelni a másságról a jó színházhoz?” Ki a gyáva? Mi a gyáva dolog? De van lejebb is, az

István, a király-ról mondott kritikája: "Az utolsó 10 percet láttam, de tudok véleményt mondani róla: nem értek vele egyet, van rész, ami mélységesen felháborít. Később megszólalt Szörényi is: elfogadja Alföldi koncepcióját, a rendezést számtalan ponton ő inspirálta. Aztán persze jöttek a kritikai megjegyzései is, úgy európai módra. És végül a happy and, ami igazán vígjátékká teszi ezt a kutyakomédiát. Az Ötös Tagkönyv is megnyilvánult. A Táncsics-díj Balog-féle botrányaóta várhatta a cigányozás óta szalonképtelen kaparnok, hogy ő is visszaadhasson valamit. Szerintem jól tette, hogy a szaniszlói példát követve visszaadta a Szadabság-díjat.

Kényszerbagoly:

Nagy mellény, kis ködmön