Nagy Imre unokái tiltakoznak
Nemrég jelent meg írásunk Kerényi Imre új „előadásáról”. A rendező Orbán Viktor személyes megbízottjaként – ahogy maga fogalmazott a műfajról – „hazafias társasjáték” keretében próbálja propagálni a Fidesz új alkotmányát. Ő találta ki az Alaptörvény Asztalát. Majd felkért festőművészeket, hogy – az alkotmány illusztrálásaként – fessék meg a magyar történelem sorsfordulóit. Ő maga annak tartja például a 2006-os „őszi eseményeket”, a tavalyi vörösiszap-tragédiát éppúgy, mint Nagy Imre és mártírtársainak ’89-es újratemetését. Csakhogy az ’56-os miniszterelnök unokái – Jánosi Katalin és Jánosi Ferenc – közleményben tiltakoztak az elképzelés ellen. Szerintük „az abszurd terv a Rákosi-érát idézi”, s nem kellene a „valóban katartikus 1989-es eseményt a kialakulni látszó új szocreál kultúrhullám államilag kierőszakolt témájává tenni”. Jánosi Katalint, aki egyébként festőművész, arról is kérdeztük: mit szólna nagyapja mindahhoz, ami ma Magyarországon zajlik? SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Mikor hallott először Kerényi Imre festészeti elképzeléseiről?
– Éppen a 168 Órában olvastam róla. Furcsának találom, hogy más fórumokon nem igazán foglalkoznak vele. Márpedig – ha csupán a dolog technikai lebonyolítását nézem – ekkora állami megrendelés esetén fontos lenne a felkérések átláthatósága. Így az ember önkéntelenül is valamiféle „mutyit” sejt a háttérben. Az önök cikke pedig egyértelművé teszi: irritálóan abszurd, ami történik.
– A testvérével közösen jegyzett tiltakozásukban a Rákosi-korszak kultúrpolitikájához hasonlítják Kerényi tervezetét. Erős és felrázó szavak – különösen Nagy Imre unokáitól.
– A mai helyzetben erős szavainkkal együtt is csupán olyanok vagyunk, mintha hangyák indulnának tankok ellen. Nem hiszem, hogy bármi hatása lesz a tiltakozásunknak. Már az is meglepett, hogy egyáltalán közreadta az MTI – tekintettel a közmédiában levezényelt politikai változásokra. Úgy látom: a kormány törekvései már túlmutatnak a Rákosi-érával való szimpla hasonlóságon. Festészeti elképzeléseik egybeesnek a szocreál követelményeivel. Ráadásul úgy, hogy az elmúlt két évtizedben épp a jobboldal kultúrpolitikusai szégyenítették meg a szocreálban is alkotott képzőművészeket. Miközben semmi különbséget nem látni az akkori és a mai kultúrpolitika nyomulása között.
- A jelen döntnökei talán abban bíznak: propagandisztikus felkéréseikre minőségi, így megkérdőjelezhetetlen művek születnek majd.
– Politikai akarat nem garantálhatja egy készülő mű színvonalát. Ha valaki kultúrpolitikai víziók szolgálatában, s nem belső indíttatásból fog bele – mondjuk – a 2006-os utcai események megfestésébe, egyáltalán nem biztos, hogy kiváló alkotás születik. Sőt! Engem még az átkos szocializmusban is arra tanítottak: az érvényes művészet alapfeltétele, hogy abban az alkotó szabad akarata, kötöttségektől mentes szándéka is megfogalmazódik. A mostani, rendelésre készülő művek esetében ez másként van. Attól sem lesznek jobbak, ha esetleg bekerülnek majd a Magyar Nemzeti Galéria jövőre tervezett Államiságunk a kultúrában című historikus tárlatába.
- A galéria igazgatója azt mondta lapunknak: tárlatuknak semmi köze Kerényi politikai szándékaihoz.
– Ebben az abszurdban mégsem tartom kizártnak.
- Miért nem?
– Már a megfestendő témák kiválasztása is elképesztően gátlástalan. Egy kosárban a 2006-os utcai összecsapások, a vörösiszap-katasztrófa, a Horthy-korszak és nagyapám, Nagy Imre ’89-es újratemetése. Ha a miniszterelnöki megbízott önállóan dönthet a témákról, talán a bemutatás módját is meghatározhatja. Esetleg azt is, hogyan ábrázolja a művész az adott eseményt.
- Nagy Imre újratemetését miként manipulálhatnák? Aki nem volt ott 1989-ben a Hősök terén, az is élőben követhette az eseményeket a televízió képernyőjén.
– Az emlék illékony. A temetésről olyan festmény is készülhet, amelyen megrostálhatják az akkori résztvevőket, egyeseket kiemelten szerepeltetve, másokat lefelejtve a képről. De az egész ötlet felháborító. Nagy Imrének és társainak a temetése egyszerre volt katartikus és intim esemény. Már csak ezért is tartom ízléstelennek, hogy az állam valamiféle művészeti álca mögött propagandacélra használja. Egyébként nagyapámról az elmúlt húsz évben több alkotó is készített festményt, szobrot. A temetés nem jutott eszükbe. Bár mindezzel együtt: én azt sem gondolom tabu-témának, ha valóban belső indíttatás, és nem állami erőszak vezet valakit.
- A kultúrkampfot irányító Kerényi a választott témák kapcsán elsősorban egyfajta „népművelésre” hivatkozik.
– Konkrétan a historizáló festészetet akarja feltámasztatni. Miközben ha már művészembernek tartja magát, tudnia kellene: annak lejárt az ideje. Aki ismeri a huszadik, huszonegyedik század festészetének változásait, pontosan tudja: a historizálást politikai szándékkal nem lehet feltámasztani. Anakronisztikus a kísérlet is.
- Pedig Szőcs Géza, a kultúráért felelős államtitkár is – miként lapunknak mondta – a „nemzeti értékekre való nevelés fontos eszközét” látja abban, amit Kerényi Imre „hazafias társasjátéknak” is aposztrofált már.
– Pedig józan ésszel bárki látja: ami alapvetően rossz, azon semmi sem javít. Ha az alaptörvény jó lenne, nem kellene mellé ez az egész cirkusz. Szőcs Gézán pedig nagyon csodálkozom, hiszen az államtitkári poszt betöltéséig ő is szabad alkotó volt. Pozíciójában is tudhatná: normális esetben a művészet autonóm folyamataiba az állam nem avatkozhat bele. Itt pedig más sem történik – hiába próbálják a színfalak mögé rejteni a konkrétumokat –, mint állami beavatkozás. Különben kíváncsi lennék: mi lesz akkor, ha a tizenkét kijelölt festészeti téma közül egyet-kettőt az istennek sem akar majd senki elvállalni?
- Megtörténhet?
– Szintén a 168 Órában olvastam: Sváby Lajos például nemet mondott. Bátorsága előtt megemelem a kalapomat. Remélem, lesznek még hozzá hasonlók. De az is igaz: akiket én ismerek a szakmából, azokat ma még leginkább a döbbenet, bénultság jellemzi. Aki helyteleníti is a dolgot, hallgat, mert nem mer megszólalni. Más talán a nyomorúságos helyzete miatt marad csöndben, mert valóban kenyérre kellene neki a pénz. Miközben rendkívül fontos lenne a közös szakmai tiltakozás a kormány elképzelése ellen.
- Kezdeményezhetné ön is, nem?
– Ezért is szólaltam meg. Elvben valamely szakmai szervezetnek kellene annyira bátornak és gerincesnek lennie, hogy minden noszogatás nélkül megszólal. Mégsem akarok ítélkezni, sajnos a művészet területén is marginalizálódnak a szakmai szervezetek. A Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete is le van pusztítva, szét lett zilálva. Ahogyan az ország. Megdöbbentő, hogy mindenütt az megy, amit a szűk szakmámban tapasztalok: rombolás, sehol az építkezés. Legfeljebb a látszata.
- Mit szólna mindehhez a nagyapja?
– Nagy Imre végtelenül kétségbe lenne esve. Nem ebben hitt, nem ezért áldozta az életét.
