Munkatáborok a Hortobágyon
Idén júniusban hatvan éve, hogy vagy tízezer honfitársunkat hajnalban berakták a lemeszelt ablakú vagonokba és elvitték a Hortobágyra. A legidősebb 93 éves volt, a legfiatalabb csecsemő. Az „osztályellenségnek” számító szerencsétlenek évekre embertelen körülmények közé kerültek. Háromszázan haltak bele a deportálásba, de sokan elvesztették egészségüket, valamennyien maradék tulajdonukat, otthonukat és szabadulásuk után is megkülönböztetettek maradtak. Paradox módon szinte mindmáig: a kártérítés inkább jelképes volt, a még élők nyugdíja a pótlékkal együtt is igen szerény. Most, hatvan év után lesz legalább egy emlékmű. Erről volt szó a német támogatással, az Adenauer Alapítvány által rendezett budapesti konferencián.
Az alapítvány budapesti irodájának vezetője Hans Kaiser, korábban Türingiában volt miniszter és számára szűkebb hazájából ismerős a történet: az egykori NDK területén a nyugati határövezetből telepítették ki hajdan hasonlóan, rajtaütésszerűen a falvak mit sem sejtő lakóit.
Ungváry Krisztián a történeti hátteret vázolta fel: a tudatos szervezettséget, amellyel a szovjet hatalom helyi képviselői kezükbe vették az erőszak-szervezeteket, majd b-listázással, internálással, deportálásokkal, kirakatperekkel módszeresen törekedtek a társadalom szerkezetének átalakítására, a számukra veszélyes, nem kívánatos rétegek felszámolására.
A jogász-író Jávor Béla felidézte: a jogtipró akciót egy 1939-as törvényre hivatkozva rendelték el – elfeledve említeni, hogy az a törvény csak háború esetén tette lehetővé emberek kitelepítését. Igaz, a sajtó azután büszkén jelentette, hány herceget, grófot, tábornokot, törzstisztet, földbirtokost és gyárost zsuppoltak ki – hogy lakásaikba sztahanovista munkásokat költöztessenek. (Egyébként a kitelepítettek többsége nem arisztokrata, vagy gazdag ember volt: a rendszer sok potenciális ellenfele csak azért került a bírói ítélet nélkül fogvatartottak közé, mert kényes helyen, a jugoszláv és az osztrák határ mentén élt).
Széchenyi Kinga, aki gyerekként családjával maga is átélte, majd felnőttként könyvben dolgozta fel a hortobágyi lágerek történetét, arról szólt: sem a hazai közvélemény, sem a külföld nem tud sokat ezekről a rémtörténetekről – s tán nem is akar tudni. Hortobággyal ugyanis még távolról sem volt vége: 1951 májusától csaknem 14.000 budapesti lakost telepítettek ki, ugyancsak mindenféle bírói eljárás nélkül, vidékre, főleg alföldi falvakba, de Szabolcsba, Borsodba is. Fellebbezni ugyan lehetett (kevesek jártak sikerrel) ám annak halasztó hatálya nem volt s akit nem leltek otthon, az ÁVH felkutatta. A lépésre évekkel azután került sor, hogy az érintettek vagyonát, állását elvették.
A falvakban általában a másik nem-kívánatos réteg, „kulákok” házaiba telepítették őket, ami gyakran csak nyári-konyhában, istállóban jelentett szállást. Kötelező, de csak alantas, kemény fizikai munkát végezhettek. A 14 év feletti gyereknek is dolgozniuk kellett, középiskolába akkor sem járhattak, ha lakóhelyükön volt ilyen. A falut senki el nem hagyhatta, sokan orvoshoz, kórházba sem juthattak. Életük állandó szigorú rendőri ellenőrzés alatt folyt, éjjeli zaklatással, vallatással. Élelmiszerjegyet csak az kapott, akinek munkahelye volt – viszont a boltban a deportáltnak a sor végén volt a helye. Igaz, békekölcsönt nekik is kellett jegyezniük s Rákosi Mátyás a nyugati bírálatokra hangoztatta: a „szociális táborok” a Hortobágyon „humánus megoldást” jelentenek.
Tanulságos, hogy a sötét időkben sok helyütt jól megértette magát a balsorsban osztozó „osztályellenség” falusi társával s nem maradtak műveletlenül a gyerekek: a felnőttek tanították őket. Bár utóbb sem volt könnyű dolguk. Bár 1953-tól, Nagy Imre kormányra kerülésével felszámolták a lágereket, a deportálást, az érintettek 1956-ig sem Budapestre, sem nagyobb városokba nem térhettek vissza. Lakásuk, tulajdonuk visszaadásáról szó sem volt. Továbbra is csak alárendelt, főleg fizikai munka volt számukra a lehetőség – hozzá állandó rendőri megfigyelés. Évtizedekig azoknak, akik 56 után még hazájukban maradtak.
A rendszerváltás után egy mondat hangzott el arról, hogy „a Magyar Köztársaság megköveti a jogtalan intézkedések áldozatait”. Kaptak - Inkább jelképesen- kárpótlási jegyeket s jár húszezer forintos nyugdíjpótlék. Ez a szomorú történet is ott rejlik a magyar társadalom megosztottsága mögött, hallhattuk.
Eötvös Károly, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének a rendszerváltás után hazatért elnöke régen szorgalmazta emlékmű felállítását s a terv a 60. évfordulóra végre megvalósul. Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán kompozíciója a kitelepített családok szállásául szolgáló, a pusztában magányosan álló juhhodályok, marhaistállók arányait imitáló faldarab, amelyen kivehetők a fegyencként dolgoztatott emberek körvonalai. A 4,5 méter magas emlékmű üvegbetonból készült. Feltalálója, Losonczy Ábel nagyszülei 1951-től a hortobágy-borsósi kényszermunkatábor lakói voltak. Az emlékmű a Vár oldalában, a Szarvas téren kap helyet, a Hortobágy túlélői pedig 60 év után június 19-én találkoznak a pusztán.
