Minden ember tehetséges – Díjat kapott az autistákat segítő magyar szervezet
A Bakony felől hűvös szél fúj, a dalból ismert északi. Hajókötelet nem szakít, van benne valami megnyugtató, lelket felszabadító. A munkanap a tanyán fél kilenckor kezdődött, késtünk, ami baj, mivel a rutin, a szinte mechanikus pontosság az autizmussal élőknek az egyetlen elfogadható bizonyosság. Minden bánt, ami szokatlan, tömény inger, megmagyarázhatatlan változás. Most értjük meg, miért hangsúlyozta Bárányos Katalin a telefonban: fél kilenc. A két mentor közül Katalin az aggodalmas. Ő a mozgás, a szervező erő. Ő osztja be a munkát a demonstrációs táblán, és az életet strukturáló időt. A szőke Janneke Brinks láthatóan a stabilitás, a biztonság. Remekül kiegészítik egymást.
A csapat fele Katalinnal már kivonult kapálni, parkot ápolni. A református templom mögötti virágágyást kell rendbe tenni. Ez nem közmunka. Az önkormányzat – erejéhez képest – tisztességesen fizet érte. A testület évente két-háromszázezer forinttal támogatja a Janka Tanyát. Egy autista (vagy más fogyatékossággal élő) dolgozó munkabére a minimálbér harmada.
– Nagyjából 440 forint az órabér – mondja Janneke. A cégecske a végletekig törvénytisztelő. Minden vonásra, jogszabályra, forintra, számlára kínosan ügyelnek. Jelenléti ívet vezetnek, jegyzik a munkateljesítményt, az érkezés, a távozás óráját. Egy darabka Hollandia. A kocsibejáró mellett kempingasztal képeslapokkal, házi készítésű dísztárgyakkal.
A tanyaház félig üres. Két munkatárs maradt házőrzőnek, rendületlenül nyírják a füvet. A munkatárs kötelező megszólítás, Katalinék ehhez szigorúan ragaszkodnak. A munkatárs nem felügyelt, nem gondozott vagy ápolt, ahogy ők sem gyógypedagógusok. A munkatárs munkavállaló, körülírható jogokkal. (Ebédszünet, tízórai, uzsonna, kereset, pihenőidő.) A munkatárs nem srác vagy gyerek. Hogy is lehetne az? Katalinék kliensei között a legfiatalabb húsz-, a legidősebb negyvenegy éves.
Janneke Brinks és Bárányos KatalinA Janka Tanya tulajdonképpen nem tanya, hanem egy frissen bepucolt, rendes kis parasztház. Katalinék sokat dolgoztak rajta. Az átjáróban, a falon festett fapapucsok, csak hogy tudjuk, Hollandiában (is) vagyunk. Az illemhely tágas és korszerű, az iroda apró lyukacska. Tanyának is csak azért mondják, hogy az intézmény meghittségét, közösségi jellegét hangsúlyozzák. A tanya olyan hely, ahova az emberek kivonulnak, van privát életterük, nem is magányosak, de a tömegtől védve vannak. Hollandiában hatvan éve tudatosan foglalkoznak az autizmussal, az autista tünetegyüttessel. Kezdettől a családi otthonokat pártfogolták. A Monarchia korában elterjedt, óriáskórház jellegű tömegintézmények Hollandiában ismeretlenek.
– Valaha nálunk is voltak ilyenek – mondja udvariasan Janneke. De ma már nincsenek, és Magyarországon is megindult, jórészt uniós támogatással, a kitagolás vagy „férőhelykiváltás”, vagyis a fogyatékossággal élők kis házakba, lakásokba költöztetése. Kezdetben ezek durva konfliktusokhoz vezettek. Évekig dúlt például a „szilvásváradi háború”, ahol a helyiek hisztérikusan utasították el „a nyáladzó bolondok invázióját”. A történet aztán happy enddel zárult, a beköltözőket megszokták és elfogadták. A Veszprém megyei Tótvázsonyban pedig elsőre támogatták „a nappali álmodókat”.
– Ez barátságos, türelmes hely, maga a béke. Előny, hogy közel a Balaton, szívesen jönnek hozzánk az önkéntesek is – mondják a lányok. Lelkemre kötik, nehogy egy rossz szót ejtsünk Tótvázsonyról. Katalin nem győzi hangsúlyozni, milyen kedvesen fogadták őket, mikor 2013-ban a polgármester elé járultak, hogy előadják tervüket. (Később beszéltünk Sipos Ferenc polgármesterrel, a Janka Tanya nagy támogatójával, aki elmondta, nem Savanyú Jóskára, a faluban eltemetett bakonyi betyárra büszke, hanem a kis tanyára és a Civil Díjra, ami Hollandiáig viszi a község hírét.)
Mi az autizmus?
Az autizmus idegi-fejlődési rendellenesség, ami csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokban, a kommunikációs képességek hiányosságában, abnormális viselkedési és érdeklődési mintázatokban nyilvánul meg. Bár eredete máig ismeretlen, a genetikai tényezők feltételezhetők. Görög orvosok már Hippokratész idejében leírták, isteni vagy sátáni erők megnyilvánulásának tartották.
Nehéz időkön vannak túl. Katalin és Janneke akkoriban még Hollandiában dolgoztak, s kéthavonta Magyarországra látogattak, hogy a hivatal útvesztőiben tévelyegve bonyolítsák le a papírügyeket. Uniós pénzről volt szó, ha nem is sokról. Azzal pedig minálunk rendkívül gondosan bánnak. Egyikük szolidan meg is jegyzi, Magyarország bonyolult ország. Más, mint Hollandia.
Valaha Őrbottyánban találkoztak. Katalin még cukrásznak készült, Janneke önkéntes munkát vállalt Magyarországon. Tizenhat évig éltek Hollandiában, de az első perctől nem adták föl közös álmukat, hogy egyszer önálló, saját gondozóházat alapítsanak. Ha Hollandiában van nappali foglalkoztató, ha létezik az úgynevezett Triple C rendszer – cliënt (foglalkoztatott), coach (tréner), competentie (alkalmasság) –, miért ne lehetne Magyarországon meghonosítani?
Fél tíz. A napirend szoros. A templomkerti csapat az árvácskaágyásoknál tart. Gyűjtik a száraz füvet, gazolnak, szemetet szednek, minden árvácskaágyást megkapálnak. A hulladékot talicskába rakják, abból komposzt lesz.
– Oke, oke – mondja kapkodó hangsúllyal, alig észrevehető akcentussal Katalin. (Janneke bájosan töri a magyart.) – Oke, oke, Attila, ezeket kapáljuk meg. Siessünk.
És Attila siet. Ő a legfürgébb munkatárs. Az árvácskák a Nagy Háború hőseit gyászolják az emlékmű mellett. Szegény tótvázsonyi bakák huszonvalahányan, akik Gorlice árkaiban maradtak, nem sejthették, hogy majdani emlékművüket milyen gondosan ápolja száz év múlva Dóra, Attila, Anita. Dóra autista és értelmi fogyatékos (ez nem mindig fedi egymást), százhetven magas nagylány (voltaképpen felnőtt nő), de érzelmileg és mentálisan a kétévesek szintjén áll. Nem beszél, visszhangszerűen ismétlődő hangokat hallat, néha angolul, mert gyakran néz Disney-filmeket. A kertészkedésben „korlátozottan vesz részt”, de a gereblyét ő is elcipeli. Imádja, ha fényképezik. Percekig pózol a gép előtt.
– A munka – magyarázza Katalin – mindenkinek mást és mást jelent. Van, akinek már az is munka, ha kiviszi a konyhába a szennyest vagy felrakja az asztalra a székeket.
Attila sok mindenhez ért. Diót tör, táblát fest, képeslapot hajtogat, remek kertész, ügyesen kezeli a fűnyírót, megterít, mosogat. A csoda akkor következik be, mikor a passzív autista, aki odahaza elvolt, mint a befőtt, egyszer csak söprögetni kezd. Vagy önállóan beköti a cipőjét.
Hogy kit milyen megfontolásból hoznak a tanyára (fejlődjön vagy az elgyötört szülők kapjanak egy kis levegőt), nagy kérdés. Autistával együtt lakni felér a tengerészgyalogos-kiképzéssel. A Janka Tanya nagy áttörése akkor következett be, amikor a veszprémi Interspar befogadta és alkalmazta őket. Az áruházlánc helyi egységét Katalin bátyja vezeti, a PR-főnök is kiszállt, hogy megszemlélje a csapatot. A raktárban próbálták ki őket pár óráig, üvegszortírozásban, fóliázásban, polcfeltöltésben. Majd kijöhettek a fényre, közvetlenül az eladótérbe. A hatás elemi volt, a vevők kifejezetten szerették őket. A cég is rájött, imázsának jót tesz, ha híre megy, nem csak a nyers profitra hajtanak. Hetente kétszer, hétfőn és szerdán a Janka-csapat kemény magja (nem mindenki képes erre) tisztes pénzért egy igazi áruházban dolgozik.
A kapu mögött heves csaholás. „Megjöttek, hé, nem látjátok?” Molly, a fényes-fekete kutyalány húsz méterről jelez. Ő külsősként csatlakozott a tanyához. Ma már tiszteletbeli autista. Haragkezelő receptorai kiválóak. Ha valaki berág és tombol, békésen a lábára fekszik, és lustán néz rá. Mollyt az óvoda etette, míg a tanya magához nem vette. A sajtóval nem túl barátságos. Kórosan fél a seprűnyéltől és valami titokzatos okból a magas termetű hímnemű egyedektől. Mollynak mi túl magasak vagyunk. A rokonszenvhiányt pótolja Bob, a hős tengerimalac, és a névtelen nyuszi úr, a ketrec nagy magányosa. A szeretet olyan, mint a drog. Abból mindig nagyobb adag kell. Ezért épül istálló is a kertben. A faváz Hollandiából érkezett, a betonalapot a szülők öntötték ki. Két bárány, tíz csirke és két kecske érkezése várható. Ami a kecsketartást illeti, nem árt az óvatosság. Miskolcon láttunk egy alapítványt, ahova két kecskét hoztak dísznek, és a létszám hamarosan nyolcvannégyre emelkedett.
Tízórai tízkor. Első ránézésre Dáviddal lehet valami baj. Máskor is dinamikus, énekel, a harsányságig hangos. Ahogy néhány szakember mondja, „agresszióra hajló autista”. Janneke sztoikus nyugalommal jegyzi meg: semmi baj. Nem ért valamit, erős inger érte, a dolog Dávidnál azt jelenti, hogy „valami nem olyan jó”. Ez egyfajta kommunikáció. Evés közben a többiek rá se bagóznak. Marcsi, a szociális segítő csillapítja. Két percen belül minden rendben van. Amikor viszont fotózni kezdünk, a mentorok ránk mordulnak.
– Kaja közben nem filmezünk.
Csöndben kávézgatunk. Lassanként mindent elural a fegyelmezett némaság. Csak Katalin és Janneke figyel ugrásra készen. A betévedő idegen, a vaku, a szokatlan mozgás, mindez így együtt kihívás. Nehezen kezelhető ingerhalmaz. A határozottság nem erőszak. Tizenegy autistát elkormányozni olyan bonyolult feladat, mintha hangyabolyt próbálnánk terelgetni. De erre sincs szabály. Van autista, aki, ha békén hagyják, órákig elvan. Attila üldögél a sámlin ecsettel, hígítóval, fatáblával, és elmélyülten festeget. A lányok gyorsan elmosogatnak. De a műhely Dávid diadalordításától hangos. A műhelyben épp padokat csiszolnak. Az önkormányzat parkjának padjait, a játszótér fajátékait a Janka Tanya gondozza. A csiszolásnál tartanak. Dávid ordítva magasba lendül, lecsap a csiszolópapírral. És csiszol. A többiek elmélyülten dolgoznak.
– A pedagógiai módszerben nincs semmi titok – mondja Janneke. – Ez a normális élet.
Azelőtt különválogatták és nagy központi terekbe zárták az autistát. Szortírozni akarták őket, de nem ment. Nekik is kijár valami szabadság. Felkelek, reggelizek, munkába megyek. Tulajdonképpen nincs kedvem, mégis megyek. Ez döntés.
– Ezt átélni, szabadon választani és dönteni nekik is joguk van – állítja Bárányos Katalin. Ami pedig a határozottságot illeti, más dolog támogatni, és más uralkodni. – Irányítunk, de ritkán tiltunk. Valami medret, irányt, biztonságot mégiscsak meg kell szabni. A pánik bizonytalanná tesz.
– Szerintem minden ember tehetséges – mondja a holland lány.
És sorolják Attiláék erényeit. Lelkesek, odaadók és türelmesek. Őszinték, semmit nem titkolnak, ha fáj valami, kikiabálják magukból. De legtöbbször csak nemet mondanak. A magyar autistagondozás az alapítók szerint nem rossz. A szemlélettel van baj, amely védekező és pesszimista.
– Nem lehetőséget látnak bennük – magyarázza Janneke aggodalmasan –, hanem gyászt, vereséget, tragédiát. Aki csak sajnálja őket, nem tudja támogatni őket.
Állapotukat sokan betegségnek tekintik, márpedig a betegség megöli a lelket.
– Nem nyugodni bele. Ez az, amit pozitív hozzáállásnak hívnak – állítja Janneke.
Katalin és Janneke évekig keresték a célcsoportot, amelyért tehetnének valamit. Az autistákban találták meg. Bizonyos értelemben persze ők is szoronganak. Az életüket tették fel a tanyára. Most itt van. Van mit félteni.
– Ez fiatal, kicsike cég – mondják. – Stabilizálni kell a Janka Tanyát. Aztán majd haladunk szépen sorban. Legyen a világban minél több tanya.
