Miért hagyjuk?

– Újév másnapján beszélgetünk, január 5-től ugyanis már külföldön lesz.

– A bécsi Volkstheater kért fel Háy Gyula Tiszazug című drámájának rendezésére. Még sohasem dolgoztam ott.

– Izgul?

– Nem. Majdnem mindegy, Budapesten vagy Bécsben rendezek-e. Mindig mindent a nulláról kell kezdeni, s nem lehet tudni, mi a vége. De biztosan érdekes lesz új helyen, nagy színházban sokszereplős darabot bemutatni németül.

– Úgy tudom, saját titkára van. Felhívják külföldi színházi ügynökségektől: „Mister Alföldi, ráérne-e?”

– Valahogy így van.

– Az Alföldi név európai brand lett?

– Nem foglalkozom ezzel, nem ez a dolgom. Különben is túlzás ez, de nem lenne baj, ha így lenne. Másrészt nem vagyok mosópor. Persze értem én, a mai kulturális világban az eladhatóság és a közismertség is fontos. Örülök, hogy sokan kíváncsiak a munkáimra, nincsenek „nézettségi” problémáim. Akinek jó élményei vannak velem kapcsolatban, azért nézi meg az előadásaimat, akinek meg rossz a véleménye, annak annyira rossz, hogy azért jön el a színházba.

– Említette, szolidaritásból is hívják külföldre. Úgy tekintenek önre, mint az Orbán-rendszer áldozatára?

– Nem érzem magam sem üldözöttnek, sem áldozatnak. Azelőtt is gyakran rendeztem kint. Persze ha úgy vesszük, tényleg sokat „köszönhetek” az Orbán-kormánynak. Amíg a Nemzetit vezettem, úgy kezeltek, mint a rendszer ellenségét. Az ellenünk folytatott politikai lejárató kampány annyira igazságtalan és röhejes volt, hogy emiatt a nemzetközi figyelem fókuszába kerültünk. Lehet, a Nemzeti utáni első külföldi meghívások a szolidaritásról is szóltak. Ám azután mindenhová visszahívtak, s ez már a teljesítményemet minősíti. De én erről az egészről már nem is akarok beszélni: a Nemzeti-történetet lezártam magamban. Gyönyörű időszak volt, ötven-hatvan évente fordul elő, hogy egy színházigazgatóért tüntessen a közönsége, és ennyien kiálljanak egy társulat mellett. Nagyon büszke vagyok rá, és az, hogy nem folytathattuk, nem a mi kudarcunk. A politikáé.

– Visszajár a Nemzetibe előadásokat nézni?

– Persze. Jegyet váltok és beülök, mint bármelyik néző.

– Bemegy a színfalak mögé a volt kollégáihoz?

– Nem, mert senkit sem akarok kellemetlen helyzetbe hozni.

– Kérdezzem a véleményét az előadásokról?

– Úgysem mondanám el. Nem vagyok kritikus, nem is lenne elegáns a részemről.

– S ha azt olvassa: huszonöt százalékkal emelik meg a Nemzeti büdzséjét 2015-ben?

– Attól nem lesz több néző ott, mert több pénzt kapnak.

– Amióta másfél éve eljött a Nemzetiből, ajánlottak szerződést bármelyik hazai színháznál?

– Nem, de lehet, hogy nem is tudnék rendesen beilleszkedni egy társulatba. Úgy értem, lehet, hogy nem lennék jó „beosztott”. Így legalább szabad vagyok, és független. Nagy luxus manapság. A legnagyobb.

– Elképesztően sokat dolgozik. Évente legalább ötöt-hatot rendez, mellette játszik, televíziózik. Nem tart attól, hogy ez a minőség rovására mehet?

– Korábban is ugyanennyit játszottam és rendeztem, ugyanennyi műfajban. Ez személyiség kérdése: én így érzem jól magam. Szerintem a munka mennyisége és a minősége között nincs ilyen egyenes összefüggés. Vannak olyan alkotók, akik egyetlen darabot rendeznek egy évadban. Ez azonban nem garancia arra, hogy biztosan jó lesz. És persze fordítva sem igaz. De én teljes mellszélességgel vállalom minden munkámat, amelyet az elmúlt másfél évben csináltam.

– Mephisto, István, a király, Danton halála, Julius Caesar. Ennyire izgatják a politikai témák?

– Nem a politika érdekel, hanem az országom, a társadalom, amelyben élek, és az: miért kell azon gondolkodnom, elköltözzek-e innen vagy sem? Vagy miért maradjon itt az ember? Csak hát azt tanultam egykori tanáraimtól, mestereimtől: az értelmiségi pálya felelősséggel jár. Ha valakinek megadatik a lehetőség, hogy a színház nyelvén szóljon a valóságról, kutya kötelessége beszélni. Ugyanakkor az előadásaimban sohasem aktuálpolitizálok. A Julius Caesart sem azért rendeztem meg, hogy direkt párhuzamokat keressek a jelennel.

– A vígszínházi előadás mégis megdöbbentően aktuális. A zsarnokság ellen lázadó ellenzék átveszi a hatalmat, majd rögtön egymás ellen fordulnak. A szabadság lidércnyomássá válik...

– Shakespeare azt mutatja meg, hová vezethet, ha a hatalom és a nép kapcsolata totálisan félrecsúszik. Miféle veszéllyel jár, ha megszűnik a társadalmi párbeszéd és a politikusok számára fontosabbá válnak önös érdekeik, mint bármi más. A drámában az ellenzék a köztársaság védelmére hivatkozva követi el sorozatos bűneit. Morálisan semmivel sem különbek a zsarnoknál. Nem véletlen a dramaturgia: Caesart a darab közepén megölik. A kérdés az: mi lesz aztán?

– A mai Magyarországon is az a kérdés: a köztársaságpárti ellenzék tud-e valódi alternatívát nyújtani? Ha erre képtelen, a kialakuló káosz szélsőséges politikai erőket is kormányra segíthet.

– „Csodálatos” kilátás, és igaz, akár idáig is eljuthatunk. A legnagyobb problémának azt tartom: a tények mintha már egyáltalán nem számítanának itt. A kormányzati sikerpropaganda szerint mi fejlődünk legjobban az unióban, egész Európa minket irigyel. Az ellenzék ahelyett, hogy mindezt konkrétumokkal cáfolná és a valóságról beszélne, el van foglalva kicsinyes belharcaival. Ők is abban versengenek, ki tudja a politikai helyzeteket minél jobban kihasználni saját céljaira. Ha elveszítik a választásokat, utána megmagyarázzák: nem is veszítették el annyira. Ellenzékben és kormányon szemrebbenés nélkül lehet hazudni, mellébeszélni. Hétfőn mondanak valamit, kedden az ellenkezőjét, a szavaiért senki nem vállal felelősséget. Senki nem számonkérhető. Egyszerűen az emberi együttélés alapvető szabályai nincsenek betartva. Ez nem függ a jobb- és baloldali gondolkodástól, sem attól, ki miben hisz. Én nem bírom a hazugságokat, legjobban az zavar, hogy hülyének néznek. Az persze fantasztikus, hogy most sokan tüntetnek, de miért a választások után három héttel kezdték el? Nincs valódi állampolgári felelősség? Nem hiszem el, hogy senki nem néz egy kicsit előre. Annyian hangoztatják: nem érdekli őket a politika. Viszont ha már az ő zsebükbe is belenyúlnak, akkor mégis? Egyébként pedig nem vállalják, amit gondolnak, és annak a következményeit? Jó, elismerem, én könnyen dumálok. Nem függök egzisztenciálisan ettől a rendszertől. A következő évadban annyi munkám lesz külföldön, hogy alig tartózkodom itthon. És nem biztos, hogy ugyanilyen nagy pofám lenne, ha én is kiszolgáltatott lennék.

– Majtényi László jogtudós nyilatkozta: nem a törvényeken kellene elsősorban változtatni nálunk. Erkölcsi rendszerváltásra lenne szükség.

– Lehet ilyeneket mondani, megrendezhetem én a Julius Caesart a Vígszínházban, ám attól tartok, amit mi csinálunk, az csak úri huncutság. Itt három-négymillióan nyomorognak, és az a gondjuk, hogy nem tudnak enni adni a gyerekeiknek. Filozofálhatunk erkölcsökről, csak közben hagytuk mi, mindannyian, hogy ez megtörténhessen velünk Európa közepén. Hát elmennek a francba a jobboldaliak meg a baloldaliak, meg mindenki, aki az elmúlt huszonöt évben hatalmon volt! És azt hiszem, a büszke, olykor rátarti értelmiség is.

– Nem hinném, hogy a korábbi balliberális és a jelenlegi Fidesz-kormány között egyenlőséget lehet vonni.

– És ha vannak különbségek? Számít ez bármit is a végeredmény szempontjából? Hogy itt tart az ország? Az emberek gyarlók. Akinek semmije nincs, elkezdi utálni azt, akinek több jutott. A gazdagabb meg a szegénytől fél, és elindul a bűnbakkeresés, ellenségképzés. Ez mindig így volt a történelemben, nem turáni átok. És így is lesz mindaddig, amíg nem jön egy új politikai garnitúra, amelyik, mondjuk, nem stadionokat fog építeni, hanem felszámolja a nyomort. Nem lopni akar, hanem nekifog és rendbe teszi az országot, élhetőbbé az emberek életét. Nincs más megoldás, ez ennyire egyszerű és világos.