Mi fán terem a populizmus?

- A populizmus gyökereit az 1890-es évek Amerikájában szokás fellelni. Más olvasatban, egyidős a politika „művészetével”. Ön szerint hogy szól a populizmus helyes értelmezése?

– Nem tudok tudományosan precíz definíciót adni, amely a jelenség összes megnyilvánulását magába foglalja. A következő meghatározást használnám: a populizmus fogalma olyan politikai eszközöket takar, amelyek elterjedt félelmekre alapulnak, komplex összefüggéseket egyszerű közpolitikai válaszokra és szlogenekre redukálnak, és a „nép” igazi képviseletét sugallják feltételezetten ellenérdekelt csoportokkal, kiemelten a politikai elittel szemben. A populista – önfelfogása szerint – közvetlenül a néppel kommunikál, s nem pártot, hanem a nemzet értékeit megtestesítő mozgalmat vezet, amely fellép az elitek elefántcsonttoronyból folytatott politikája ellen. Populistának ebből következően azt a politikust hívjuk, akinek elsősorban, vagy kizárólag ilyen elemeket tartalmaz a politikája. Mindazonáltal populista elemeket minden demokratikus párt alkalmaz.

Hogy a modernkori populizmus kezdetét melyik mozgalomhoz kell kötni, azt leginkább történészek tudják eldönteni. A jelenség valóban nem új, hiszen a „kenyeret és cirkuszt” kitalálói jól ismerték már a populizmusban rejlő lehetőségeket.

– Térjünk a lényegre. Ön szerint a Silvio Berlusconi vezette politikai erő populista szervezet? Egy tízes fokozatú skálán, ahol a maximum osztályzatot kapó politikai szereplő „tisztán” populistának mondható, hányas éremjegyet osztana az olasz kormányfő vezette szervezetnek?

– Igen, Berlusconi pártja a fősodorbeli pártokhoz képest szokatlan mértékben használ populista eszközöket. Ha a 10 mondjuk a színtiszta populista Lega Nord (ez az Umberto Bossi vezette Északi Liga; az a párt, amely Itáliában 1982 óta meghatározó erő és zászlajukra a „szabadság, autonómia, föderalizmus” hívószavakat hímezték…), amely szintén a jelenlegi olasz kormánykoalíció tagja, akkor Berlusconi pártja kiérdemel egy hetest.

– A Fidesz évek óta mintha másolná a Berlusconi-modellt. Mindkét pártalakulat egymillió új munkahelyet ígért, a hívószavak is hasonlóak (Forza, Italia!, avagy Hajrá, Magyarország! Hajrá, Magyarok!), Itáliában sikeresen működik a Club di Forza Italia, míg Magyarországon is léteznek polgári körök, igaz, utóbbiak mintha egyre kevésbé találnák helyüket a hazai politikai erőtérben. A tízes fokozatú skálán hányast érdemelnek Orbánék?

– Szintén hetest. Egyébként az utánzással önmagában nincs baj, az vesse rájuk az első követ, aki még nem tett ilyet. De az európai konzervatív pártok palettáját áttekintve lehetett volna jobb példaképet találni.

- Adam Michnik, a lengyel Szolidaritás egyik ikonja is kifejtette már, hogy "bújhat a populizmus a nosztalgikus posztkommunizmus álarca mögé, vagy lehet antikommunizmus bolsevik arccal: mindkét esetben ugyanarról beszélünk. Közös bennük a változástól való félelem és a szabadságtól való menekülés..." Egyetért velük?

– Igen, ez volt a témával foglalkozó tanulmányom egyik fő tézise. A populizmus a szorongásmenedzsment egyik formája, ebben nem különbözik a német die Linke (Baloldal) a szélsőjobboldali osztrák Szabadságpárttól. Amennyiben egy ilyen szorongásokkal teli korban versenyképes akar maradni, a nem-populista politika is kénytelen lesz valamilyenfajta szorongásmenedzsmentet nyújtani. A fősodorbeli modern demokratikus politika szívesen bújik el a makrostatisztikák mögött és nem foglalkozik a választók lélektani aggályaival. Ez az egyik oldalról érthető. A felelős politikus nem akar a lélekgyógyász szerepében tetszelegni. Nem akarja azt az illúziót kelteni, hogy minden problémára megoldást tud nyújtani, illetve hogy a mindennapi szorongásokat kezelni tudja a politika. De ha a populistákkal lépést akarnak tartani, akkor a többi politikusnak sem lehet figyelmen kívül hagynia, hogy az emberek jelentős hányada nem találja helyét rohamosan átalakuló világunkban.

- Ön a csütörtöki konferencián arról fog beszélni, mit tehet egy olyan párt, amely a rációkban hisz, mégis – a választók akaratából – kénytelen frigyre lépni egy populista erővel? Kíváncsian hallgatom, létezik-e nyerő stratégia, avagy az esetek többségében az elveket könnyedén váltó populista társaság kerül előnybe?

– Nincs általános stratégia, hiszen a populista pártok is nagyon különböznek egymástól, mind a programjukat, mind pedig a vezetőjüket illetőleg. Általában szerencsésebb, ha a fősodorbeli pártok közös megegyezéssel távol tartják a populistákat a hatalomtól. Az esetek többségében előbb-utóbb gyengülnek, ha nem engedik őket a hatalom közelébe, mivel egyértelmű lesz, hogy nincs eszközük az ígéreteik megvalósítására. Ehhez persze erős politikai konszenzus kell, ami például pont nálunk hibádzik. Abból ki lehet indulni, hogy ha a populisták egyedül, vagy koalícióban hatalomra kerülnek, akkor ugyanolyan kevésé, illetve az esetek túlnyomó többségében még kevésbé képesek az általuk feszegetett problémákat megoldani, mint a hevesen támadott elit. Az egyszerű problémák csak addig azok, amíg meg nem kell oldani őket a valóságban. Erre a lengyel Jog és Igazságosság (és a nála még populistább társai) rövid, de kudarcokkal teli kormányzása jó példa. E tekintetben a populisták kormányzása hasznos is lehet, hiszen legalább egy ideig emlékeztetni fog arra, hogy valójában nem tudnak jobban kormányozni, sőt, inkább még kevésbé tudnak. A másik oldalon viszont a populisták a hatalom közelében súlyos kárt tudnak tenni a demokráciában, és ennyit nem ér meg az esetleges leleplezésük.

- Mit gondol a jelenkori magyar viszonyokról? A parlamenti pártok közül ma mindegyik egyre inkább a populizmus irányába sodródik. Mi lehet ennek az oka? És van-e kiút a jelenlegi helyzetben az ígéret-spirából?

– Nincs varázsütés. Sőt, ennél tovább megyek, és azt mondom, hogy a populizmus egyelőre elkerülhetetlen. Egyébként a jelenséget nem szűkíteném le az ígéret-spirálra. Egyrészt az ígéreteknek önmagukban igenis fontos helye van a demokráciákban, növelik a demokratikus politika elszámoltathatóságát, mérhetővé teszik teljesítményét és megerősítik azt az alapvetést, hogy a politikának kötelezettségei vannak a közösség felé. Másrészt pedig a populizmus nyilvánvalóan nemcsak az adócsökkentésről vagy nyugdíjemelésről szól, hanem a politika túlzott emocionalitásáról. Pontosabban arról, hogy egyes politikusok azt sugallják: a modernitással kapcsolatos számtalan szorongásra egyszerű válasz adható.

Eddig a magyar politika kudarcot vallott abban az értelemben, hogy nem tudott emocionális támaszt nyújtani a polgárainak egy olyan korban, amely nemcsak a rendszerváltás okozta átmenetekkel terhelt. Hisz ott vannak a modern kor egyéb kihívásai is: főképp a globalizáció, a posztindusztriális társadalom és az információs forradalom. Ez mind számtalan lehetőséget kínál, de egyúttal bizonytalanságot is okoz, amelyet a politika nem képes ellensúlyozni.

A kiutak részletes elemzéséhez itt most szűkek a keretek, úgyhogy csak nagyon felületesen válaszolok erre. Egyrészt dinamikus gazdasági növekedés kell, amely minél több embernek lehetőséget teremt a tartós egzisztenciális biztonságra. Másrészt szükség van arra, amit szociális hídnak hívok a tanulmányban. Aazaz olyan társadalmi/szociális intézményekre, amelyek lehetőséget adnak a leszakadófélben lévő polgároknak arra, hogy alkalmazkodjanak a változó struktúrákhoz és megtalálják benne a helyüket. Itt különösen az oktatásra hárul nagy felelősség, mint azon intézményre, amely egyúttal ad olyan tárgyi tudást, amellyel a modern gazdaságban el lehet igazodni, és adott esetben olyan mentális felkészültséget is, amellyel a változás önmagában kezelhetőbb. Végül pedig az államnak kiszámíthatóvá és átláthatóvá kell tennie a saját működését, hogy a polgárok jó minőségű és főleg hosszútávon megbízható szolgáltatásokat kapjanak az államtól.

– A jövő a populizmusé Közép-Európában?

– A közeljövő igen. A pénzügyi válság, amelyből várhatóan gazdasági válság is lesz, még termékenyebbé teszi a politikai talajt a populistáknak. Viszont a populizmus hullámokban jön, hol erősödik, hol visszaszorul. Ez a hullám is el fog vonulni, csak addig a demokratikus intézményrendszert fokozottan kell védeni.