Merkel épphogy győzött, de mi lesz most?
A demokratikus Németország történetében először lépte át szélsőjobboldali párt az ötszázalékos küszöböt. Régi nácik ugyan az 50-es években is ültek a Bundestagban, ám most a harmadik legerősebb párt 94 fős frakciója a parlamenti alelnökség és minden fontos bizottság tagsága mellett posztokat kap a közmédia, a kultúrpolitika irányításában, s megjelennek Németország külső képviseletében is. (Ez akkor is igaz, ha közben máris 93-ra apadt a frakció létszáma, mert a párt társelnöke, Frauke Petry bejelentette, hogy független képviselő lesz.) Ha nem hoztak volna előre egy jogszabályt, akkor most korelnökként az a 77 éves AfD-képviselő, Wilhelm von Gottberg nyithatná meg a Bundestag alakuló ülését, aki korábban felpanaszolta, hogy „egyre több országban helyezik törvényi védelem alá a holokausztra vonatkozó zsidó »igazságot«„, majd hozzátette, hogy „a Holokauszt mítosz marad, amelyet elzárnak minden szabad történelmi kutatás elől”.
Az AfD-t 2013-ban alapították, s 4,7 százalékával már akkor majdnem bejutott a Bundestagba. Azóta minden tartományi választáson sikeres volt. Kezdetben az Európai Unió pénzügypolitikája, a görögök támogatása ellen tiltakoztak, 2015-től azonban az új pártvezetés a menekültek befogadása elleni harcot állította sikerrel a középpontba. A sokrétű alakulatot most tömegesen támogatták a nagy pártokban általában csalódott elégedetlenek, de az „alternatívok” igazi hangadói a jobboldali populisták, a „népi” (ismertebb, hitleri szóval: völkisch) nacionalisták, a kifejezetten rasszista szélsőségesek. A hivatalos program arról szól, hogy a kudarcot vallott politikai osztállyal szemben kínálnak alternatívát, hogy a közvetlen demokrácia és „a német vezető kultúra” hívei, bármit jelentsen is ez. A EU-t gazdasági közösséggé minősítenék vissza, kilépnének az euró-övezetből. Az iszlám szerintük nem egyeztethető össze a szabadelvű demokratikus renddel. Donald Trump amerikai elnökhöz hasonlóan nem hisznek a klímaváltozásban, kilépnének a párizsi egyezményből. Bevezetnék a határellenőrzést, bevándorolni – egyébként liberális gazdaságpolitikájuk keretében – csak szakképzett, és „beilleszkedésre alkalmas” embereket engednének.
Angela Merkel keserédes győzelmi beszédet tarthatott
Fotó: MTI/AP/Michael Sohn)
Az AfD-t elsősorban csalódott, elszegényedett keletnémetek és a választásokon eddig részt nem vevők támogatják. A volt NDK területén majd 23 százalékkal az övék lett a második legerősebb párt, de erősek Bajorországban is. Egyik listavezetőjük, Alexander Gauland egykori CDU-politikus arról beszélt, hogy „büszkének kell lennünk a német katonák helytállására két világháborúban”, és arról is, hogy „visszaszerzik Németországot, üldözik és vizsgálóbizottság elé állítják” Angela Merkelt. Várhatóan parlamenti hangadóik is a szélsőségesek lesznek, az említett Petry, aki mérsékeltebbé, kormányképessé akarta volna tenni pártját, elszigetelődött. Sokan döbbenten figyelik a fejleményt, míg mások derűlátóbbak, mondván, a szilárd német demokráciát nem lehet kikezdeni, annál is kevésbé, mivel az AfD vezetőinek, irányzatainak heves belső harcai amúgy is hamarosan szétszakíthatják a pártot. Az új parlamenti pártnak ugyanis választania kell, hogy tovább uszít, ordítozik, mint eddig, vagy hangot, taktikát vált, ami a feltétele lenne az érdemi befolyásnak. Az ugyanis örvendetes tény, hogy valamennyi parlamenti párt, továbbá a mértékadó köz- és magánmédia a leghatározottabbn utasítja el az AfD-vezetők kirohanásait, nevezi nevén azt, amit képviselnek, s azon van, hogy minél kevésbé kapjanak nyilvánosságot.
A legutóbbi választásokon önmagához képest is kiemelkedő eredményt ért el a Kereszténydemokrata Párt (CDU), s abból most több mint nyolc százalékot veszített bajor partnerével, a Keresztényszociális Unióval (CSU) együtt. Náluk is nagyobb veszteséget szenvedett el a Szociáldemokrata Párt (SPD). Megszerzett jó 20 százalékával történetének legrosszabb választási eredményét érte el. Nemrég még ünnepelték új elnöküket, Martin Schulzot. Az Európai Parlament volt elnöke dinamikus politikus, vele tavasszal még 33 százaléknál jártak, azután csak ennyi maradt. A törzsválasztók máig nem felejtették, hogy Gerhard Schröder 2005-ben a munkások és kisemberek hátán konszolidálta a német gazdaságot, és azt sem, milyen feszes egyetértésben kormányzott eddig pártjuk Merkelékkel, miközben még szélesebbre nyílt az olló vagyonosak és szegények között.
Martin Schulz nem mond le, a szociáldemokraták ellenzékbe vonulnak
MTI/AP/Geert Vanden Wijngaert
Meglepetésre Schulz azonnal kihirdette, hogy pártja ellenzékbe vonul. Így Merkelnek, aki jobb megoldás híján talán szívesen folytatná a nagykoalíciót, az a lehetősége maradt, hogy az Szabaddemokrata Pártot (FDP) és a Zöldeket vonja be új kormányába. Az előbbi a szövetségi köztársaság egyik alapító pártja, az ország eddigi 23 kabinetjéből 16-nak volt tagja, többségében a kereszténydemokratákkal koalícióban. 1972 és 1980 között a szociáldemokratákkal szövetkezve történelmi érdemeket szereztek, amikor Willy Brandt és Helmut Schmidt kormányaiban külügyminisztereik, Walter Scheel és Hans-Dietrich Genscher sok párthívük kemény ellenállását is legyőzve vitték sikerre a keleti nyitás politikáját. Genscher azután Helmut Kohl kormányában lett az újraegyesítés egyik alakítója, az akkori idők szoros német-magyar kapcsolatainak egyik fontos szereplője. A párt 2009-ben ismét a CDU/CSU koalíciós partnere lett és feltehetően máig az lenne, ha a 2013-as választáson 4,8 százalékos eredménnyel nem estek volna ki a parlamentből. Az FDP erre vezetést váltott, az akkor 34 éves Christian Lindner üzletembert választották elnökké. Az energikus, jól szónokló férfiú sikeresen talpra állította pártját, képviselőik kilenc tartományi parlamentben ülnek és három tartományban tagjai a kormány-koalíciónak. Neoliberális programjuk könnyen összeegyeztethető a kereszténydemokratákéval: ők is a szociális piacgazdaságot hirdetik, választóiknak adócsökkentést, az állami bürokrácia, a szabályozás leépítését, az oktatási kiadások radikális növelését és a digitalizálással foglalkozó minisztériumot ígértek. Az FDP is az európai egység határozott híve, bár ellenzi Macron és Merkel reformterveit. A magyar és a lengyel EU-ellenes áskálódások legkeményebb bírálói közé tartozik Alexander von Lambsdorff, a liberálisok európai parlamenti frakcióvezetője, aki külügyminiszter lehet. Megszólalásaiból ítélve tudja, hogy milyen keserű csalódást okozott nagybátyjának, Otto von Lambsdorffnak, az FDP hajdani elnökének egykori védence, Orbán Viktor pálfordulása.
Merkel (és Lindner) legnehezebb feladata lehet az alku a centrumtól jóval balra álló Zöldekkel, akik kulcshelyzetükben sokat kérhetnek. A tárgyalások sokáig tarthatnak, de kudarccal, vagy jobb híján ismét nagykoalícióval egyelőre senki nem számol. Közben folyik a kármentés. A CDU, akárcsak szintén jócskán visszaesett partnere, a CSU is elismerte, hogy teret engedtek az emberek jogos elégedetlenségét kihasználó populistáknak. Vagyis jobbra kell húzódni. Angela Merkelnek negyedik ciklusában tehát nehezebb belső politikai helyzettel a háta mögött kell helytállnia Európa vezetőjeként, összetartójaként. A nemzetközi porondon ennek – legalábbis eleinte – többen örülni fognak. Aztán majd meglátjuk.
