Menekülők

– Nincs türelmem – fortyan fel egy fiatal szír fiú, s ahogy jött, el is tűnik: gyorsan elnyeli a tömeg. Kikerekednek Ahmed Nasser rendőrségi tolmács szemei, fejét csóválja. Csalódott az indulat miatt.

Huszonhat éve él Magyarországon, számítógépekkel és ingatlaneladással foglalkozik, sokszor ő sem érti a honfitársait. Magyar a felesége, hét gyereke van. Az imént a Keleti pályaudvar előtti téren állt, arabul csitította a haragos, utcára tódult tömeget. Megállt a forgalom, ütemes skandálással lett tele a város. Végül a rohamrendőrök eltolták az elkeseredett menekülteket a veszteglő forgalom elől.

Ez az első nap, hogy az autók elé robban a tiltakozás. A menekültek dühösek a kormányra, mert nem engedi őket tovább, haragszanak a magyar civilekre, akik jóhiszeműen segítettek nekik méregdrága jegyet venni, a vasúttársaságra, mert nem indít nemzetközi vonatokat. De erről csak az önkéntesektől tudnak, mert magyarul nem értenek, angolul se sokan, a pályaudvari képernyők feliratai pedig ezeken a nyelveken íródtak. A MÁV szerint nekik nincs kapacitásuk arra, hogy arabul, fársziul tájékoztassanak. Persze ha lenne rá egy csöpp akarat, az aluljáróban találnának legalább öt olyan önkéntest, aki ingyen is segítene. Nekem sikerült.

Kesswani Rassif például egyik éjjel véletlenül penderült elém. A tizennégy éves palesztin lány Pesten született, tolmácsolni jött az aluljáróba.

– A szüleid mit szólnak, hogy még éjfélkor is itt vagy? – kérdeztem tőle. Ő nevetett:

– Támogatnak. A papám a palesztin nagykövetségen dolgozik, huszonöt éve él Magyarországon. Ő is szokott segíteni. Van itt egy korombeli barátnőm. Holnap kicsit rázós lesz, mert elkezdődik a suli. A nulladik órában dolgozatot írunk. Utána már kevesebbet tudok segíteni – mondta, és elviharzott.

Napok óta rendőrsorfal zárja le a pályaudvart, menekültek nem mehetnek be a peronra.

Forrong az állomás előtt a Baross tér. Bárkivel állok szóba, Németországot élteti. Néhányan azt mondják, nem szolgálják ki őket a környező boltokban, nem engedik be őket az éttermek, hotelek mosdóiba. Az előbbi nem igaz, láttam, hogy gond nélkül rendelhetnek a gyorséttermekben, az utóbbi viszont igen, a környéken mintha egyszerre mentek volna tönkre a WC-k.

– Beleegyeztünk a regisztrációba, az ujjlenyomatvételbe, és mindez miért? Átirányítottak minket egy másik pályaudvarra, aztán vissza a Keletibe. Miért? Megengedték, hogy jegyet vegyünk, de nem adtak hozzá vonatot. Miért? Remélem, hall minket a világ! – kiáltja egy szír férfi. De nem is kell válaszolni rá, mögötte ott a nemzetközi kameraerdő.

– Mocskos magyar kormány! Észak-Korea is jobb nálatok, ez nem európai ország! Enni nem kell, pénz sem kell! Együtt megyünk a határig! – „nyilatkozza” egy másik az újságíróknak.
Ahmed Nasser tolmács széttárja a kezét:

– András, nem értik meg, hogy nem Magyarország a hibás, az uniós szabályok miatt nem engedhetjük tovább őket.

Folyamatossá válnak a performance-ok, a tüntetések. Gyerekek fekszenek a földön, táblákkal a nyakukban vagy a kezükben tüntetnek. A férfiak a testükre filcezik: Hungary no, Germany yes! Bömbivel járják az aluljárót, és a pihenőket buzdítják a tüntetésre. Aztán nyakukba kapnak mindenkit, akiről úgy gondolják, hogy velük van: legyen az német turista vagy ősz szakállú, magyar hajléktalan. Magukra hagyják a karlengető, pattanásos tini zsebnácikat, a magyar Himnuszt elvétő szélsőmagyarokat. Szolidárisak: vízzel locsolják egymást, ha tűz a nap, összekapaszkodnak, földön ülve imádkoznak a szabadulásért, vagy szónokolnak, rigmusokat kántálnak.

Mellettem az egykori szélsőjobb rétor, Budaházy György magányos, közönség nélkül, gúnyosan röhög bele a mobiljába:
– Hallod? Ezek szónokolnak, meg azt mondják, Allah!
A 2006 utáni pesti utca szereplője, Gonda László is egykor elveszett nyilvánosságát keresi. Nemzetközi tévéstábok előtt értetlenkedik: a szírek miért akarnak Németországba menni, az életerős férfiak miért nem mennek vissza megvédeni a hazájukat? Ő a hetvenes években menekült Németországba, nem maradt itthon hazát védeni. De az más volt, tudjuk meg tőle, ő Európán belül vándorolt. Kemény érv.

Az aluljáróra is átterjed a hangzavar. Váratlanul rendőrök vonulnak le a lépcsőn, ez olaj a tűzre. Lent Ildó csitítgatja a lázadókat. A szőke, középkorú magyar nő jól beszéli a nyelvüket. Szír volt a férje, elváltak, fiaik felnőttek már. Közértben dolgozott eddig, ám miután beállt önkéntesnek, kirúgták. Volt férje is támogatja a menekülteket, nemrég Ildóval küldött pokrócokat a Migration Aidnek.

– Félnek maguktól – tolmácsol a rendőröknek.
– Mondja meg nekik, nem kell félniük!
– Akkor most miért jöttek le ide?
– Csak pár méterre húzódjanak hátrébb a lépcsőtől. Nem tudnak közlekedni a metróutasok.
– De arra is mehetnének! – mutatja Ildó a szabad sávot.
– Csak pár méter az egész! – kérleli a rendőr.
Lassan megnyugszik a Keleti. A férfiak körben táncolnak, a gyerekeknek Tom és Jerryt vetítenek az önkéntesek. A kicsik tátott szájjal nézik a rajzfilmet. Ivolát, a fotósunkat nem lehet elszakítani mellőlük.

Másnap, „véletlenül” épp akkor, amikor Orbán Brüsszelben egyeztet, a parlament pedig a menekültválság miatti szigorúbb törvényekről tárgyal, eltűnnek a rendőrök, és újra szabad lesz az út a Keleti peronjaira. Nem érek ki időben, helyettem Emília száll fel az egyik vonatra.

A vonat elején pán-európai piknikes felirat, német zászló, szögesdrótos logó. Stimmel. A menekültek megrohamozzák. Indiai filmekben látni hasonlót, ahogy fürtökben lógnak az emberek az ajtókban, a lépcsőkön. Két kisfiú a peronon focizik. Mélymagyar férfihoz pattan a labda, gondolkodás nélkül rúgja a vonat alá.

Rendőröktől kérdezzük, hova tart a szerelvény, de csak somolyognak: „Ez a vonat csak egy helyen fog megállni.” „Vienna? Ausztria?” – fordulnak hozzám pakisztáni srácok. A telefon térképén magyarázom nekik, hogy dehogy, jó esetben Sopronig juthatnak, de onnan már közel a határ. Úgyhogy örülnek, amikor zökken a vonat és elindulunk. A kocsik egyik felében a férfiak, a másikban a nők a gyerekekkel. Szíriai fiú adja át a helyét nekem. Hiába ellenkezem, hogy szerintem fáradtabb, mint én, nőként csak leültetnek.

A szószóló a harmincéves Alhussein Muhammad, aki angolul is beszél. A barátokkal júliusban indultak, a szokásos, török–görög–macedón–szerb úton jutottak hozzánk. Muhammad azt mondja, miközben négy óra alatt átért Macedónián, ahol kapott ételt, italt, gyógyszert, már tíz napja van Magyarországon. Öt napot töltött a Keletiben, négy napja nem aludt, a szeme bevérzett. Most mégis boldog, victoryjelet mutat a fotósnak, hiszen végre úton van megint – Nyugat felé. Kérdezem, mit szólt a kerítéshez a magyar határon, de legyint:

– Tudod, hány kerítésen mentünk át eddig? Az ISIS lezárta a határt, szülővárosomat kormánymilícia vette körbe, ott maradt a családom. A szüleim betegek, nem tudtak elindulni.
A fiú laboráns, Németországba tart. Mutatja a vonatjegyét, 34 ezer forintba került Münchenig hármójuknak. Kedden vásárolta, azóta egy szerelvény sem indult. Szerdán kijött a tranzitzónából, hogy vegyen egy pizzaszeletet, a rendőrök elkapták, s hiába magyarázta, hogy a pályaudvaron van a táskája, a papírjai, vitték Bicskére. Fél tizenegykor megszökött, reggelre visszagyalogolt a Keletibe.

Egyik barátja hevesen gesztikulál, ujjával nyiszálja a csuklóját. Muhammed fordít: ők inkább megölik magukat, mint hogy ujjlenyomatot adjanak. Idősebb férfi hangosan kiabál arabul, a srác ezt már nem akarja tolmácsolni. Noszogatom, mondja bátran, erre kiderül, a bácsi szerint a magyar kormány olyan, mint az ősellenség orosz vagy az iráni, „megöl minket”. Muhammed hozzáteszi:

– A magyar emberek nagyon kedvesek, de bocsánat, a kormányotok olyan, mint a miénk. Rossz.

Nemsokára a vonat megáll. A peronon gumikesztyűs rendőrök, mögöttük a felirat, Bicske. Muhammed az ablakhoz rohan.
– Megint hazudtak nekünk, megint!

Nem tudok mit felelni.

Leszállás előtt átvágok a női szakaszon, maradt egy banánom, odaadom egy kislánynak, valami női megérzés lehet, hogy sokáig maradnak még a vonaton. Több mint huszonnégy óra lesz belőle.

Kezdetét veszi az embertelen türelemjáték. A nap tűz, a peron is forró, nehéz elképzelni, mi lehet a vonaton. „No oxygen”, kiabálják egyre több ablak mögül, amiket a légkondi miatt csak bukóra lehet nyitni. A réseken karok lógnak ki, csecsemők sírását hallani, „Water, water!”, kiabálnak a férfiak. Egy MÁV-os alkalmazott vízzel a kezében jön, újságírók kérik, adja oda a gyerekeknek. „Menjenek oda inni, ahonnan jöttek”, veti vissza, mire a Sky News riportere egyszerűen kikapja a kezéből a palackokat, és benyújtja az ablakon. Aznap már csak Herónak (hősnek) becézik a kollégák, ő nem érti, mi ezen a nagy dolog. A rendőrök nem engedik le a menekülteket a szerelvényről, ők szalvétára, papírtörlőre írva üzenik, például hogy „We are humans, not animals” (Emberek vagyunk, nem állatok). A feliratok mögött arcok tapadnak az üvegre, amin az ég tükröződik.

– Hello, hello, menjél csak visszafele! – tereli egy rendőr a vonat lépcsőjéről lemerészkedő férfit, de mögötte asszony bukkan fel, karjában gyerekkel. Már alig kapnak levegőt. A nő leül a földre, kezében hátrahajtott fejjel lóg a gyerek. Az asszony sír és sír, könnye már alig. Fáradt, tiltakozni, beszélni sincs ereje. Párja szintén könnyezik, három napig voltak a Keletiben, ők is szírek.
A férfi elkéri a telefonom, hadd hívjon fel egy német ismerőst, hogy úton vannak, de lassan haladnak. Hosszan köszöni a mobilt. Meséli, Szíriában ruhákat árult. Most is jól néz ki, rajta trendi póló, nadrág, oldaltáska, csak szemén látszik, hogy már más ember, mint aki elindult.

Az ablakokon egyre többen kopognak vízért, egy férfi rosszul lesz. Aztán végre megérkeznek a palackok, de a rendőröktől nem fogadják el, újságírók adogatják fel a kocsikba, miközben újra és újra „SOS”, „Germany” kántálás hangzik.

Utóbb a peron is műveleti terület lesz, kitolják az újságírókat.

A patthelyzet beáll, a média az állomásépületben tankol fel, már látjuk, hosszú menet lesz. A kisbolt igen jó kört megy, a tulaj hátraszól, „lányok, lehet, hogy éjfélig maradunk”. A jégkrémes hűtő tetején londoni újságíró dolgozik, a pogácsás pult felett holland újságíró laptopja dekkol. A magyar újságírók között akad, aki két hete folyamatosan úton van, napokat töltött Röszkén, aztán a Keletiben, most meg itt. „Nem hiszem el, hogy ezt megcsinálták velük”, mered maga elé egy fotós, s azt mondja, már sírni sem tud. Pedig rutinos, nem volt olyan tüntetés az elmúlt tíz évben, amin nem láttam. Társa tegnap még a Keletiben játszott néhány gyerekkel, azt mondja, feltűnt neki, hogy mentőmellényeken alszanak a kicsik.

– Kiderült, a Földközi-tengeren gumicsónakkal jöttek át, ami kilyukadt, ezért kidobálták a csomagokat, a férfiak kiugrottak, s csak kívülről kapaszkodtak, miközben az asszonyok merték a vizet. A gyerekeken volt mellény, amit emlékbe megtartottak.
Laptop mögül egy másik újságíró csattan fel:
– Tudjátok, milyen közleményt adott ki a katasztrófavédelem? Hogy a mustgáz veszélyes lehet a szüreti időszakban. Az nem veszélyes, hogy több száz ember órák óta van egy forró vonaton?
Túl vagyunk a hatodik órán, a stábok libasorban az állomás szélén. Ülök a földön, a csapdába került vonat másik oldalán. Lábakat látok, valaki törökülésben, egy férfi a porban alszik. Kitartanak. „No food, no water, let’s leave.” (Nincs étel, ital, hadd menjünk.) Csak a gyerekeknek fogadják el a babapiskótát, a vizet.

Nekivágok, hogy felüljárón át eljussak a túloldalra. Útba esik a helyi talponálló, a mosdóból hallgatom a csocsózó népet. Ahogy folyik a fröccs, úgy szakad az indulat: „Le kell ezeket lőni”, „Veszek még két kutyát a három mellé, és annyi”, „Ha ez így megy, megbecsülöm a cigányokat.” Kifordulok, az állomás túloldalán gyülekeznek a katasztrófaturisták, kamaszok mobillal videózzák a menekülteket, idős néni magányosan áll. Lídia már nyugdíjas, a szomszédja mondta, milyen felhajtás van itt.

– Nem akartam jönni, már otthoni ruha volt rajtam, de csak átöltöztem, hozott a kíváncsiság. Most mondja meg, minek bolondítják ezeket a szerencsétleneket? Elindulnak, aztán itt hagyják őket? Múltkor mentem a Tescóba, és elbicikliztem a tábor felé, de már legalább négyezren vannak, a kertben is voltak. Sajnálom őket, na, nem tudom, igazam van-e.
Lement a nap. Összehúzza magán a kardigánt. A stábok pizzát rendeltek, a dobozuk lesz az egéralátét a laptop mellett. Lassan indulok haza, másnap András vált. Elmenőben még látom Lídia nénit a sínek mellett álldogálni, távolabb néma már a vonat.

Lassan, nyikorogva érkezik elénk egy teherszerelvény. Közvetlenül a peron előtt áll meg. Így már nem látjuk a menekültek vonatát. Lehasalok a földre, a vonat alá bújok, de úgy se jobb. Angol káromkodás keveredik a magyarral. Valakik nem akarják, hogy az újságírók lássák, mi következik. Mert valami történni fog, az biztos. És már dobog az állomás a rendőrbakancsok talpa alatt. Félrelöknek, nekiesem a falnak. A rohamrendőrök futnak tovább, a tehervonaton túlra. Jöttükre nekilódulnak a menekültek, csikorog lábuk alatt a kavics. Több tucatnyian kibújnak a rendőrök gyűrűjéből, futnak a bozótosba, menekülnek a sínek mellett. A többieket rendőrsorfal között terelik fel a menekülttáborba készülő buszokra. Némán vonulnak, üres a tekintetük.

Az állomásépület előtt csattan a mentő ajtaja, kocsiba ugrunk, porzunk utána. A kavicsbánya fehérjében fékezünk.

– Jöjjön valaki segíteni! – kiált a mentős. A sínek mellett ősz, borostás férfi fekszik a hátán. Véres a halántéka, szeme fennakadt, felette sír a társa. Rohanunk. Lehetünk vagy négyen: újságírók, fotósok. Az orvos pumpálja a férfi mellkasát, pattognak a szavak:
– Adjanak a táskámból tapaszt!
Remeg a kezünk. Egy riporterlánynak elcsuklik a hangja:
– Menekülés közben elesett, beütötte a fejét.
– Nyugi! – mondom.
A fenébe, nem találok semmit. Dani, a fotósunk ügyesebb, nyújtja a tapaszt az orvosnak. Mindenki sápadt, hátralépünk.

– Hívja valaki a rendőröket! – csattan fel az orvos. Liheg, de nem hagyja abba a szívmasszázst.
Ütöm a telefonba a számot. A központos nyugtat, azt mondja, szól nekik, csak mondjam meg, hol vagyunk.

– Kábé nyolcszáz méterre az állomástól, a kavicsos mellett – hadarom.
A földön fekvő férfi nem mozdul, reménytelen. Öccse, mert ő áll felette, azt mondja, Pakisztánból jöttek, ötvenéves a testvére, négy gyereket hagyott otthon, arra gondolt, ha lesz pénze, elhozza őket is, jobb életet akart, de csak eddig jutott, a bicskei sínekig.

A riporterlány sír. Feszült vagyok, káromkodom, de próbálom tartani magam.

Az M1-esen jár a türelmetlenek menete. Rendőrfény veri fel a sötétet, mögötte több kilométernyi autósor. A Keleti népe úgy döntött, nem hisz Magyarországnak, elindul a határ felé. Mégis sokan maradnak a pályaudvaron: Hello Kitty-s kifestőt színeznek és körjátékot játszanak a gyerekek, még nem sejtik, hogy ma a korábbinál is hosszabb napjuk lesz. Máltaisok járják az aluljárót, készüljenek, csomagoljanak, buszok jönnek értük. Tényleg. Nem, nem Bicskére viszik őket, hanem az osztrák határhoz. Ki hiszi, ki nem. Ahogy az ultraveszély elhárul, nem sokkal éjfél után, tényleg bezötyögnek az Ikarusok. Pokrócba burkolt, félálomban lévő gyerekekkel rohannak az asszonyok, örülnek a férfiak. Az sem baj, ha csak a földön jut hely, végre megint úton vannak. Többen azt hiszik, rövid buszozás vár rájuk, térkép alapján magyarázzuk, tartalékolják a vizet, az ennivalót, mert csak reggelre érnek oda.

Mi is adogatjuk be az ablakokon az almát, a vizet, a kekszet. Szír kőműves fiúk kérdezik, hogy ugye „No camp”. Mondom nekik, hogy nem, fontos ember mondta be a magyar tévében, hogy Hegyeshalomig mennek, ő azért kicsit bizalmatlan. Megértem. Aztán megkérdik, nem megyek-e velük. Kösz, most nem, felelem, mire fotót akarnak hármunkról, emlék lesz egy szőkével Budapestről.

– Good luck! – mondom, amikor elindul velük a busz. Boldogan integetnek.