Memóriapróba

- Neked voltak egymástól elég határozottan különböző korszakaid. Amikor valamilyen régi ideád helyett új elképzelésed támadt, aztán az elképzelés is elpárolgott, és ráálltál valami másra, amikor megint hinni tudtál egy ideig. De soha semmilyen korszakodat nem tagadtad meg. Életrajzi könyveid mint hogyha mind azt az igazságot sugallnák, hogy „ami énbelőlem már nem érvényes, az még mindig én vagyok”.

– Igen, persze. De hát mi az, ami nem érvényes? Amennyire én kommunista voltam, annyira kommunista ma is vagyok. Viszont sose vallottam magam az úgynevezett létező kommunizmus hívének. Én mindig a nem létező kommunizmus híve voltam. De az ma is vagyok.

- Értsem úgy, hogy az eszméhez kerültél közel, de a gyakorlat nem tetszett?

– Hát az nem tetszett, igen. Persze az ember nem adja föl olyan könnyen: Bízik, amíg bízhat, hisz amíg hinni tud...

- Igen, de hát a hit nagyon furcsa dolog. Többnyire az szokott történni, hogy az ember beleszeret egy elképzelésbe, egy ideába, egy eszmébe, és amikor csalódnia kell, akkor nem elfordul tőle, hanem ellene fordul.

– Nézd, én nem mondhatom, hogy beleszerettem, csak próbálgattam rövid ideig, hogy mi is ez. Nem szerettem bele, és nem fordultam ellene. Sajnos lelkesültségből mindig elég kis készlettel rendelkeztem. Eszmékért olyan nagyon lelkesedni nem tudtam. Emberekért lelkesedtem, igen.

- Könyveidből ez nyomon követhető. Gimnáziumi magyartanárodért, Vajthó Lászlóért lelkesedtél, aztán Kassák Lajosért, akihez első verseidet vitted.

– Ha egyszer forradalmár akart lenni az ember, ösztönösen vonzódott a modernistákhoz. Én ugyanis egypár évig azt hittem, hogy forradalmár vagyok.

- És ennek milyen szimptómáit vetted észre magadon?

– Hát azt, hogy semmi sem tetszett, ami van! És azt gondoltam, hogy igazság van a dalokban, amelyeket akkor énekeltünk, és hogy valóban az egész világot a feje tetejére kell fordítani. Nem sokáig tartott ez, de egy ideig tartott, és én Kassáknál kezdtem.

- Hiszek abban, hogy az emberből nem múlik ki az elégedetlenség. Nem nevezi már magát forradalmárnak, de a művészi produkciónak ez ösztönzője lehet. Sőt! Meg vagyok győződve, hogy az elégedetlenség alapfeltétele a művészi produkciónak.

– Nem tudom, másokkal hogy van, az én elégedetlenségem nem megszűnt, hanem kitágult. Annak idején szabad verseket írtunk, azt mondtuk, hogy kisajátítjuk a magántulajdont, és azt hittük, hogy ezzel megváltoztatjuk a világot. Ma már tudjuk, hogy a dolgok komplikáltabbak.

- Pista bácsi, az elégedetlenség milyen fokán tekintheti magát az ember forradalmárnak?

– Azon a kis fokon, amikor azt hiszi; elég a kormányrendszert megváltoztatni, a minisztereket kicserélni, és a gyárak tulajdonosait internálni. Akkor szokta magát az ember forradalmárnak képzelni.

- Önéletrajzi könyvedben azt írod, azért is nagyon tisztelted Kassákot, mert imponálóan makacs módon tudott ragaszkodni a saját eszményeihez, és hogy éppen ezért talán ő volt kitéve legkevésbé azoknak a rontó, korrumpáló hatásoknak, amelyek az írókat a sötét esztendőkben érték. Az író jobban ki van téve az ilyen veszélyeknek, mint az átlagember?

– Mindenki ki van téve, így vagy úgy. Az író láthatóbban van kitéve, mert neki a saját jellemhibáit a homlokán kell viselnie.

- Úgy érted; ha odaadja magát a hatalomnak, ezt nem teheti titokban?

– Így értem. Mert művei világossá teszik csatlakozását. Illetve – más esetben – nincsenek művei, mert elfogadja, hogy a hatalom őt hallgatásra kényszeríti. A harmadik verzió, amikor megpróbál valahogy taktikázni, menteni ezt, menteni azt. Nagyon keveseknek sikerült ez is.

- Talán azért, mert túl sok volt a politikai kurzusváltás nálunk. Olyan ország a miénk, ahol ha valaki hű akart maradni saját világnézeti alapeszményéhez nehéz történelmi időszakokban, ezt könynyűszerrel semmiképpen nem tehette. Sokan inkább eltitkolva igazi gondolataikat, és megtartva maguknak saját véleményüket, kizárólag a pillanatnyi érdekeik szerint cselekedtek és „hirdették az eszmét”.

– Nálam ez szóba sem jöhetett. Sürgönyöztek: „Várjuk Sztálin-versedet!” Tűnődhettem volna, hogy na, most megírom a Sztálin-versemet, de minek? Úgysem tudtam volna megírni.

- Magyarán: az élet megkímélt ettől a dilemmától, mert egyszerűen képtelen voltál rá?

– Úgy van.

- De ez nem bátorság volt részedről, hanem...

– A természetem. Nem a bátorságom, hanem a természetem. Egyszer – megvallom – megpróbáltam. Véletlenül volt népdalgyűjteményem, és benne egy csuvas melódia. Gondoltam, talán ha erre tudnék írni valami verset, szöveget, lehet, hogy sikerülne. Akkor még blockflötén játszottam, és elkezdtem próbálgatni. És akkor kijött erre a csuvas dallamra – nem kottahűen énekelem, de a szöveg stimmel –, hogy „és ha száz év múlva jobb / lesz majd a szépség, béke, jog / amennyit most szenvedek / meg nem éri rendetek / Sztálin, Sztálin, kommunista cár”. Hát ez jött ki. Ezért is kellett inkább hallgatnom, de nem mondhatom, hogy ettől rettenetesen szenvedtem.

- Ez úgy is felfogható, hogy Vas István ezekben a nehéz időkben is szuverén maradt, és hű önmagához. De olvastam én erről olyan véleményt is, hogy ez nem szuverenitás, hiszen te nem csinálsz egyebet, mint makacs és idegesítő módon túlhangsúlyozod a saját különállásodat. Ehhez mit szólsz?

– Nem érzem magam hivatottnak, hogy ebben én ítéljek. A különállásomat nem hangsúlyoztam: hangsúlyozódott. Különben pedig: többekkel osztoztam ebben a kívülállásban...

- Igen, de azok sem voltak kevesen, akik odaálltak hallelujázni, és akik közül...

– Azok sokkal többen voltak!

- ...és akik közül elég sokan utóbb ezt nem saját gyávaságukkal magyarázták, hanem azzal, hogy megtévesztette őket a közlelkesedés. Ezt az érvelést te elfogadod, vagy nem?

– Nézd, Ákos, ebbe annyi minden belefér. Én csak azt nem fogadom el, amikor azt mondják, hogy ők akkor hittek ebben.

- Én nem tartom olyan szörnyűnek, ha valaki erre hivatkozik. Sőt: igen gyakran egyáltalán nem tartom hazugságnak, hanem egyfajta önigazolásnak, amire az embernek szüksége van, ha újra akar kezdeni valamit.

– Más az önigazolás, amire az embernek valóban szüksége van, és más a hit. Még azok a vidéki gyerekek, akik egyenesen a faluból jöttek tarisznyával, még azok sem hittek egy-két évnél tovább Rákosiban meg a Rákosi-rendszerben. De az okos, művelt pesti fiúk... Hogy ők hittek? Ugyan már... Hidd el, jó részük egyszerűen nem akart kimaradni az irodalmi közéletből. Ha elmondanám neked, hogy micsoda költők, micsoda elegáns szuperköltők és szuperkritikusok jöttek deputációba a Révai Kiadóba, Illés Endréhez meg hozzám, hogy miért hallgatunk, miért vonulunk félre, miért adjuk át a terepet a dilettánsoknak, csak nem kívánjuk vissza a Horthy-korszakot? Miért csináljátok ezt, Bandikám, Pistukám, Illés elvtárs, Vas elvtárs? Csodálkoznál a neveken, hogy ki mindenki próbált rábeszélni.

- Mondhatod nyugodtan....

– De nem mondom.

- Pedig szívesen csodálkoznék.

– Nem, nem mondom. De hozzáteszem – javukra –, hogy nem sokáig bírták. Egy-két rondaságot csináltak, aztán ők is sorra kapták a fejükre, hogy azért ebben sincs igazuk, meg abban sem, hogy rosszul gondolják, és hogy jó lesz vigyázni, elvtársak... Hiába, akkor nem volt olyan egyszerű haladni a korral.

- Lehet, hogy ők nem a korral, hanem a hatalommal kívántak együtt haladni, mert az sokkal kifizetődőbb volt. De úgy veszem észre, hogy neked muszáj megtalálnod számukra a mentségeket, mert szép számmal akadtak közöttük igen tehetséges, néha zseniális emberek és olyan barátaid, akik másként látták a világot, mint te.

– Nem keresek mentségeket. Tévedsz. Van, amire nincs mentség. De egy írónak nagyon nehéz kimaradnia ebből. Én ezt előre gyakoroltam. Van egy régi versem 1936-ból, az a címe: Ének a magányról. Huszonhat éves koromban írtam. Úgy fejeződik be: „Adj bátor szívet és elmét, vígan kimaradni e korból.” De ebben a vígan is fontos, nemcsak a kimaradni.

- Elég sokféle korban volt részed, amiből jó lett volna kimaradni. Mit gondolsz: a fiatalabbak megbocsátják az előttük járó nemzedék bűneit, tévedéseit, tévelygéseit?

– Megvan a véleményem a fiatalokról is. Próbálnák csak egyszer... „Csak egy éjszakára küldjétek el őket...” – mondanám nekik, kételkedve abban, hogy ők kiállnák a próbát...