Melinda útja csáóról csáóra - Ki veszi el a gyereket az államtól?

– Debrecenből érkeztem. Anya, apa, öcsém és a bátyám is debreceni. A szüleim sokat veszekedtek. Kilenc-tíz éven keresztül vándoroltunk anyával és a testvéreimmel apa elől. Ő agresszív ember. Sokat iszik. Anyát sokszor bántotta. Sok bűncselekménye is volt, most 57 éves, ebből 27 évet ült. Igazából nem is ismerem őt.

Az alig 18 éves Melinda, ahogy a falnak támaszkodva áll és beszél a kezét tördelve, nem tűnik idősebbnek, mint egy középiskolás évei elején járó diák. Négyéves kora óta folyamatosan költözik egyik helyről a másikra – ahogy a családok átmeneti otthonát emlegetik maguk közt –, csáóról csáóra jár. Aztán a vándorlás után végre egy nyugodtabb lakásotthonba kerültek, de addigra a bátyja agresszív lett, s az akkor még csak 12 éves öccse is problémás gyerek volt. Ő rendszeresen fogyasztott drogot, „nem lehetett megállítani”, állandóan szökésben volt. A két fiútestvér ekkortájt került javítóintézetbe. Melindán nem sokat segített a lakásotthon, az intézmény kis idő múltán bezárt, átkerült egy másikba, aztán elkövetett egy súlyos hibát, ennek következményeként egyik hazai javítóintézetben töltötte másfél évig tartó jogerős büntetését, néhány hete hagyhatta el az intézményt.

– Volt egy kilencéves fiú és egy tízéves lány az otthonban, ahol laktam. Szexuális dolgokat csináltak, amiket mi a barátnőmmel videóra vettünk a telefonunkon. Viccnek gondoltuk az egészet. Megmutattuk anyának a felvételt, de ő nagyon mérges lett, és ránk szólt, hogy azonnal töröljük le, mert ebből baj lehet. Le is töröltem – meséli.

Azt hitték, nem lesz semmi baj, mert sem az otthon nevelői, sem a szociális munkások, sem a pszichológus nem ejtett szót a történtekről, úgy tűnt, nem tudnak róla. Aztán két héttel az eset után rendőrök jelentek meg az otthonban, elvitték őt és a barátnőjét is. 72 órán keresztül őrizetben tartották az akkor még csak 16 éves lányokat. Ez a három nap mélyen bevésődött, soha ki nem törölhető traumaként cipeli magával. Ezután már nem ment haza többé a lakásotthonba, ahol három évig élt.

– Nagyon csúnyán beszéltek velünk a börtönben. Mosléknak neveztek. Szidták a családomat. A börtönből mentünk a tárgyalásunkra, bilincsbe verve, medveövön (rabvezető szíj – A szerk.) vezetve vittek. A medveövtől alig bírtam járni, csak botorkáltam, a bírósági tárgyalónál egy rendőr meg rám üvöltött, hogy „a kurva anyád, vigyázz már az útból!” – meséli Melinda. A bíróságról már eleve a javítóba vitték. Volt még néhány tárgyalása, de nem tudja, mi történt körülötte.

– Nem értettem, miről van szó. Minden mondatra figyeltem, de nem értettem – mondja most. Melinda tehát semmit nem tudott arról, hogy a lakásotthon vezetője feljelentést tett a videofelvétel miatt. Az ügymenetet az is jellemzi, hogy Melinda meg sem említi, hogy volt kirendelt ügyvédje. Pedig kettő is volt, de annyira nem foglalkoztak vele, hogy még csak felidézni sem tudja, hogyan néztek ki.

Melinda úgy ment tehát végig e csaknem két évig tartó büntetőügyi procedúrán, hogy sem a gyámja, sem a kirendelt ügyvédek, sem a csáo vezetői, sem a szociális munkásai nem tájékoztatták. Az őrizetbe vétel és a büntetés másfél éves időtartama alatt sem Melinda nevelője, sem más nem tartotta vele a kapcsolatot a lakásotthonból.

A bíróság úgy látta, hogy Melinda és barátnője kényszerítették a videón szereplő két gyereket, hogy csókolózzanak, tapogassák a másikat és lehúzzák egymás nadrágját. Ő ezt tagadja, de a nyomozók a kihallgatásakor nem hittek neki. S bár ilyenkor szokás igazságügyi szakértőt bevonni az ügybe, Melinda esetében ez sem történt meg. A lány azt állítja, a két gyereket nem kellett kényszeríteniük, hülyéskedés volt az egész, a kisfiú volt az ötletgazda, aki egyébként is „szexuálisan túlfűtötten” viselkedett az otthonban. De az otthon vezetése nem törekedett arra, hogy kiderítse, mi történt Melinda vagy akár a „szexuálisan túlfűtött” (vagy inkább szexuálisan bántalmazott) gyerekekkel, mindenkit magukra hagytak. Holott a szociális munkásoknak és a Melindával kapcsolatban lévő gyerekvédelmi szakembereknek, illetve a hatóság/igazságszolgáltatás képviselőinek hatványozottan figyelniük kellett volna rá, hiszen a lányról tudni lehetett: diszfunkcionális családból kellett kiemelni és védelembe helyezni, egész életét a biztonság hiánya kíséri, családon belüli erőszak áldozata, az apja bűnelkövető, a szegénység és az anyja munkanélkülisége a születésétől kezdve végigkísérte mindennapjait. Ha az ügynek csak egyetlen szereplője ezeket megfontolva cselekszik, korántsem biztos, hogy Melinda ügye így végződik.

Sokatmondó, hogy eddigi életéhez képest Melinda a javítóintézetet „szerethetőnek és barátságosnak” látta.

– Ott mindent meg lehetett beszélni. Felnőttnek tartottak. Korábban nem szerettem tanulni, de rájöttem, hogy a tanulás fontos. Sok törődést és odafigyelést kaptam – mondja, és csak amiatt panaszkodik, hogy napi három szál cigarettánál többet nem lehetett elszívni az intézetben.

A javítóban befejezte a nyolc általánost is, mert a folyamatos költözések miatt alig-alig járt iskolába. A nevelőintézetben pincérnek tanult, az első évét elvégezte, a vendéglátásban szeretne elhelyezkedni. Amikor kijött az intézetből, egy dolgot tudott biztosan: soha többet nem megy vissza a lakásotthonba, ahonnan a rendőrök elvitték. Pedig járna neki még a védelem, az utógondozás keretében lenne hol laknia. De inkább visszament Debrecenbe, egy barátnőjénél lakik, a lakhatásért cserébe segít neki az otthoni munkákban.

– Anya nagyon szerette volna, ha hozzá költözöm vissza. De ezt nem akartam. Ha megerősödöm, akkor fogok neki segíteni. Most még nem – mondja.

Persze sokan tesznek is azért, hogy e folyamat ne legyen zökkenőmentes: Melinda a büntetése ideje alatt, ahogy az kötelező, megkapta a családi pótlékot, amit az intézmény őrzött. Négyszázezer forint ebben az élethelyzetben nagyon sok pénz. Csakhogy nem maradt belőle semmi, mert a büntetőeljárás költségeit ebből fizették.

Az, hogy Melinda valamennyire mégiscsak megerősödve került ki a büntetésből, nem független attól, hogy a javítóban részt vett azokon a terápiás foglalkozásokon, amelyeket a Terre des hommes nemzetközi gyermekvédelmi alapítvány munkatársai vezettek – ők azóta sem engedték el a kezét. Kéthetente fölszáll a vonatra, és eljön az intézet csoportfoglalkozására.

– Amikor Melindával beszélgettem, éreztem, hogy mind a mai napig hárítja a felelősséget – mondja Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Alapítvány alapítója, aki a Terre des hommes alapítvánnyal közös munkája során ismerkedett meg a lány történetével. – Pedig a büntetésnek épp az lenne az egyik célja, hogy megértse: amit elkövetett, bűncselekmény volt. Ha meg nem úgy történt, ahogy azt a bíróság látta végül, akkor igazságtalanul, alaptalanul kellett végigélnie ezt az egész procedúrát. Bárhonnan nézünk is erre az ügyre, azt látjuk, hogy az eljárás számos ponton félrement.

A szakértő azt mondja, sokszor kerülnek gyerekek állami gondoskodásba a szexuális abúzus élményével, aminek hátterében állhat bántalmazás, de elhanyagolás is – a gyerek látja a vele élő felnőtteket szexuális aktus közben. A szaknyelv úgy mondja: ilyenkor „átszexualizálódik” a gyerekek viselkedése.

Azt sem tudni, hogy az ügy sértettjei – akiket a vád szerint Melindáék szexuális aktus utánzására kényszerítettek – vajon nem olyan családból jönnek-e, ahol érhette őket ilyen élmény.

– A lakásotthonban nem tárták fel, mi áll a történtek hátterében. És a két kisgyermekkel sem foglalkozott senki: a történtek idején tízéves kisfiú mára már szökésben van, droghasználó lett, a kislány pedig szintén problémás – mondja Gyurkó Szilvia. Úgy véli, az ügy feltárására bizonyosan nem a büntetőeljárás lett volna az alkalmas eszköz. S hogy miért választották mégis ezt az utat a gyerekotthon vezetői?

– A gyerekvédelmi rendszerre – magyarázza – legalább annyira jellemző az alulreagálás, mint a túlreagálás. A szakemberek nem kapnak megfelelő képzést arra, hogy kezelni tudják az ilyen ügyeket. A minisztériumi protokoll – A gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszer működtetése kapcsán a gyermek bántalmazásának felismerésére és megszüntetésére irányuló szektorsemleges egységes elvek és módszertan címmel – szorítja őket, és kizárja, hogy mérlegeljék a helyzetet, mivel kötelezi őket a jelzés 72 órán belüli megtételére. A lakásotthon vezetője választhatta volna azt az utat is, hogy hosszasan elbeszélget a sértettekkel és az elkövetőkkel, és valószínűleg kiderült volna, mi történt. A legrosszabb és a legkevésbé hatékony út ilyenkor a rendőrséget hívni, ez az, ami a legkevésbé szolgálja a gyerekek érdekeit. Melindát viszont feljelentették, holott megbízott az otthon nevelőiben. Ezek a felnőttek a gyerekek életében kvázi szülői szerepet töltenek be. Nem csoda, ha becsapva, magára hagyatva érezte magát.

Gyurkó Szilvia megvilágítja a rendszer hiányosságait is.

– A gyerekeket jellemzően nem a szükségleteik szerint helyezik el, hanem a férőhelyek határozzák meg, ki hová kerül. Melindáról tudható, hogy bántalmazó családban nőtt fel, annak pedig az a kockázata, hogy a gyereknek függőségei alakulnak ki, prostitúcióba keveredhet. De a rendszer úgy tekint rájuk, hogy ez a vérükben van, és semmilyen segítséget nem kapnak.

A szeretet iránti vágyukat gyakran a szexualitásban élik meg, mert az könnyen megy. Ezért ki vannak téve a tinédzserkori terhesség, a promiszkuitás kockázatának. Az állami intézményrendszer képtelen ezt a kockázatot csökkenteni.

A gyermekjogi szakértő a tapasztalatai alapján azt állítja: a rendőrök gyakran különösen kegyetlenek a bűnelkövető gyerekekkel, mert azt hiszik, így megelőzhető, hogy újra bajba kerüljenek.

– Jól megijesztik őket, azt elérik, hogy féljenek a rendőröktől, de így csak a saját státuszukkal kapcsolatos bizalmat tékozolják el, mert az érintettek, ha valaha segítségre volna is szükségük, nem fognak rendőrhöz fordulni.

A lánynak lehetősége lenne utógondozásban visszamenni a lakásotthonba.

– De miért menne vissza oda, ahonnan börtönbe küldték? Kérdés, hogy a lány nevelője magát védte-e, vagy a gyerekeket, amikor feljelentette Melindát. Ezzel jobb bárkinek az élete? Ma 24 ezer gyerek él a családján kívül, és csak a vak szerencsén múlik, milyen nevelővel találkozik. Ha én szülőként elhanyagolom a gyerekemet, ahogy Melindát elhanyagolták, ha nem ügyelek arra, hogy rendszeresen iskolába járjon, ahogy ezt Melinda esetében az állam elmulasztotta, akkor nem vagyok jó szülő. Ilyenkor elveszik tőlem a gyereket. De az államtól ki veszi el?