Megfognák a felhőt – Magyar kormányzati agytröszt ötletei a Facebook szabályozására

Az egyoldalú Facebook-cenzúra létének bizonyításával nem sokat bíbelődő írás nyomán a Századvég konferenciát is tartott hétfőn, olyan szaktekintélyek felszólalásával, mint Deutsch Tamás és Bayer Zsolt.

Az előadásokat követő panelbeszélgetés résztvevője volt a Facebook-cenzúra ellen című anyag szerzői közül Béky Zoltán Balázs médiajogász és Megadja Gábor, a Századvég vezető kutatója. Megadja Gábor korábbi Facebook-letiltása a cenzúra kiemelt példájaként jelenik meg a dolgozatban. Mellettük helyet foglalt a – korábban antiszemita kijelentéseket tevő – Jakab Péter jobbikos képviselőt az Echo TV-ben Jákobként emlegető Ambrózy Áron. A negyedik résztvevő Pozsonyi Ádám ismert szélsőjobboldali publicista volt, aki valódi álhírszakértő. Találomra böngészve írásait, egyik idei szerzeményében egy menekültekkel kapcsolatos németországi „hír” forrásaként a Berliner Express nevű internetes orgánumot jelölte meg. Ennek, impresszuma szerint, kiadója a Seychelles-szigeteken, szerkesztősége a Fülöp-szigeteken működik.

Nem csupán a századvéges szerzők magánszorgalmáról van szó a Facebook-cenzúra elleni küzdelem frontján, hiszen a kormányzati propagandának jó ideje központi tétele, hogy Nyugaton a politikai korrektség diktatúrája tizedeli a véleményeket. Ahogy a miniszterelnök tavalyi tusványosi beszédében fogalmazott: „Nyugat-Európában általánossá vált a szólásszabadság korlátozása és a cenzúra. A liberális elit számára kellemetlen híreket az államok vezetői és a technológiai óriások vezetői közösen ellenőrzik (…) Ha ezt valaki nem hiszi, akkor menjen fel ezekre a honlapokra, menjen fel a szociális média hálójára, és nézze meg, milyen agyafúrt, ravasz eszközökkel törlik a migránsokról, a bevándorlókról meg ebben a témakörben keletkezett negatív hírekről szóló hozzáférési lehetőségeket, és hogyan zárják el az európai polgárokat attól, hogy szembesüljenek a valósággal.”

Megoszlanak a kormánypárti nyilatkozatok – nem érnek össze a beszédpanelek –, mennyire erős a liberális médiabefolyás a mai Magyarországon. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrejöttét indokolva a Fidesz olyan adatsort vezetett elő az Európai Parlament kulturális bizottságában, miszerint Magyarországon a média kétharmadrészt kormánykritikus. Ám Orbán Viktor alig pár héttel később a budapesti migrációs konferencián azzal dicsekedett az idesereglő bevándorlásellenes notabilitásoknak, hogy míg „becslése szerint” Nyugaton 85 százalékban baloldali-liberális a médiavilág, addig Magyarországon az arány inkább fele-fele. Sőt „talán egy kicsit még a keresztény-konzervatív irányba mozdul el éppen”. Ha jól értelmezzük, ebbe nem értette bele a közösségi médiát, a számháború nem lényegtelen abból a szempontból, hogy mi is a gond a Fidesz oldaláról nézve.

A Századvég anyaga az összeesküvés-elméletek mechanizmusai alapján épül fel, vagyis a kiindulópontja egy valóságos, sok problémát felvető jelenség – az a mód, ahogyan a Facebook szűrni igyekszik a véleményeket –, ugyanakkor a levont következtetések nélkülözik a bizonyítást, a példák szelektívek, és egy előre meghatározott magyarázatrendszerbe, tudniillik a „progresszív totalitarizmus” koncepciójába ágyazódnak.

Mára több évtizednyi tudományos irodalom halmozódott fel arról, hogy a multinacionális cégek tevékenysége sokszor szabályozhatatlan a nemzetállami szinten. A globális cégek és a nemzetállami szuverenitás ellentmondása az egyik fő hajtóereje a különféle európai vagy akár világszintű kormányzati szervezetek létrehozásáról szóló gondolkodásnak, ami viszont további ellenérzést, tiltakozást vált ki azokból, akik a nemzeti keretekért aggódnak. Különösen nehéz a szabályozás olyan termék esetén, mint az információ, a hír, a vélemény. Ahogy a Századvég szerzői fogalmaznak, „ezek a szolgáltatások felhőalapúak, a nemzetállamok szabályai viszont területalapúak”. A kérdés az, „hogyan lehet megfogni a felhőt”.

A technológiai innováció nyomán előálló új tudások és eszközök újfajta hozzáférési egyenlőtlenségeket teremtenek – habár a Századvég szövegében egyszer sem szerepel az egyenlőtlenség kifejezés –, valamint új gazdasági hatalmi centrumok kialakulását teszik lehetővé. Ebből adódóan nem lehet megnyugtató az a gyakori érv, hogy a technológiai óriások egyszerűen magáncégek, amelyekkel szemben politikai beavatkozásnak nincs helye. Ez már csak azért sem ilyen egyszerű, mert a közösségi felületeken politikai kampányok, vélemények cseréje és megvitatása is zajlik. Ennek kereteiről legitim módon folyhat politikai vita. Úgy is fogalmazhatnánk, igen nagy részben alig másfél évtizede létező magáncégek platformján zajlik a közügyek megvitatása. A szabályozási szándék és az annak mikéntjéről szóló vita éppen csak elkezdődött, miközben a Facebook-felhasználók száma már jócskán kétmilliárd felett jár.

Magának a közösségi médiaszolgáltató szupercégnek sincs olyan személyi-szervezeti kapacitása és tudása sem, amely az általa is érzékelt negatív jelenségek, a gyűlöletbeszéd korlátozására vagy az álhírek kezelésére megnyugtató megoldást kínálna. Egy-egy moderátorra óriási mennyiségű ellenőrizendő felület jut, az ellentmondásos esetek megítélésére nagyon rövid idő áll rendelkezésre. Az egyes moderátorok döntése ugyanarról a posztról eltérő lehet, a döntési jogosultságot pedig akár magához is vonhatja egy olyan regionális központ, ahol nem biztos, hogy egy adott ország politikai viszonyainak ismeretében fognak döntést hozni. A Facebook eljárásai tehát valóban nehezen átláthatók, és egyáltalán nem tűnnek sem kiforrottnak, sem számonkérhetőnek, sem kiszámíthatónak, sem biztonságosnak.

Ezek tehát mind valódi gondok, amelyek percről percre és óriási tömegben fordulnak elő a világhálón. Csakhogy, és itt lép be a konteók logikája, a Századvég a Facebook moderálási gyakorlatát egyoldalú példák felsorolásával illusztrálja, az eltérő magyarázatlehetőségeket nem vizsgálja, nem is veti fel. Az amerikai Breitbart és a hazai 888 portál sűrű hivatkozásával mindezt tudatosan szervezett cenzúraként azonosítja, ami a szerzők szemében a „progresszív ortodoxia” megnyilvánulása. Kijelentik azt is, hogy „a Facebook-cenzúra a progresszív totalitarizmus legújabb pilotprojektje”.

Levezetésük szerint a cenzúrához Donald Trump Twitter-alapú választási győzelme vezetett, „ekkor tudatosodott a progresszív politikai és az őket támogató techelitben”, hogy a szabályozatlan piac nem játszik automatikusan a kezükre, módszert kell váltaniuk: cenzúrázniuk kell. A dolgozat szerint azon szervezetek körében, amelyeket a Facebook megbíz az álhírgyanús tartalmak ellenőrzésével, olyanokat találunk, amelyeket Soros György alapítványai támogatnak. Mindezek alapján a Századvég egy „progresszív szép új világ” miatti aggodalmát juttatja kifejezésre, utalva ezzel Aldous Huxley ikonikus művére, illetve Orwell 1984-ének megvalósulásától tart.

A Századvég dolgozatát ugyanakkor néhány fájdalmas hiány jellemzi. Azt ugyanis senki sem tagadja, hogy a szabályozási probléma létezik. Két évvel ezelőtt írt Polyák Gábor médiakutató az Átlátszón a német Facebook-szabályozás kísérletéről. A cikk szerint az új szövetségi törvény értelmében a szolgáltatóknak a „nyilvánvalóan jogellenes tartalmat” 24 órán belül el kell távolítaniuk, máskülönben tetemes bírság sújtja a céget. Ez azért ébreszt kétségeket, mert a „nyilvánvaló jogellenesség” olyasvalami, amiről a bíróságok hónapokig tartó eljárás során döntenek. Ugyanakkor a panaszkezelő rendszer nyilvánosságát és a panaszkezeléshez kapcsolódó oktatási, támogatási programok bevezetését Polyák Gábor hasznos intézkedéseknek nevezte.

A szabályozás újragondolását maga a Facebook-alapító Mark Zuckerberg is kénytelen volt elismerni, miután a cége adatkezelési botrányba került. Március végén a The Washington Post közölte a véleménycikkét arról, hogy a kormányoknak aktívabb szerepet kellene játszaniuk a regulációban. Zuckerberg javaslata a globális problémákkal kapcsolatban a globális szabályozás, pontosabban egy globálisan harmonizált keretrendszer kialakítása. Ez akár azt is jelentheti, hogy a nemzeti kormányok jutnak egymással valamilyen megegyezésre, vagy legalábbis aktív szerepet játszanak a szabályozás életre hívásában. A hazai jobboldali média azonban ezt újabb globális irányítási kísérletként tálalta. Függetlenül attól, hogy Zuckerberg nyilvánvalóan elsősorban a Facebook-konszern megtépázott reputációját igyekszik javítani, álláspontja tényleges változásokhoz is vezethet.

Miközben a Századvég a világcenzúra működtetői közé sorolja Soros Györgyöt, és ezzel kapcsolatban Huxley-t meg Orwellt emlegeti, Soros a tavalyi davosi világgazdasági fórumon éppenséggel keményen támadta a Facebookot és a Google-t, mégpedig Huxley-t és Orwellt emlegetve. Amitől Soros leginkább tart, hogy az újfajta monopóliumok a piacszerzés érdekében kompromisszumot kötnek olyan autoriter rendszerekkel, amilyen Kína és Oroszország. Később kiderült, a Facebooknak címzett bírálata és a Facebookot bíráló civil csoport támogatása miatt a cég kommunikációs részlegét Sheryl Sandberg arra utasította, gyűjtsenek adatokat Soros üzleti érdekeltségeiről. Ennek alapján a Facebook, a progresszív civilek és Soros nem látszanak olyan nagyon egy húron pendülni.

A Századvég kritikusan felemlíti Kína internetszabályozási ambícióit, az oroszok azonban mindössze egyetlen helyen szerepelnek a 47 oldalas dolgozatban. Idézőjelbe téve esik szó az orosz befolyásról az amerikai választással kapcsolatban mint afféle összeesküvés-elméletről. A teljes egészében nyilvánosságra nem hozott Mueller-jelentés valóban nem talált bizonyítékot arra, hogy Trump és az oroszok összejátszottak a 2016-os kampányban, de ettől még Oroszország kiberhadviselése széles körben dokumentált világszerte. Az is, hogyan öntik el a Facebookot az orosz álhírgyárak produktumai, vagy miként igyekeznek online eszközökkel elbillenteni akár népszavazások, választások vagy más események kimenetelét a választópolgárokat érő információtömeg befolyásolásával. Egy évvel ezelőtt a Századvég által kedvelt Trump-adminisztráció védelmi minisztériuma számolt be arról, hogy 24 óra leforgása alatt 2000 százalékkal nőtt az orosz álhírtermelés volumene a szíriai helyzet változásával összefüggésben.

Az álhírek kapcsán a Századvég-anyag nem tesz említést arról, hogy – mint az Átlátszó megírta – a kormánypárti médiumok 2018-ban 109 helyreigazítási pert vesztettek el. Az sem merül fel a dolgozatban a tényként kezelt progresszív techdiktatúra ellenpontjaként, hogy a magyar állami televízió híradója a Németországról szóló hírek prezentálása során több alkalommal utcai járókelők véleményeként mutatta be az AfD politikusainak megszólalását a migráció kapcsán. Mindeközben a migránsbankkártya, a szervezett migránskaravánok, a Brüsszel–Soros–civilek maffiaháromszöge és sok egyéb teória a miniszterelnöki megszólalások része, a kormánypárt hivatalos álláspontja és állandó kampánytémája.

A századvéges szerzők javaslatai szerint a nemzetállamoknak az internetes monopolszolgáltatókat fel kellene darabolniuk, s az ilyen cégeket részben kisrészvényesek kezébe kell adni. Hagyományos tömegmédiaként kellene szabályozni a közösségi médiumokat, ki kell terjeszteni a közösségi média tevékenységi körére a nemzetállamok alkotmányos szabályait. Akár a büntetőjog erejével is fel kellene lépni a véleményszabadság korlátozásával szemben.

A Századvégnél úgy vélik, Magyarországon „közigazgatási hatáskörbe lehetne helyezni” az „önkényes online szolgáltatói cenzúra” ügyeit, mégpedig oly módon, hogy első fokon a Médiahatóság járna el, amelynek döntéseivel szemben a jövőre felálló közigazgatási bírósághoz lehetne fellebbezni. Helyben vagyunk, mondhatnánk, elvégre a Médiahatóság (NMHH) éppen ezekben a napokban indított álhírellenes felvilágosító kampányt, és ezen a ponton nem mi tréfálunk.

Más kérdés, hogy az átláthatóság jegyében az NMHH honlapján nem létezik a határozatokhoz vezető menüpont, a hatóság döntéseit kínkeservesen lehet megtalálni saját nyilvános felületén. A Médiahatóság nem emelt kifogást a KESMA létrejötte ellen, ahogyan a kormánypropaganda beszámolói kapcsán sem szokott kritikát megfogalmazni. Az pedig szinte teljes garancia lenne a kormányoldal számára, ha többé nem a Médiahatóságot olykor elmarasztaló hagyományos bíróságok, hanem az új különbírósági szervezet hozhatna fellebbviteli döntéseket médiaügyekben.

Ha a Századvég-javaslatok megvalósítása napirendre kerül, azzal az apró problémával meg kell majd küzdeni, hogy a magyar kormány nem tudja saját hatáskörében feldarabolni a Facebook vagy a Google cégcsoportját. De kételkedésre nincs ok, ami rajta múlik, azt meg fogja tenni egy saját szép új világ megteremtése érdekében.