Mayer Aranka perekről, nemtaggyűlési jegyzőkönyvekről

– Mit gondol, kit érdekel manapság Mayer Aranka és az ő jogi sikere?

– Miért kérdezi?

– Mert szinte titokban maradt, hogy újabb pert nyert.

– Ez igaz, de nem baj.

– Miért nem?

– Mert nem tudok olyat mondani, aminek köze van prominens emberekhez. Nem hiszem, hogy a mondanivalóm érdekelné a közvéleményt.

– Akkor mondja el azt, hogy mit nyert!

– A Magyar Nemzet ellen nyertem személyiségi jogi pert. Ez volt az egyetlen lap, amelyik nem volt hajlandó helyreigazítást közölni. Korábban a Gondola.hu ellen is nekem adott igazat a bíróság, háromszor is. Egy sajtótájékoztatón 2005-ben Révész Máriusz szóvivő azzal gyanúsított meg, hogy pénzért kevertem gyanúba Orbán Viktort. Bepereltem, és nyertem. Ezután megkerestem valamennyi lapot, portált, amely átvette a kijelentéseit, és mindegyik visszavonta, elnézést kért, csak a Nemzet nem.

– Ön kitartó ember.

– Eldöntöttem: gyerekeim vannak, és élni akarunk, méghozzá tisztességben. Amit viszont Révész Máriusz tett, az nagyon bántott, mert ő ismert engem, együtt síeltünk, oktatta a gyerekeimet.

– Honnan a kapcsolat?

– Orbán Viktor köréhez tartozott, hiszen szóvivő volt. Férjemmel gyakran megfordultunk Lévai Anikóéknál, még születésnapi levelem is van tőlük. A családi meg egyéb eseményeken beszélték meg a nemtaggyűlésre tartozó cégügyeket. Mivel Révész nem vett részt ezeken, csak a síeléseken, fölhívhatott volna, érdeklődhetett volna a válóperemről – ehelyett gyáva és erkölcstelen állításokat tett a „lefizetésemről”, belekeverte a szüleimet egy olyan lakásügybe, amelyhez semmi közöm nem volt. Arra célozgatott, hogy támogathatnának, ha lakást tudnak venni. Évekig támogattak, de fontosabb volt azt a látszatot keltenie, hogy nem is vagyok rossz helyzetben, ha ezzel megvédhető a miniszterelnök.

– Nem könnyű a szóvivők dolga...

– Nem. Amikor például egy tévészereplés előtt odasúgta nekem, hogy elég necces volt, amit Orbán a parlamenti vizsgálóbizottságban előadott a szőlőügyekről, nem irigyeltem.

– Mégiscsak tudott olyat mondani, ami érdekelheti a közvéleményt!

– Nem akarok tovább ártani magamnak. Amit korábbi életemből fontosnak tartottam, az hat éve megjelent a Szög a zsákból című könyvben.

– Könnyű szívvel másolgatta titokban másfél évig férje iratait, hogy leleplezze azokat, akikkel összejártak?

– Nem volt könnyű, higgye el. De ma is azt mondom: nem tehettem mást. Jogerős ítélet volt a kezemben a gyerektartásról, egyebekről, és karácsony napján közölte a férjem, hogy nem kapunk semmit. Egy fillért sem. Lépnem kellett. Senkit nem akartam leleplezni, semmiféle politizálási vágy nem volt bennem, azt kellett bizonyítanom, hogy van vagyon, amiből nekünk is jár.

– Ön is részt vett a vitatott megbeszéléseken?

– Nem. Ott voltam a rezidencián, Gödöllőn vagy éppen Kékessyéknél Tiszafüreden, de a megbeszéléseken nem. A számokkal, tényekkel akkor szembesültem, amikor a papírok a kezembe kerültek.

– Előélete alapján azt hihetném, hogy legújabb jogi győzelme után stúdiókba hívják, interjúkat ad, a lapok felidézik a politikai szálakat, de nem: mindössze két portál közölte a hírt.

– Nyilván nem vagyok már érdekes, elfelejthettek, hiszen már hét év telt el azóta, hogy a riportsorozat megjelent. És mi maradt? Hát az, hogy nem is volt taggyűlés, és a hetilap veszített. Pedig azokon a nemtaggyűléseken történt egy s más...

– Igen, kibújt a szög a zsákból, de nem volt rozsdás, hiszen Orbán – aki felesége cégtársainak azt javasolta: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – megnyerte a választásokat. A 98 utáni gazdagodásra készülődő nagy-nagy polgárok a férje zsánerképének hátterét adják a könyvben. Alig volt visszhangja.

– Hagyjuk.

– Akkor sem politizálni akart, amikor 2005-ben beállított az ÉS-hez egy köteg dokumentummal? Csakugyan azt gondolta, hogy a lapot a magánélete érdekli, nem a kormányfő és barátainak tokaji földszerzési ambíciói?

– Nézze, ha csendben maradok, akkor ma is olyan körülmények között élnénk, amit nem kívánok senkinek. Semmi nem volt a nevemen, már azt is elvesztettem, ami az esküvőm előtt megvolt, muszáj volt bebizonyítanom, hogy a tokaji cég értéke nem nulla forint – ahogyan volt férjem állította –, nemcsak azért, mert állami támogatásokat is kapott, hanem mert mi magunk is beletettünk rengeteg pénzt. Akkor mindenki csak azt látta, hogy mekkora az a gödöllői ház. Azt nem, hogy mindent eladtak a fejem fölül, nem volt jövedelmem, kikapcsolták a villanyt, de nem mondom tovább, mert túl vagyok rajta.

– Tudta, hogy mennyit tettek bele?

– Pontosan nem, de érkeztek a tulajdoni lapok, tehát nagyjából képben voltam. Sokat.

– Amint Orbán Viktor 1998-ban kormányfő lett, férjének – mint régi barátnak – megszaladt. Felügyelőbizottságok, igazgatótanácsok, üzleti-, ügyvédi megbízások. Jól élhettek.

– Igen, jól éltünk, nagy háztartást vittünk. Tudtam, hogy nagyon sok mindennel foglalkozik, és csak részben klasszikus ügyvédi megbízásokkal. Előtte viszont kizárólag ügyvédkedett. Természetesnek vettem, hogy a kapcsolatai révén jobban fut a szekér, de egyre kevesebbet láttam, rengeteget dolgozott.

– Amikor megromlott a kapcsolatuk, férje cégtársai nem látták, milyen helyzetben van? Nem kérte őket, hogy segítsenek, beszéljenek Szász úrral?

– Mire érzékelték, hogy köztünk baj van, már késő volt. Többüktől is kértem segítséget, Lévai Anikótól, Madarász úr feleségétől, másoktól. Megígérték, nyilván próbálkoztak, de nem rajtuk múlott, hogy eredménytelenül.

– Ön nem vette észre, hogy szaporodnak az ingatlanok kizárólag a férje nevén, ő meg azt nem fedezte föl, hogy másfél éven át másolgatja az iratait. Fura.

– Nagyon szép tíz évünk volt, ki figyel ilyenkor az ilyen részletekre? Nem tartottam fontosnak. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ennek bármikor jelentősége lehet. Utólag persze nem értem, hogy lehettem ilyen naiv.

– 2002-ben elvált, de évekig nem jutott hozzá a jussához, ezért 2005-ben elvitte a tokaji ügyek jegyzőkönyvmásolatait az ÉS-hez. A lap másodfokon elveszítette a pert. Ön nyert valamit a botránnyal?

– Igen. 2008 tavaszára fokozatosan elértem, hogy közös megegyezéssel megszűnjön a hat éve tartó vagyonmegosztási perünk. Ha nem lépek, most nem tudnánk itt beszélgetni. Névlegesen eladott ingatlanok után kellett nyomoznom. Kiderült, hogy egy miskolci képviselő elfelejtette feltüntetni a vagyonbevallásában a volt férjemtől neki juttatott lakást, amely egyébként a közös vagyon kijátszott része volt, az önkormányzat keresztbe tett, a bíró nem rendelte el ideiglenes intézkedésként, hogy a gyerekekkel beköltözhessünk, mert már annyira unta a pereskedést, hogy elfogadta a férjem indítványát, és elfogultságra hivatkozva kiszállt. Új bíró, peren kívüli egyezség, és végül a mintegy hatvan ingatlanból – lakások, telkek, szőlő, egyebek – megkaptuk a gödöllői házat.

– Akkor miért egy angyalföldi panelben beszélgetünk?

– Mert az hatalmas ház, képtelenség fenntartani, azóta sem tudom eladni, viszont kiadható. Ebből élek.

– Végül a közösnek a felét kapta?

– Szó sincs róla, de ez nem érdekelt, én nem akartam mást, mint biztonságot, nyugalmat, normális körülményeket. A nullát viszont nem tartottam annak.

– Akár érdekelhette is volna, korábban egy hatalmas nagypolgári lakásban élt, utána Gödöllőn egy még nagyobb házban, tudja, mi a jómód. Rendben van az élete?

– Igen. Békében, szeretetben és biztonságban élek. Ki tudom fizetni a számláimat, volt munkám, most meg a ház kiadásával, fenntartásával foglalkozom.