Mayer Aranka perekről, nemtaggyűlési jegyzőkönyvekről
Öt év után jogerősen nyert személyiségi jogi pert a Magyar Nemzet ellen Mayer Aranka. Ő az a hölgy, aki 2005-ben önvédelemből kezdett el nyomozni válófélben lévő férje üzleti érdekeltségei után, és rábukkant az Orbán Viktor számára kínossá vált, majd végül kimagyarázott és elfeledett tokaji szőlőügyek részleteire. Rajnai Attila az ÉS-ben az ő segítségével hozta nyilvánosságra a jegyzőkönyveket, amelyekről végül a bíróság kimondta: nem taggyűlésen születtek. Igaz, a kormányfő rezidenciáján (nem is egyszer) megjelent érdekeltek, a házigazda és neje, Kékessy Dezső, Madarász László, Szász István Attila – a volt férj – következetesen taggyűlésnek nevezték az összejöveteleket. NEJ GYÖRGY interjúja.
– Mit gondol, kit érdekel manapság Mayer Aranka és az ő jogi sikere?
– Miért kérdezi?
– Mert szinte titokban maradt, hogy újabb pert nyert.
– Ez igaz, de nem baj.
– Miért nem?
– Mert nem tudok olyat mondani, aminek köze van prominens emberekhez. Nem hiszem, hogy a mondanivalóm érdekelné a közvéleményt.
– Akkor mondja el azt, hogy mit nyert!
– A Magyar Nemzet ellen nyertem személyiségi jogi pert. Ez volt az egyetlen lap, amelyik nem volt hajlandó helyreigazítást közölni. Korábban a Gondola.hu ellen is nekem adott igazat a bíróság, háromszor is. Egy sajtótájékoztatón 2005-ben Révész Máriusz szóvivő azzal gyanúsított meg, hogy pénzért kevertem gyanúba Orbán Viktort. Bepereltem, és nyertem. Ezután megkerestem valamennyi lapot, portált, amely átvette a kijelentéseit, és mindegyik visszavonta, elnézést kért, csak a Nemzet nem.
– Ön kitartó ember.
– Eldöntöttem: gyerekeim vannak, és élni akarunk, méghozzá tisztességben. Amit viszont Révész Máriusz tett, az nagyon bántott, mert ő ismert engem, együtt síeltünk, oktatta a gyerekeimet.
– Honnan a kapcsolat?
– Orbán Viktor köréhez tartozott, hiszen szóvivő volt. Férjemmel gyakran megfordultunk Lévai Anikóéknál, még születésnapi levelem is van tőlük. A családi meg egyéb eseményeken beszélték meg a nemtaggyűlésre tartozó cégügyeket. Mivel Révész nem vett részt ezeken, csak a síeléseken, fölhívhatott volna, érdeklődhetett volna a válóperemről – ehelyett gyáva és erkölcstelen állításokat tett a „lefizetésemről”, belekeverte a szüleimet egy olyan lakásügybe, amelyhez semmi közöm nem volt. Arra célozgatott, hogy támogathatnának, ha lakást tudnak venni. Évekig támogattak, de fontosabb volt azt a látszatot keltenie, hogy nem is vagyok rossz helyzetben, ha ezzel megvédhető a miniszterelnök.
– Nem könnyű a szóvivők dolga...
– Nem. Amikor például egy tévészereplés előtt odasúgta nekem, hogy elég necces volt, amit Orbán a parlamenti vizsgálóbizottságban előadott a szőlőügyekről, nem irigyeltem.
– Mégiscsak tudott olyat mondani, ami érdekelheti a közvéleményt!
– Nem akarok tovább ártani magamnak. Amit korábbi életemből fontosnak tartottam, az hat éve megjelent a Szög a zsákból című könyvben.
– Könnyű szívvel másolgatta titokban másfél évig férje iratait, hogy leleplezze azokat, akikkel összejártak?
– Nem volt könnyű, higgye el. De ma is azt mondom: nem tehettem mást. Jogerős ítélet volt a kezemben a gyerektartásról, egyebekről, és karácsony napján közölte a férjem, hogy nem kapunk semmit. Egy fillért sem. Lépnem kellett. Senkit nem akartam leleplezni, semmiféle politizálási vágy nem volt bennem, azt kellett bizonyítanom, hogy van vagyon, amiből nekünk is jár.
– Ön is részt vett a vitatott megbeszéléseken?
– Nem. Ott voltam a rezidencián, Gödöllőn vagy éppen Kékessyéknél Tiszafüreden, de a megbeszéléseken nem. A számokkal, tényekkel akkor szembesültem, amikor a papírok a kezembe kerültek.
– Előélete alapján azt hihetném, hogy legújabb jogi győzelme után stúdiókba hívják, interjúkat ad, a lapok felidézik a politikai szálakat, de nem: mindössze két portál közölte a hírt.
– Nyilván nem vagyok már érdekes, elfelejthettek, hiszen már hét év telt el azóta, hogy a riportsorozat megjelent. És mi maradt? Hát az, hogy nem is volt taggyűlés, és a hetilap veszített. Pedig azokon a nemtaggyűléseken történt egy s más...
– Igen, kibújt a szög a zsákból, de nem volt rozsdás, hiszen Orbán – aki felesége cégtársainak azt javasolta: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – megnyerte a választásokat. A 98 utáni gazdagodásra készülődő nagy-nagy polgárok a férje zsánerképének hátterét adják a könyvben. Alig volt visszhangja.
– Hagyjuk.
– Akkor sem politizálni akart, amikor 2005-ben beállított az ÉS-hez egy köteg dokumentummal? Csakugyan azt gondolta, hogy a lapot a magánélete érdekli, nem a kormányfő és barátainak tokaji földszerzési ambíciói?
– Nézze, ha csendben maradok, akkor ma is olyan körülmények között élnénk, amit nem kívánok senkinek. Semmi nem volt a nevemen, már azt is elvesztettem, ami az esküvőm előtt megvolt, muszáj volt bebizonyítanom, hogy a tokaji cég értéke nem nulla forint – ahogyan volt férjem állította –, nemcsak azért, mert állami támogatásokat is kapott, hanem mert mi magunk is beletettünk rengeteg pénzt. Akkor mindenki csak azt látta, hogy mekkora az a gödöllői ház. Azt nem, hogy mindent eladtak a fejem fölül, nem volt jövedelmem, kikapcsolták a villanyt, de nem mondom tovább, mert túl vagyok rajta.
– Tudta, hogy mennyit tettek bele?
– Pontosan nem, de érkeztek a tulajdoni lapok, tehát nagyjából képben voltam. Sokat.
– Amint Orbán Viktor 1998-ban kormányfő lett, férjének – mint régi barátnak – megszaladt. Felügyelőbizottságok, igazgatótanácsok, üzleti-, ügyvédi megbízások. Jól élhettek.
– Igen, jól éltünk, nagy háztartást vittünk. Tudtam, hogy nagyon sok mindennel foglalkozik, és csak részben klasszikus ügyvédi megbízásokkal. Előtte viszont kizárólag ügyvédkedett. Természetesnek vettem, hogy a kapcsolatai révén jobban fut a szekér, de egyre kevesebbet láttam, rengeteget dolgozott.
– Amikor megromlott a kapcsolatuk, férje cégtársai nem látták, milyen helyzetben van? Nem kérte őket, hogy segítsenek, beszéljenek Szász úrral?
– Mire érzékelték, hogy köztünk baj van, már késő volt. Többüktől is kértem segítséget, Lévai Anikótól, Madarász úr feleségétől, másoktól. Megígérték, nyilván próbálkoztak, de nem rajtuk múlott, hogy eredménytelenül.
– Ön nem vette észre, hogy szaporodnak az ingatlanok kizárólag a férje nevén, ő meg azt nem fedezte föl, hogy másfél éven át másolgatja az iratait. Fura.
– Nagyon szép tíz évünk volt, ki figyel ilyenkor az ilyen részletekre? Nem tartottam fontosnak. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ennek bármikor jelentősége lehet. Utólag persze nem értem, hogy lehettem ilyen naiv.
– 2002-ben elvált, de évekig nem jutott hozzá a jussához, ezért 2005-ben elvitte a tokaji ügyek jegyzőkönyvmásolatait az ÉS-hez. A lap másodfokon elveszítette a pert. Ön nyert valamit a botránnyal?
– Igen. 2008 tavaszára fokozatosan elértem, hogy közös megegyezéssel megszűnjön a hat éve tartó vagyonmegosztási perünk. Ha nem lépek, most nem tudnánk itt beszélgetni. Névlegesen eladott ingatlanok után kellett nyomoznom. Kiderült, hogy egy miskolci képviselő elfelejtette feltüntetni a vagyonbevallásában a volt férjemtől neki juttatott lakást, amely egyébként a közös vagyon kijátszott része volt, az önkormányzat keresztbe tett, a bíró nem rendelte el ideiglenes intézkedésként, hogy a gyerekekkel beköltözhessünk, mert már annyira unta a pereskedést, hogy elfogadta a férjem indítványát, és elfogultságra hivatkozva kiszállt. Új bíró, peren kívüli egyezség, és végül a mintegy hatvan ingatlanból – lakások, telkek, szőlő, egyebek – megkaptuk a gödöllői házat.
– Akkor miért egy angyalföldi panelben beszélgetünk?
– Mert az hatalmas ház, képtelenség fenntartani, azóta sem tudom eladni, viszont kiadható. Ebből élek.
– Végül a közösnek a felét kapta?
– Szó sincs róla, de ez nem érdekelt, én nem akartam mást, mint biztonságot, nyugalmat, normális körülményeket. A nullát viszont nem tartottam annak.
– Akár érdekelhette is volna, korábban egy hatalmas nagypolgári lakásban élt, utána Gödöllőn egy még nagyobb házban, tudja, mi a jómód. Rendben van az élete?
– Igen. Békében, szeretetben és biztonságban élek. Ki tudom fizetni a számláimat, volt munkám, most meg a ház kiadásával, fenntartásával foglalkozom.