Matolcsy és a valóság

Egy kis öndicséretért soha nem kellett a szomszédba mennie Matolcsy Györgynek, még akkor sem, amikor erre semmi oka nem volt. Az unortodoxia apostola sajátosan értelmezi a világot és a gazdasági folyamatokat, aminek a lényegét jó néhány évvel ezelőtt egy konferencián – ahol e sorok írója is jelen volt – az egyik korábbi mentora így foglalta össze: „Gyuri, téged a tények soha nem zavarnak”. Azóta miniszterként, majd bankelnökként ezt számos megnyilatkozása igazolta, a magabiztossága ellenben egyre nőtt.

A jegybanki alapkamat mostani, egyelőre utolsónak látszó vágása kapcsán ismét ízelítőt kaphattunk ebből. Valóságos dicshimnuszt hallhattunk arról, milyen nagyszerű eredményeket hozott a kamatvágási ciklus, ami természetesen az ő érdemük: 7 százalékkal csökkentek a hitelkamatok, évi 300 milliárd forinttal a költségvetés kamatterhei, és a GDP-bővülés harmada az MNB-nek köszönhető. A számok hitelességét az első két példánál kissé gyengíti, hogy nem egészen világos, pontosan mihez viszonyítják az adatokat, a GDP-nél pedig az égvilágon semmilyen konkrét tényszám nem támasztja alá az öntömjénező állítást.

Ez csak apróság ahhoz képest, hogy Matolcsy úgy tesz, mintha a magyar kamatszint egyszerűen az MNB vezetésének döntésétől függne. Formálisan így van, valójában azonban alapvetően a külső gazdasági és pénzügyi folyamatok határozzák meg, mit léphet a Nemzeti Bank. Kicsi és nyitott gazdaság lévén a mozgásterünk rendkívül szűk, szinte teljes mértékben függünk a külpiacaink és a nemzetközi befektetői körülmények alakulásától. Ez az alkalmazkodási kényszer nem csak nálunk, minden más ország esetében is igaz, legfeljebb eltérő mértékben: a legerősebb, meghatározó gazdaságoknál jobban hatnak a belső tényezők.

Mindez jól követhető a hazai alapkamat mozgásában. Hiába akarta volna csökkenteni az MNB a válság idején, a befektetői pánik miatt ennek éppen az ellenkezőjére volt szükség, hogy megőrizhessük a stabilitásunkat. Leegyszerűsítve: ha sok pénz mozog a piacokon, a befektetők több kockázatot mernek vállalni a magasabb hozamok reményében, válsághelyzetben viszont beszűkülnek a források, és inkább a biztosabb befektetési lehetőségeket keresik. Mi nem igazán számítunk annak, ezért a pénzkiáramlást magas kamatfelárral vagyunk kénytelenek fékezni, azaz olyan hozamot ajánlani, amelyért megéri többet kockáztatni.

A pénzügyi válság enyhítésére az elmúlt években a kormányok rengeteg likvid forrást öntöttek a piacokra, és lassacskán a növekedés is beindult. Ez utóbbi ösztönzésére az irányadó kamatszint is minimálisra csökkent, a fejlett országokban lényegében mindenhol egy százalék alatt van, sőt Svájcban negatív tartományt is elért. Ilyen feltételek mellett nálunk is mód nyílt az óvatos és fokozatos kamatcsökkentésre, amit Matolcsyék bátran meg is léptek, ez mindenképpen érdemükre írható. A kamatfelárunk, amely néhány éve még 4 százalék körül mozgott, folyamatosan szűkült.

Az alapvetően tehát a kedvező külső környezet tette lehetővé, hogy az alapkamatunk 7 százalékról 29 lépésben a mostani 1,35-re eshetett. Matolcsy állításával szemben azonban ez nem az unortodox gazdaságpolitika iránti hatalmas bizalmat mutatja, hanem a nemzetközi befektetői trendek alakulását. Ne feledjük, a rekord alacsony alapkamatunk az unió, sőt térségünk többségéhez képest még mindig magasabb, ennek ellenére folyamatosan csökken a külföldi befektetések aránya.

A tőke inkább kifelé megy tőlünk, nem pedig befelé, amit az állampapír vásárlások mellett több más területen is láthatunk. Az itt működő cégek a bizonytalan környezet és a velük szembeni nem is titkolt kormányzati nyomás miatt egyre több pénzt visznek ki az országból, az idei első félévben többet, mint hosszú évek óta bármikor. A működőtőke beáramlásban is rosszul állunk: bár Szijjártó miniszter szerint a térségben az élre kerültünk, a tényleges adatok szerint az utolsó előtti helyre szorultunk vissza. Még két jellemző mutatót érdemes megemlíteni a jegybanki győzelmi jelentéshez: 2010-ben a befektetői bizalmat jelző CDS felárunk alacsonyabb volt, mint most, a forint pedig 265 körül mozgott az euróval és 220 körül a dollárral szemben, ma a kurzus nagyjából 310, illetve 285.

Matolcsynak az öndicséret mellett volt egy figyelemre méltó bejelentése is: az év végéig el akarják adni az MKB-t. Az államosított bankot állítólag rendbe hozták, megtisztították a rossz portfóliótól, feltőkésítették. Hogy ez mennyibe került az adófizetőknek, nem mondta, korábban 100 milliárdos nagyságrendről esett szó. A belső átalakításról annyit tudni, hogy szó szerint minden felsőbb vezetőt, csaknem 40 embert kirúgtak, és Matolcsyékhoz közelállók kerültek be helyettük.

Érdekes kérdés, kinek adják el az MKB-t és mennyiért. Külföldi tulaj aligha lesz, mert Orbánék hivatalosan bejelentett célja a magyar többség megteremtése a bankrendszerben. Ennek fényében a privatizációt hogyan fogják levezényelni úgy, hogy az az uniós szabályokat se sértsék meg, pikáns feladvány, de ez aligha jelent majd akadályt. Jó lenne tudni azt is, mi lesz a 200 milliárd forintért államosított Budapest Bankkal, amelyet egy koncepció szerint az MKB-val vontak volna össze. Vélhetően azt is valahogy privatizálják, mikor és mennyiért, egyelőre nem tudjuk.

A nagy multiellenes állami fellépés és a magyar tulajdon erőltetése a pénzügyi szférában különösen kockázatos. Gondoljunk bele: a pénzügyi válságot és a horribilis különadókat a hazai bankrendszer úgy tudta nagyobb bajok nélkül átélni, hogy a külföldi anyacégek hatalmas tőkepótlást hajtottak végre, ami itthoni forrásokból nehezen ment volna. Ne feledjük azt sem, hogy minden eddigi brókercéges és bankcsődnél magyarok voltak a tulajok. A tapasztalatok tehát egyáltalán nem azt mutatják, hogy jobb nekünk a magyar tulajdonos, mint a külföldi.