„Marika, hát maga is elhagyja a szülőföldjét? Hagyja a rosseb, főorvos úr. Az hagy el engem”

A kilencvenes évek legelején a kelet-európai szegénység próbált meg fölkapaszkodni az újrakezdés nyugati szerelvényeire. Ezrek jöttek Romániá­­ból, Bulgáriából, Kis-Jugoszláviából, Ukrajnából, Törökországból. Megbújtak a mindig zsúfolt Kálmán Imre EuroNight mosdójának padlásterében, de akadtak merészebbek is:

volt, aki a kocsi aljára kötözte föl magát, és a csattogó kerekek fölött jutott el Hegyeshalomig, ahol aztán felfedezték és visszafordították.

Nem Magyarországon akartak lete­­le­­pedni az illegálisan érkezők, csak rajtunk keresztül vezetett az útjuk Ausztriába és Németországba. Ezen a szerelvényen akart Németországba jutni az a férfi is, akit süketnémaként fogtak el Hegyeshalomban. A határőrök vittek neki jeltolmácsot, de nem ismerte a jeleket. Csak kövön volt hajlandó aludni, és kizárólag kenyeret vett magához. Nagy nehezen kiderült, hogy Szarajevóból jött, a szeme láttára lőtték agyon a családját, ettől kapott sokkot. A Vöröskereszt közreműködésével Svájc­­ba vitték gyógykezelésre. Ne is próbáljunk meg belegondolni abba, mi lett volna a sorsa, ha mostanában kapják el „migránsként” Magyarországon.

A szerző felvétele

Az éjszakai vonat második történelmi korszaka 2015. február 2-án kezdődött, nyilván nem véletlenül éppen azon a napon, amikor Angela Merkel német kancellár Magyarországon járt. Szigorú központi utasításra már a Bécs felé tartó délelőtti railjetről letereltek Győrben 230, főleg koszovói állampolgárt, köztük csecsemőket és kisgyerekeket is. Órákig a váróteremben őrizte őket legalább hatvan rendőr. Két kisgyerek belázasodott, őket kórházba szállították, majd mindenkit a debreceni befogadóállomásra vittek. Este a Kálmán Imre expresszről is leszedtek minden koszovóit, függetlenül attól, hogy meddig szólt a menetjegyük.

Mostanság menekültek már nem szállnak fel a vonatra, biztonsági emberek, vagyonőrök, esetleg rendőrök járják végig indulás előtt a szerelvényeket. Igaz, nem is nagyon jutnak be az országba politikai vagy gazdasági bevándorlók, egy ideje az utasok jó része magyar. Vasárnaponként például a Németországban dolgozó, hetente, havonta hazalátogató magyarokat viszi vissza a Kálmán Imre EuroNight: ők hétfőn hajnalban Münchenben már szolgálatba is állnak a gyárakban, a vendéglőkben, a hotelekben, a kórházakban.

Nyírségi tájszólásban mesél egy tömzsi asszony, miután hatalmas bőröndjét föllódítja a Keletiben a poggyásztartóra:

– Marika, Marika, csóválta fejét a főnököm, hát maga is elhagyja a szülőföldjét? Hagyja a rosseb, főorvos úr, mondtam neki, az hagy el engem. Erre aztán nem tudott mit felelni.

Vasárnap este van, hatan ülünk a fülkében, egyikünknek sem ide szól a helyjegye. Ahová szól, olyan ülőhely ugyanis nem létezik. Öt perccel az indulás előtt előkerítjük panaszunkkal a kalauzt. Szóval nincs olyan hely, ismétli. Megmondjam, hogy mi nincs még? – kérdezi vészjóslóan. Konnektor, segít neki gyanútlanul a húsz éve Münchenben nyugdíjaskodó magyar nagypapa, aki most éppen latint tanít az unokáknak. Öt nyelven beszélnek, a latin csak szórakozás számukra. A lánya New Yorkban dolgozik a Google-nál, „titokzatos, nem beszél nekem a munkájáról, nyilván azt hiszi, hogy meg sem érteném, milyen projektet menedzsel”, a fia pedig hegedűs a nürnbergi filharmonikus zenekarban.

– Konnektor – nyugtázza a kalauz. – Nézzék azt a két hálókocsit, abban nemcsak konnektor, de személyzet sincs, mert ketten sztrájkolnak az utasellátókkal, a többiek meg hirtelen felindulásból állítólag leléptek a MÁV-tól. Ha nem lesz személyzet, akkor itt rohadunk reggelig, mert én ezt a szerelvényt el nem indítom, nem fogok mások miatt börtönbe kerülni, ha történik valami útközben. Szóval a pontos helyjegyen meg a konnektoron kívül hiányzik még sok száz olyan vasutas, aki legalább azt tudja, hogy a mozdony gurul a síneken, nem pedig a síneket húzzák alatta.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Visszakullogunk, belátjuk, hogy a személyzet mégiscsak fontosabb a kon­­nektornál. A helyekért meg majd megverekszünk, a nyírségi asszony azt mondja, hogy rá számíthatunk, ő itthon másfél mázsás betegeket emelgetett egyedül az osztályon. Igaz, az utóbbi évben kissé legyengült, mert mostani munkahelyén, a müncheni kórházban segítség nélkül meg sem mozdíthatja a pácienseket.

– A német főnővér azon sajnálkozik, hogy mostanában náluk is tűrhetetlen a helyzet,

még az is előfordul, hogy egyetlen nővérnek négy beteget kell ellátnia – meséli.

Fülkéről fülkére kóvályognak az emberek, aztán lehuppannak oda, ahol üres helyet találnak. Most egészen konszolidált állapotok uralkodnak a vonaton, csak kevesen állnak. A helyzet legutóbb akkor volt igazán feszült, amikor a Sziget Fesztivál utolsó napján több százan préselődtek össze a folyosókon, a vécében is kettesével álltak a fiatalok.

Ez ilyen vonat. Első osztálya nincs, a kalauzok pedig már régen lemondtak arról, hogy rendet tegyenek. Az egyik fülkében egy török pár ül összesen három jeggyel és nyolc gyerekkel, már a legkisebbek is németül tiltakoznak, amikor föl akarják állítani őket.

A nyírségi asszonynak csörög a telefonja, németül diskurál utánozhatatlan tájszólásban egy nigériai kolléganőjével. Amikor régebben az egyik müncheni gyárban dolgozó fiát látogatta meg, még csak két szót tudott németül. A fia bírta rá, hogy jelentkezzen takarítónak a kórházba. Hat hónapig segédnővérkedett meg a kilincseket, ajtókat fertőtlenítette, aztán amikor németül már alapszinten megtanult, végzettsége és magyarországi gyakorlata alapján nővéri feladatot kapott. Rajta kívül filippínók, szerbek, horvátok vannak az osztályon.

– A bevándorlók, a külföldiek társadalmi státusa Németországban a betöltött munkakör rangján, a tapasztalatokon és részben előítéleteken alapul – szólal meg az a harmincas hölgy, aki eddig kivonta magát a társalgásból, telefonját böngészte elmélyülten. Tatabányánál járhattunk – merthogy a vonat csak elindult, lehet, hogy a kalauz nevezte ki magát a hálókocsik személyzetének, ugyanis többé nem láttuk –, amikor lemerült az iPhone-ja, láthatóan tűnődött azon, bóbiskoljon-e, de aztán bekapcsolódott a diskurzusba. Ő már két éve él Münchenben, az európai integrációról írja a PhD-dolgozatát, miközben demonstrátor az ottani egyetemen.

– Előbb el kell vegyülni egy idegen társadalomban ahhoz, hogy az ember kiváljon – magyarázza minden tudálékosság nélkül.

– A magyar munkavállalók státusában például érdemi előrelépés, ha már nem a törökökhöz járnak fodrászhoz, hanem a helybeliek­­hez, mint a német polgárok. Sokan még török étteremben ebédelnek, de a fodrászuk már német.

A nyírségi asszonyt tíz óra után a főnővére is felhívja, nyugtázza, hogy a vonaton van, tehát a reggeli műszakra visszaér. Óvatossága érthető, a magyarok közül sokan csak két-három hónapig dolgoznak odakint, aztán hazajönnek, fél év alatt elköltik a megkeresett pénzt. Utána visszamennek, de már egy másik munkahelyre. Ez persze főleg azokra a fiatalokra igaz, akik a vendéglátóiparban helyezkednek el konyhai kisegítőként.

A nővérként dolgozó nővel van egy fiatal lány is, ő mindig kipréselődik a folyosóra, ha telefonon hívják. A barátnőm lánya, mutatja be a nyírségi asszony, most keresünk neki munkát, nemsokára esküvője lesz, azt még Ukrajnában tartják, tudják, felénk, a határszélen ez gyakori szokás, szóval az esküvő még Ukrajnában lesz, de a pénzt már a németeknél szeretné megkeresni a lakodalomra.

A nagypapa valakinek a magyar lecsófesztiválról mesél a telefonján. Egy kissé ábrándos tekintetű győri lány megkérdezi a nyírségi asszonyt, van-e férje. Van. És nem megy ki magával? Nem. Miért nem? Őrzi a házat, fillérekért lehetne eladni. Meg aztán én is visszajövök majd.

Mikor? Majd.

A győri lány Szegeden végzett angol–magyar szakon, most francia tisz­­tí­­tószereket ad el nagy tételben az élelmiszer-áruházaknak. Tetszik? Nem tetszik, de jobban fizet, mint a pedagóguspálya. Meddig csinálja? Gyáva vagyok. De tudom, hogy el kell menni innen. Ki is fogok menni, fogadkozik, de már a leszálláshoz készül. Megérkeztünk Győrbe. A fülkében ülők szótlanul figyelik, ahogy az alakja eltűnik az aluljáróban.