Már péntek óta nemigen ettünk

Pár hónapos csak, babakocsiban sír. Testvére kitolja a konyhába.
– Két hete jöttünk haza a kórházból. Tüdőgyulladás – mondja az anya, nevezzük Anikónak, és kiemeli a babát a kocsiból. Nehezen állt rá a beszélgetésre, nem akar szerepelni.

Hosszú, hullámos földúton értünk hozzá. Kengyelen járunk, Szolnoktól nem messze, egy csaknem négyezer lakosú településen.

A gyerekek a kertben játszanak a néma kacsákkal. A kisbabával együtt négyen vannak. A kerítésen állatmotívumok, korábban óvodát védtek a vasak. Anikó férje kőműves mellett dolgozik. Szerencsés, kéthetente hatvanezret kap, olykor bontott ajtót, kerítést is hoz haza. Szocpolos a házuk, van még mit rajta farigcsálni. Ötszázezer hitelt vettek fel.
– Szinte alig van már tartozásunk.
Vaskályha áll az előszobában, kék a fal, barna virágos pokróc nyújtózik a heverőn. Szűkösen éltek, amikor a férj előző házasságából született gyerekek is itt laktak, de már „kirepültek”.

– Most elvagyunk – állítja az asszony.
Az önkormányzat ad ingyen ételt, a Gyermekétkeztetési Alapítványtól meg csomagot kapnak.
– De én is főzök. Rizses hús volt legutóbb – mondja Anikó.
– Vagyis jut a gyerekeknek az asztalra.
– Persze, olcsó volt a csirkefarhát, abból főztem. Nagyanyám is küld olykor befőttet.
– Szóval minden rendben?
– Minden.
– És reggeliznek a gyerekek?
– Óvoda, iskola előtt nem szoktak. Bent úgyis kapnak. Csak télen van gond, a tűzifával.
– Segít az önkormányzat?
– Pár ezret feltöltenek a villanyórába.
– Feltöltős órájuk van? Vagyis kikapcsolták korábban az áramot?
– Hát, igen.
Lassan szakad ki az igazság, a szegénységgel nem szokás dicsekedni.

„Sajnos a fizetésből nagyon nehezen jövök ki, és van, hogy már a hónap végén vagy eszünk, vagy nem. Most is sajnos úgy vagyunk, hogy már péntek óta nemigen ettünk, én kibírom, de a gyerekek sajnos nem. Nagyon szeretnék segítséget kérni, egy kis tartós élelmiszercsomagot, ha lehetséges” – írja levelében egy szolnoki család a Gyermekétkeztetési Alapítványnak.

A régi kengyeli iskolában ételért állnak sorba idősek, fiatalok. Bicikli támasztja a falat. A kisfiúk focistamezben, dúl a vébéőrület, műanyag éthordókkal álldogálnak. A konyhások ismernek mindenkit, papírra körmölik az elszámolást.

Nagy Szilárd polgármester parolázik:
– Mi a menü?
– Halászlé túrós csuszával.
– Nem szálkás?
– Csak egy kicsit.

Egy szolnoki főiskoláról jön az étel, itt csak megmelegítik. Az államtól 120 főre kapnak a nyári étkeztetésre pénzt, amit az önkormányzat kiegészít. Harminc családnak visznek a Gyermekétkeztetési Alapítványtól élelmiszercsomagot. Csaknem 130 közmunkásuk van, ők szőnyeget szőnek, tököt, paradicsomot termesztenek.

Egy helyi vállalkozó nemrég negyven zsák hagymát adott a családsegítő szolgálatnak. Nem a legelmaradottabb a környék, a polgármester (független, de kormánypárti támogatottsággal indult) kapcsolatainak köszönhetően sok fejlesztés valósult meg a faluban: lett új óvoda, kertmozi, van fóliasátor, só- és tornaszoba. Nemsokára főzőkonyha is lesz, nyertek rá sok száz milliót.

Nagy Szilárd fiatalember, a szolnoki rádiót hagyta ott a polgármesterségért. Kapott itt szolgálati lakást, alkalmazottai regélnek róla:

– Az egyik gyerektől megkérdezte, mit szeretne enni. Azt válaszolta, hamburgert. A polgármester a saját pénzéből vett neki.

Nehéz eldönteni, hogy a közelgő választás miatt mondják, vagy tényleg igaz a dicséret.

– Vannak gyerekek, akik szédelegve jönnek hétfőn óvodába – mesélik az óvónők. – Kekszet adunk nekik, hogy kibírják a reggeliig.

„...kéréssel fordulok önökhöz, mivel három gyermekem nehéz anyagi körülmények között neveljük férjemmel. A napi betevőt is nehezen tudjuk a hónap végén már előteremteni a családunknak. A havi jövedelmünk csak szociális segélyből, családi pótlékból és gyesből áll. Ebből fizetjük a rezsit, a napi élelmet és a hiteleinket, amit mára már nehezen tudunk leróni, sajnos. Ezért fordulok önökhöz segítségért. Ha lehetséges, szeretnék kérni élelmiszercsomagot és gyerekruhát. A gyermekeim: Vanessza 9 éves, Martin 7 éves, Daniella 7 hónapos. Köszönjük.” Újabb kérés az alapítványtól.

Király Gáborral tíz évvel ezelőtt beszéltem utoljára. A Gyermekétkeztetési Alapítvány vezetője akkor azt mondta, a rendszerváltás idején 200 ezer, 2001-re pedig 120-150 ezer alultáplált gyermek élt Magyarországon. Az alapítvány munkájának és az önkormányzati támogatásoknak köszönhetően az ezredfordulóra negyvenezerről húszezerre csökkent a valóban éhező gyermekek száma.

– Azóta drámaian romlott a helyzet – mondja Király Gábor, aki könyvkiadással is foglalkozó vállalkozóként anno azért hozta létre az alapítványát, mert megtudta, hogy fia osztályában egy kisgyerek az éhségtől elájult, kiesett a padból. – A 2002 óta fokozatosan bevezetett ingyenes iskolai étkeztetés 350 ezer gyermeket érint. Iszonyatosan nagy szám ez.

Az alapítványhoz befolyó pénzből csak a családok töredékén tudnak segíteni: 560 gyerek folyamatosan kap hétvégére ennivalót, nyaranta plusz négyszáz gyermek ellátását segítik. Emellett 150 családnak rendszeresen és nyolcvanezer gyermeknek évente három-négy alkalommal küldenek élelmiszercsomagokat.

A Gallup Intézet legfrissebb kutatása szerint a gyerekes családok fele éhezik, mert nem tudják a megélhetéshez szükséges élelmiszert megvásárolni. A helyzet 2007 óta rendkívüli mértékben romlott.

A kengyeli Sipos Katalin 32 éves. A kerekegyházi csirkefeldolgozóban ismerkedett meg férjével. Hat gyermekük született, mind szőke és mind egyszerre beszél.
Éhesek már. Anyjuk műanyag tálakba meri a kapott halászlét.
Kormosak a falak, a sarokban sparhelt, meztelen izzó lóg a mennyezetről, a konyhaszekrény teleragasztva matricával, zöld heverő. Szőnyeg az ajtón.

– Nagy benn a rendetlenség – szabadkozik az anya.
Peti anyás, Viola elbújt, Csaba és Imi izgő-mozgó, Lilla még kicsi, oviba megy hamarosan, Katalin a legnagyobb, ő a Kati anyu, istápolja a kistestvéreit.

Sipos Katalin férje egy helyi vállalkozónál gépkezelő, felesége a gyerekeket látja el. Mivel nagycsaládosok, ingyen kapják a tankönyvet, az iskolai, óvodai étkezést.

Kevés így is az étel, segítenek a nagyszülők. 3,8 millió forint nem devizaalapú hitelt vettek fel házépítésre néhány éve, negyvenezret törlesztenek havonta.

– Tökfasírtot csináltam a gyerekeknek, imádták – meséli az anya.
Az önkormányzattól télen tűzifát is kapnak.
– Három mázsa fa elég kevés – mondja Katalin. – Ilyenkor csak az előszobát meg az egyik szobát fűtjük.

„Az Életmód csoportunkba olyan családok tartoznak, amelyek többnyire segélyen élnek, nagycsaládosok, ahol az anyuka neveli a gyerekeket, egyedülálló szülők 1-2 gyerekkel, vagy olyanok, mint mi is, egy fizetésből élők, és három, nagyon rossz körülmények között élő özvegy nyugdíjas. Vagyis rászorultak. Én ezt a csoportot azért hoztam létre, hogy segítséget kérjünk, hogy egymáson segítsünk, hogy tartozzunk valahova, hogy legyen havonta egy nap, ahol csak mi vagyunk, és mindent meg tudunk beszélni.

Olyan családok ők, akik már feladták azt, hogy bárkitől segítséget kérjenek, mert mindenki elutasította eddig őket, ahogy engem is. Én korábban voltam a polgármesternél ez ügyben, de elmondta, hogy Mindszentre soha nem jön semmi, mert Hódmezővásárhelyhez tartozunk, Hódmezővásárhely meg nem nyújt segítséget. (...) Ezért fordultam Önökhöz. Ha tudnának rajtunk segíteni, annak nagyon örülnénk.”