Már fegyőrből sincs elég

Régebben a szüret nagy közös ünnep volt, a szőlőművelők egész évi munkájának a megkoronázása. Ma már ritkaságszámba megy a szüreti mulatság: nincs hozzá elég ember. A rokonság, a legközelebbi barátok persze még összejönnek ilyenkor egy koccintásra, de szédítő forgatagra senki ne számítson.

Az országban mindenütt nehéz mezőgazdasági idénymunkást találni, de a helyzet különösen súlyos a nyugati határszélen, például a soproni borvidéken: aki teheti, inkább az osztrák határ túloldalán vállal munkát. Így hát inkább gépekbe kell sokat invesztálni, és a technológiát kell segítségül hívni – már amihez lehet.

„Néhány éve már azzal is próbálkoztunk, hogy a sopronkőhidai fegyintézetből szerezzünk szőlőmunkásokat. Egy darabig működött is a dolog, de aztán ennek is véget vetett az emberhiány. No, nem rabokból nem volt elég, hanem fegyőrökből, akik vigyáznak a szőlőben az elítéltekre” – mondja Gangl Szabolcs, az egyik jónevű soproni „poncichter”.

(A soproni „poncichterek” házai alatt elmaradhatatlan volt a hűvös pince. Fotó: Okolicsányi Zoltán)

Kik azok a „poncichterek”?

A szószülemény a német „Bohnenzüchter”, vagyis „babtermesztő” eltorzított formája. Arra utal, hogy a Sopron környéki szőlősgazdák a tőkék közé hagyományosan babot ültettek, mert a bab jótékony hatással volt a szőlőültetvényre, mintegy tisztította, gyommentesítette a talajt. A mai, korszerű szőlész-borász ismeretekkel rendelkező gazdák már nem ültetnek babot, de ezt a biológiai hatásmechanizmust különböző adalékanyagokkal ők is hasznosítják.

A Gangl név is ilyen „poncichter” famíliát jelöl, amelyben a borászkodás családi örökség. Őrzik a hagyományokat: a munkát mindenkor legalább három nemzedéknyi férfitag osztotta meg egymás közt.

„Ha mentek focizni, odafele útközben megkapáljátok az egyik dűlőt, visszafele a másikat”. Az ilyen atyai utasításnak persze ki örülne, de azért a gyermek észrevétlenül belenő az életformába. „Amikor mások mopedet kérhettek születésnapra, mi kaptunk egy kis szőlőterületet”. Apáról fiúra száll a tudás, a szőlőművelésen és a borkészítésen túl a mai napig értenek a hordókészítéshez is.  

„A pincében még mindig ott van a dédpapa által készített gesztenyefa hordó, de az összes többi, használatban lévő nagyhordót is magunk állítottuk össze” – büszkélkedik a Gangl Borászat mai irányítója. 

 (Gangl Szabolcs, az egyik jónevű soproni „poncichter”. Fotó: Okolicsányi Zoltán)

A soproni „poncichterek” házai alatt elmaradhatatlan volt a hűvös pince. Az itteni gazdák ugyanis nem kint a szőlőben alakítottak ki pincesorokat, mint sok más helyen, hanem a szüret után rögtön beszállították a termést a városba. Biztos, ami biztos, nem hagyunk kint lehetőleg semmit, hiszen annyiféle ember lézeng és kódorog a tájon – ez volt a filozófia Sopronban, amely a kultúrák, nyelvek és szokások határvidékén, különböző irányú kereskedőutak találkozásánál fekszik. Eredendően németajkú város, nem kevés magyar érzülettel, valamint számottevő horvát etnikummal – de az idevalósi ember iránti bizalom nem feltétlenül terjed ki minden „jöttmentre”.

Jön a centenárium

Ami a magyar érzületet illeti: idén december 14-én lesz száz éve, hogy Sopron és a környékbeli kistelepülések zömmel német nevű lakosai népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellett voksoltak – így lett Sopron „a leghűségesebb város”, a Trianonnal való szembeszegülés egyetlen dacos sikertörténete. Az persze már egy másik történet, hogy a haza 1946-ban kitelepítéssel „hálálta meg” az elődök hűségét. Korántsem csak azok bűnhődtek, akik beálltak a Volksbundba – elég volt az, hogy német legyen a neved.

 („Már a kelták is…” Ezen a tájon így kezdődik a szőlőtermesztés és bortermelés őstörténete. Fotó: Okolicsányi Zoltán)

A fáma szerint az utolsó marhavagonba kényszerítettek azért úszták meg, mert az oroszok valamilyen más célból váratlanul elvitték a mozdonyt. A Sopronból kitelepítettek egyébként végülis szerencsések voltak: nem a későbbi NDK területére vitték őket, hogy aztán szovjet uránbányában pusztuljanak el, hanem Nyugat-Németországba, zömmel Baden-Württembergbe. Volt, aki később a kettéosztott Európában nosztalgiából felszállt arra az osztrák vonatra, amelynek a vágánya keresztülhaladt egy rövid magyar szakaszon, a soproni kiszögellésen – a kitelepített akkor pár percre hazalátogatott.

Nagyot fordult a világ, ma már az osztrák–magyar határ nem elválaszt, hanem összeköt. A fertőrákosi Winelife pincészetnek például a határ mindkét oldalán van érdekeltsége. 

Egy kicsi, negyedhektáros birtokon indult el a szőlőművelés. Lassan-lassan növekedett a terület egyre nagyobbá, kizárólag a megtermelt szőlő értékesítéséből – tekint vissza Hajdu Tamás tulajdonos. Néhány év múlva aztán ráébredt, egy jó borászatra van szükség ahhoz, hogy kiteljesedjen a vertikum, mert így tud a szőlő a lehető legmagasabb értéken hasznosulni. A folyamatos fejlődés biztosítéka Linzer Sámuel borász lett, aki elmondhatja magáról, hogy ősi családi címerükben már az 1400-as évektől ott volt a szőlőfürt, felmenői szőlészettel-borászkodással foglalkoztak évszázadok óta. 

Fehér, vörös, fehér

„Már a kelták is…” Ezen a tájon így kezdődik a szőlőtermesztés és bortermelés őstörténete. A soproni borvidék legismertebb fajtája a savakban gazdag, kékfrankos elnevezésű vörösbor, amelyet több régió vall sajátjának, és ennek megfelelően a szó eredetét is többféleképpen magyarázzák. A soproni verzió szerint a 19. század elején Napóleon katonái eljutottak Sopronba is, ahol a helyi kereskedők fizetség fejében nem elégedtek meg a harcosok között kiosztott „borutalvánnyal”, hanem valódi, állítólag kék színű francia frank bankók fejében adták csak a bort.

Akár így volt, akár nem, a tény az, hogy a 19. század végéig inkább a fehérbor volt a jellemzőbb erre a térségre. A nagy közép-európai filoxéravész – a szőlőművelés Trianonja – idején azonban a tőkék nagy része kipusztult, és az újratelepítés során az akkor kelendőbb vörösborszőlő került túlsúlyba. Az utóbbi években megfigyelhető bizonyos „visszarendeződési” tendencia. A kékfrankos ugyan továbbra is a térség leginkább meghatározó fajtája, de bővül például az osztrák eredetű, zöld veltelininek nevezett fehérbor alapanyagául szolgáló szőlő termesztése. Ez a könnyed borfajta – a maga viszonylag alacsonyabb alkoholfokával – igencsak „itatja magát” a Lajtán túl, és egyre népszerűbb Magyarországon is.

 (Friss fenyőág jelezte az újbort, a szalmaköteg pedig az óbort. Fotó: Okolicsányi Zoltán)

A kínálatot egyébként a régi Sopronban nagyon szépen fel lehetett térképezni. A borkiméréssel foglalkozó házak előtt, a kapufélfánál rúdra függesztett friss fenyőág jelezte az újbort, a szalmaköteg pedig az óbort. Emellett piros, illetve fehér szalaggal külön jelölték, hogy vörös- vagy fehérbort árul az adott gazda. Elvétve még ma is látható efféle útbaigazító jelzés.

A soproni borvidéken a kontinentális és az alpesi jelleg mellett bizonyos szubmediterrán hatás is érvényesül. (A magyarországi „szubmediterrán folyosó” északi vége egyébként – ezt kevesen tudják – a Gellért-hegy déli oldala, nem véletlenül települt oda annak idején a Kertészeti Egyetem.) Ma még beláthatatlan, hogy a légkör felmelegedése, a klímaváltozás miként hat majd az egyes borrégiókra. Van olyan soproni „poncichter”, aki szerint az e téren eddig történtek kedvező irányba módosították az éghajlati körülményeket, és ahogy most van, az éppen jó. Az viszont biztos, hogy ez nem fog így maradni.

 (Kiemelt kép: A soproni borvidék. Fotó: Okolicsányi Zoltán)