Magyarország nem kiskorú

- Mindig éreztem önben valami kétlelkűséget. A „monetáris esztétizmus” hajszolását, az egyensúlyok szenvedélyes keresését, ugyanakkor ennek ellenpontjaként a társadalompolitikai elkötelezettséget. A két szempont gyakran konfliktusban áll.

– Én másképp látom. Az egyensúly az élet egyik legfontosabb eleme. A költségvetési egyensúly is az. A hiány, az államadósság felhalmozása a közös jövő felélése. Nem csupán gazdasági értelemben, morálisan sem elfogadható más pénzét a vásárra vinni. Ez az igazi konzervatív felfogás. Nem hiszek abban, hogy bármely kormány felhatalmazást kaphat arra: nyakló nélkül költse a társadalom még meg sem termelt jövedelmét.

- Rendben, de mitől konzervativizmus ez?

– Ma sokan hiszik úgy, hogy a felülről vezérelt, államközpontú megoldások sikeresek lesznek...

- ...és a bokrosi individualizmus és liberalizmus...

– ...maradiságnak látszik.

- Orbánék azt mondanák erre: a liberális gyakorlat a társadalom széthullásához vezetett. A magyar társadalom éretlen ahhoz, hogy az érdemi döntéseket kontrollálja. Ráadásul a magyarokat megriasztotta a gazdasági válságot követő káosz. Erős kezet kívánnak.

– A világgazdasági válság kétségtelenül kezére játszott a Fidesznek abban, hogy a magyar társadalom zöme elhitte, az állam mindent megold. A nagyobbik baj mégis az, hogy az évezred elejétől olyan kormányok működtek, amelyek rendre költségvetési túlköltekezéssel igyekeztek megnyerni a választókat. Ahelyett, hogy célirányos reformokkal mozgásba hozták volna azokat az erőket, intézményeket, amelyek a polgárokat rádöbbentik arra, hogy a jólétért többet és hatékonyabban kell dolgozni.

- Bontsuk elemeire a kritikát. Összpontosítsunk a Széll Kálmán tervre. Számos cél szerepel benne, amely egy szigorú monetáris Bokrosnak is megfelelhet. A járadékosok számának csökkentése, a rokkantnyugdíjasok munkába terelése... Az ilyesmit ön kedveli.

– Örülök a provokatív kérdésnek. A Széll Kálmán tervet illetően legfeljebb a jelszavak egy részével értek egyet, hangsúlyozva: pusztán jelszavakról van szó. A közpolitika művészete abban áll, hogy pontosan kijelöli a célokat, hozzárendelve az alkalmazandó eszközöket is. A Széll Kálmán terv két legfőbb baja, hogy maguk a célok is egymásnak ellentmondóak, másrészt nincsenek kidolgozva az eszközök. Két példát mondok. Az egyik az államadósság elleni „harc”. De miért harc? Senki sem gondolja komolyan, hogy ezt az adóssághalmazt valaha vissza lehet fizetni. Ebből csak „kinövekedni” lehet.

- A válságadó nem hatékony eszköz ehhez?

– Ellenkezőleg. Ha a kormány azokat az ágazatokat sújtja különadókkal, amelyek megteremthetnék a növekedés feltételeit, nem csodálkozhatunk azon, hogy a növekedés 2014-re nem fogja elérni a kormány által reálisnak ítélt öt-öt és fél százalékot. Ma alig gyarapodó gazdaságot látunk. Jóval kedvezőbb nemzetközi feltételek mellett sem tudnánk három százaléknál magasabb növekedést produkálni. A mai kormány politikájában tehát élesen ellentmondanak egymásnak a célok és az alkalmazott eszközök.

- A másik példát kitalálom: a nyugdíjpénztári balhéról van szó.

– Talált. A magánnyugdíjpénztárak államosításával a kormány a bruttó hazai termék több mint tíz százalékának megfelelő vagyont söpört be. Ha már harcol az államadósság ellen, logikus lenne, hogy ezt teljes egészében az államadósság csökkentésére fordítsa. Ehelyett feleslegesen MOL-részvényeket vesz, reform helyett betömi a társadalombiztosítási nyugdíjkassza réseit, elkölti futballstadionokra.

- Kötöm az ebet a karóhoz: Bokros Lajosnak ne tetszene a rokkantnyugdíjasok munkába zavarása?

– Csak akkor érdemes bármiféle reformot elkezdeni, ha tisztázzuk az ösztönző intézkedések és következményeik viszonyát. Önmagában üdvözlendő lenne a korhatár alatti rokkantnyugdíjasok minél nagyobb részét újra munkába állítani.

- De lehet-e?

– Akkor lehet, ha vannak munkahelyek, és a visszaáramló munkaerő megfelelően képzett. Ez a kormány nem tesz érdemi erőfeszítést akár az oktatási rendszer reformjára, akár a valódi munkahelyteremtésre. A közmunka semmiképp sem jelent megoldást. Magyarországnak versenyképes állásokra van szüksége, ahol magas a hozzáadott érték. Ki lát ilyet? A kormány előkapta az ostort, hogy egy sereg nem kellően felkészült embert visszahajtson a munkaerőpiacra.

- Miféle munkára alkalmasak ők?

– Aki évek óta kivonult a munkaerőpiacról, az alig valamire. Ha volt is valamiféle szaktudása, elkopott, leértékelődött. Csak a célirányos és magas színvonalú oktatás adhat életesélyt és pozitív ösztönzést.

- Érzek is a hangulatkeltésben valami megalázó gesztust, amikor a kormány „munkától ódzkodó” rokkantnyugdíjasokról beszél. Mintha móresre akarná tanítani őket.

– Ez csak a stílus, nem a tartalom.

- A stílus az ember. Ha a stílusnál tartunk, jegyezzük meg: a magyaroknak ez a határozott, brutális hangnem láthatóan tetszik.

– Nem értek egyet az állítással. A magánnyugdíjpénztárak államosításakor ugyan elképesztő hangot ütöttek meg, de a „győzelem kulcsa” a zsarolás volt. Világosan megmondták: aki nem hagyja magát visszaléptetni az állami rendszerbe, elveszíti majdani nyugdíjának azt a részét, amelyet munkaadója tb-járulékként a továbbiakban befizet utána. Hetven százalékot! Nem volt mit mérlegelni. Nem igaz, hogy a magyar társadalom „jól tűri” az erőszakot, imponálnak neki a kemény politikusok, akik tudatosan verik szét a jogállami demokráciát. A társadalom bénultan figyeli: mit lehet még szétbontani anélkül, hogy a gazdaság eresztékei meg ne lazulnának. Nem az új alkotmány ostoba és hamis preambuluma miatt háborodik fel. Ha majd zsebre megy a játék, betelik a pohár. De ez mindenütt így van a világon.

- A Bokros-csomagban, ha jól emlékszem, még nem szerepeltek olyan „életteli”, színes elemek, mint a pálinkafőzés szabadsága, a háromszázezer forintos bruttó bér, a rezsistop, a hamburgeradó. Hiba volt a politikát megfosztani mély belső humorától?

– Nem hiszem. A felsorolt példák nem szerepelhetnek egy komoly gazdasági csomagban, legfőképp azért, mert értelmetlenek. Méltatlan és lealázó a választóval szemben, ha lampionos ötletekkel vakítjuk. Nem szabad olyasmit javasolni, ami ellentétben áll éppen ama célokkal, amelyekre büszkék vagyunk. Nagy szégyen olyan populista ötletekkel előállni, amelyekről eleve tudjuk, hogy olcsó vásárfiának szántuk őket.

- Beszélgetésünk elején idéztük: a harmadik magyar modernizációs kísérlet (a rendszerváltás) elbukott. Ennek zárópecsétje az alkotmány, amely oly mértékben korlátozza egy váltókormány mozgásterét, hogy az már nem is lesz kormány, legfeljebb valami „ügyvivő bizottság”. Nem dönthet az adópolitikáról, a költségvetés lényeges elemeiről, a hitelfelvételről, még az euró bevezetéséről sem.

– A mozgástér valóban szűk. 2014 után olyan többségre kell vergődnie egy jövendő koalíciónak, amely lebontja a kormányozhatóság akadályait.

- Könnyű azt mondani. Ha van hozzá kétharmados fölény.

– Más megoldást nem látok. Olyan közpolitikai kérdésekben, mint az adó, a szociális rendszer, a nyugdíj és az egészségügy, rögtön helyre kell majd állítani a jövő kormányainak cselekvési szabadságát. Ha ez nem történik meg, hazánk a gazdasági összeomlás szélére sodródhat. Olyan politikai bénultság lesz úrrá, ami a befektetőket végképp elriaszthatja.

- Az alkotmányt kell újra- és újraírni? Ciklusonként alkotmányozgatunk, hogy kormányozni tudjunk?

– A demokrácia stabilitását csak szilárd intézmények biztosítják, nem a politikusok jóindulata. Az új alkotmányt a történelem szemétdombjára kell hajítani, mert a kormányozhatóság felszámolásán túlmenően az alapvető emberi és állampolgári jogokat is sérti. Tételem így hangzik: 2014-ben fel kell számolni a fülkeforradalom vívmányait.

- Közalapítványának sajtótájékoztatóján konzervatív liberálisként határozta meg magát, azzal az előfeltételezéssel, hogy vannak Magyarországon hasonló gondolkodású emberek. Vannak?

– Nem állítottam, de a kérdés jogos. Akkor érdemes a közéletben ilyen világnézettel fellépni, ha reménykedünk benne, hogy visszhangra talál. De nem tehetek másként, mert ez a meggyőződésem. Az illiberális, a demokráciát homlokzatnak használó, autoriter állammal a Szabadság és Reform Intézet a konzervatív szabadelvű felfogást állítja szembe. Az egyén méltóságából kiindulva a szabadságot tekintjük alapértéknek.

- Ebben a pillanatban Orbán ellenzékének egyetlen törekvése lehet: eljutni (épségben kihúzni) a választásig. A készülő választási törvény előmunkálatait látva ezzel sem mennek sokra.

– Erről még nincs mit mondani. A beterjesztett törvénycsomagok egyetlen nap alatt alakulnak át. A beterjesztő sem ismer rájuk.

- Vannak illúziói?

– Egy biztos, a Fidesz mindent meg fog tenni, hogy a választójogi törvény kedvező legyen rá nézve. De – hogy Heller Ágnest idézzem – a bonapartizmust saját fegyverével szokás legyőzni.

- Ön mondta: Európa fontos, de szabadságukat a magyaroknak itthon kell megvédeniük.

– Ezt nemcsak a Brüsszelben eltöltött két esztendő alapján mondom. Ezt követeli a józan belátás is. Európa nem tud és nem akar a magyar belpolitikába beleszólni. Nincs is erre felhatalmazása. Amikor az euró szilárdsága forog kockán, Görögország ég, Olaszországot nyaldossák a lángok, feltételezi bárki is józan ésszel, hogy egy apró tagállam kisszerű belharcai Európában bárkit érdekelnek? Magyarország akkor lenne téma, ha a csőd szélén állna.

- A magyar ellenzék reménye Európa. A szabad levegő.

– Egyáltalán nem szeretném, ha hazánkban az unió teremtene rendet. Nehogy már igazolva lássa bárki Orbán hajmeresztő állítását Brüsszel és Moszkva hasonló történelmi szerepéről. A demokrácia csak akkor érték, ha nekünk fontos. Ha hajlandók vagyunk küzdeni érte.

- „Barátaim! Ez egy szegény ország” – mondta ’95-ben egy tüntetésen egy fiatal pénzügyminiszter. Tizenhat év elmúlt. Sajnos igaza volt. Szegénységüket a magyarok jó adag frankhitellel próbálták kompenzálni, kormányai jelentős adósságállományt halmoztak fel. Úgy látszik, minden közösség ugyanolyan normák szerint cselekszik, mint a vezetői.

– Sikeres lehet-e egy ország, amely az öncsalás bűvöletében él? A nemzet, amelyet újra kiskorúvá akarnak tenni? Magyarország nem kiskorú. Majd ha látjuk, hogy az erőszakos, felkészületlen és faragatlan, az állam mindenhatóságába vetett hitet trombitáló kormány képtelen gazdasági felemelkedést produkálni, ha felismerjük, hogy szabadság és jólét összefügg, ráébredünk, milyen nagy árat fizettünk egy történelmi tévedésért.