Magyar, mongol két jó barát – Meg a nigériai vendégmunkás is, aki nem nagyképűsködik
Dunaújvárosban a polgármesteri hivatal egy toronyépületben van, amihez még toronyóra is tartozik. Az építők azt gondolhatták, hogy a volt Sztálinvárosban jó lesz az a tekintély végett. Hogy a helyi hatalom lepillanthasson az ő népére, a nép pediglen felnézzen az ő vezetőire, és rögtön azt is lássa, merre hány óra. Akárhány, most ott új időszámítás van, az ellenzék nagyon megnyerte a választást.
– Mezei Zsolt? – kérdez vissza a toronyban egy titkárnő, enyhén üveges szemmel. Próbál vizualizálni, de nem jön be a kép. Alpolgármester? Aztán hirtelen leesik neki a tantusz: ja persze! Az új általános alpolgármester úr! A másik szárnyba tessék jönni, és már boldogan vezet is az alpolgármesterhez, aki egy bő hónapja még három műszakos gépészként fizikai állományú munkás volt a Vasműben, mellesleg a városi DK elnöke.
A friss városvezető megadóan veszi tudomásul, hogy fotós kolléganőm átülteti a pamlagra.
– Hogy én ezt a süppedős, mély garnitúrát hogy utálom! Valami normális ülőalkalmatosságot fogok idehozatni – dünnyögi, és nézi, ahogy a fotós objektívet cserél. – Sérót megigazíjjuk – kommentál kicsit zavarában, kicsit viccből, de nem igazíjja, hanem válaszol a konfliktuskérdésre.
– Persze, vannak pletykák a Facebookon, hogy ez meg az történt. Volt eset, hogy megpróbáltam utánajárni, mi is volt az „ezmegaz”, de kiderült, hogy az illető is csak a szomszédtól hallotta, akinek meg a rokona mondta. Dunaújváros munkásváros, itt mindenki dolgozik, megy a dolga után, itt nincs se idő, se kedv a gyűlölködésre.
Mezei alpolgármester abban bízik, hogy majd eljön az idő, amikor a magyar fiatalok itthon maradnak, itthon lesz szükség a szaktudásukra, és nem arra épül a magyar ipar, hogy betanított munkásokat kelljen importálni. Ám a híres-nevezetes összeütközéseknek hírét sem hallotta. És ha ezrével jönnének a betelepülők? Ha háromszázezer vendégmunkás lenne az országban, ahogy egyes közgazdászok jövendölik?
– Nézze! Ez befogadó város. Amikor az idősebb generáció elkezdte építeni, akkor ők is máshonnan jöttek. Dunapentelén 3000 ember lakott, most ötvenezren élnek itt. Ki innen jött, ki onnan. Vicc lenne, ha egymást a származásunk szerint kezdenénk osztályozni.
Persze az erőteljes gyűlöletkampány talán befolyásolja az embereket, de higgye el, a munkában, az éttermekben, a klubokban, az utcán nem ez a téma.
Hanem a Borkai? – kérdezünk vissza trükkösen. Dehogy Borkai! A megélhetés, a munkahely, a város tisztasága, a szemét, a sport. A becsületesség, ami ugye a korrupció ellentéteként kerül szóba.
Hárman nyitnak be a rövid beszélgetés idején, kint tele a titkárnői szoba értekezni vágyó emberekkel. Nem akarjuk húzni az új alpolgármester idejét, inkább a közeli kávézóba megyünk, hátha szóba áll velünk valaki. Zsuzsanna az önkormányzatnál dolgozik, Kálmán a Vasmű nyugdíjasa. A fiatalasszonynak, ahogy mondani szokás, be van akadva a vendégmunkástéma. Nem csoda, épületgépész párja Svájcban dolgozik, persze sok pénzt keres, talán tízszer annyit is, mint amennyit itthon kapna. Viszont két-három hónaponként jár haza. Kislányuk kilencéves, amióta megszületett, az apa egyfolytában csak nyolc hónapot volt vele.
– A kormánynak meg kellene oldania, hogy a családok együtt maradhassanak, hogy a házaspároknak ne kelljen elválniuk, hogy a szülők ne szakadjanak el a gyerekektől, nagyszülők meg az unokáktól.
Kálmán már sok mindent látott, ő is próbált szerencsét külföldön. Volt a szibériai Tengizben, megjárta Amerikát. Sóhajtva mondja, hogy talán az egyetlen nőt fogta ki, aki mindezt hajlandó volt végigcsinálni vele, megmaradt mellette.
– El kell ismerni, a Hankook megadja a módját – teszi hozzá. Háromcsillagos szállodát épített a vendégmunkásoknak, ketten vannak egy szobában, hozzák-viszik őket, mondja merengve, és alighanem a szovjet-tengizi hófúvások járnak a fejében, sztogramm védőitallal.
Zsuzsanna aggódik egy kicsit: biztos, hogy a vendégmunkások letörik a fizetéseket, mert képzetlenül idehozzák őket, így a vállalatoknak nem kell beszállniuk a magyarokért a bérversenybe. Közben azonban mind a ketten félresandítunk: az egyik asztalnál komótosan elhelyezkedett egy fekete fiatalember. Ugyanarra gondolunk: csak nem egy vendégmunkás? Ez most sajnos nem derülhet ki, mert a Hankook parkolójával szemben lévő restiféleségben már vár minket Szabó Gábor szakszervezeti titkár, a tavaszi sztrájk egyik szervezője.
Átvágunk a fázós, nyirkos novemberi városon. Itt és most minden szürke. Szürkék az ötvenes évek elején Sztálinváros számára épült Krasznaja Moszkva-típusú luxus kocka lakóházak, ha éppen rózsaszínűek (!) is. Szürkék a Krisztus Király-templom neobrutál vasbeton tornyai, szürke a barnás áruházépület is, amelynek tervezője talán a csenobili szarkofágból meríthetett ihletet. Dunaújvárost a szocialista ipar fellegvárának szánták – máig is őrzi annak ismertetőjegyeit. De van valami, ami mégis egészen más. Kolléganőmmel egymásra nézünk, hogy jól számoltunk-e: rövid negyedóra alatt négy mongol járókelőt látunk. Jól öltözötten, szinte már hanyag eleganciával, ruganyosan, mint akik nagyon is otthon vannak e világban.
Szabó Gábor nem az az ember, akinek a munkásvezért képzelnénk. Legalább húsz esztendővel fiatalabb és huszonöt kilóval könnyebb. A harmincegy esztendős, vékony, szemüveges fiatalembert elsőre inkább fizikatanárnak néznénk, mint betanított munkásnak és szakszervezeti titkárnak. A korábban csak kókadozó, szinte csak papíron létező érdekvédelmi szervezet egyik újjászervezője és motorja akkor lett, amikor a cég az évfordulón nem tartotta be írásban is megtett ígéretét, és nem fizette ki a dolgozóknak a 13. havi bónuszt. Egyik kezdeményezője volt annak, hogy amikor tavasszal létrejött a sztrájkbizottság, a szakszervezet ukránul is megjelentette nyomtatványait.
– Tájékoztattuk az ukránokat arról, hogy Magyarországon milyen jogaik és lehetőségeik vannak. Propagandát folytattunk – magyarázza –, a cég persze ellenpropagandával felelt. Mégis sikeresek voltunk, mert a sztrájknak voltak ukrán résztvevői.
Szemérmesen hozzáteszi: mongolok sajnos nem. Akkor ugyanis még nem gondoltak arra, ami ma már mindennapjaik része, a napi kapcsolattartás eszköze, egymás megismerésének csatornája, barátságok megkötésének felülete. Bocsi, ez nem a reklám helye, de nincs mit tenni: a kapcsolatokat itt teljesen átszervezte az ingyenes Google fordító. Ezen a ponton előjövök a farbával: na és a konfliktusok?
– A cég megpróbálkozott azzal, hogy a sztrájkolókat és azokat, akik felvették a munkát, egymás ellen fordítsa. Sikerült azonban kezelnünk a helyzetet, némi összeszólalkozáson kívül semmilyen konfliktus nem volt. A sztrájk pedig azok számára is sikerrel járt, akik dolgoztak a munkabeszüntetés idején, hiszen az elmúlt három évhez képest kiemelkedő béremelés történt.
Kétszer is pittyen a mobil, míg a szakszervezeti titkárral a küzdelmes múltat idézzük. Érdemes volt Zsuzsannával és Kálmánnal telefonszámot cserélni, Zsuzsanna írt: a fekete fiatalembert Godslove-nak hívják (akit Isten szeret), focista, és bár most el kellett mennie Székesfehévárra, kész nyilatkozni saját vendégmunkás-tapasztalatairól. Őt telefonon érjük utol.
Egejuru Godslove Ukwuoma, aki a csurgói csapatban a kicsit könnyebben kimondható Attila nevet kapta, 33 éves, nigériai születésű dunaújvárosi fiatalember. Egy utánpótláscsapattal 2005-ben Kaposváron szerepelt az Ifjúsági Futballfesztiválon. Olyan gólzáport rendezett, hogy rögtön Magyarországon marasztalták, a harmadosztályú Csurgó edzői azonnal magukhoz csábították. A kötést megerősítette, hogy a városban szerelembe esett, amiből házasság lett, ma boldog családban élnek párjával és kislányával. Több csapatban is játszott, volt csatár a másodosztályú Kaposvölgye VSC-ben, majd átigazolt az első osztályú Kaposvárhoz, sajnos második NB I-es mérkőzésén súlyos arccsontsérülést szenvedett. Később a Dunaújváros szerződtette, itt megállapodott, itt született meg kislánya is, itt határozta el, hogy állampolgársági vizsgát tesz. Manapság innen jár mostani, ausztriai csapatához. (Nem kérdezem melyik osztály.)
– Nem szabad hinni azoknak, akik szerint a magyarok rasszisták
– mondja telefonon Godslove-Attila igen jó, ha nem is hibátlan magyarsággal. – A magyarok igenis szeretik azt, aki egyszerű és nem nagyképűsködik velük. Nagyon értékelik, ha valaki megtanulja a magyart. Nekem is azóta vannak igazán jó barátaim, amióta belevágtam. Persze hogy mindenütt vannak problémák, mindenütt vannak beszólások. Angliában is vannak. Afrikában is vannak. Hiába igyekszel: tízből nyolc ember szeretetét ki tudod érdemelni, kettő meg úgyis utálni fog, bármit is csinálsz. Ez így van. Dunaújváros befogadott, jó barátaim, családom van. Idetartozom. Tudod, József, mit mondok neked? Az, hogy téged befogadnak-e, nem a te bőrszínedtől függ, hanem attól, hogy te milyen gyerek vagy. Attól, hogy benned megvan-e barátság.
Két óra van, műszakváltás a Hankookban, az épület olyan, mint egy nagy modern repülőtér a semmi közepén, félúton Dunaújváros és Rácalmás között. Megvan a központi szárny meg a nyúlványrészek, ahová a gépek állnának, csak éppen a prérin nem áll oda semmi, mert belül autógumikat csinálnak. De tartozik hozzá egy repülőtér-méretű buszmegálló is, ahonnan Közép-Magyarország hatvanöt (!) településére viszik a munkavállalókat. Két óra negyvenkor. A buszmegállóval szemben lepukkant kis restiépület, magamban bodegítának hívom, amúgy kubaiasan, pedig hát inkább csak bodega, de van némi bája is. Ha akarom. És miért is ne akarnám?
Kávét kérek, keresgélem a pénzt. A pultos lány siettet, mindjárt jön a roham. Lát valamit a hátam mögött, félretolja a kávémat. Özönlenek a munkások. Sört rendelnek, de lecsúszik néhány feles is. Van, aki kávézik. Söröző asztaltársasághoz lépek. Kicsit remélem, hogy akad közöttük ukrán, de nincs.
– A vendégmunkások? Pont olyanok, mint mi vagyunk. Akarnak keresni egy kis pénzt. Én is akartam, ezért elmentem Hollandiába – mondja egy idősebb férfi, majd összegez: közöttük is van rendes meg szar ember.
– A sztrájk? Hát azért nekik nehezebb volt, mint nekünk – toldja meg egy kollégája. – Mi kitartóan nem dolgoztunk, ők viszont dupla műszakot nyomtak. Nem hiszem, hogy jobban jártunk volna, ha teljesen le kellett volna állnia az üzemnek.
Itt tartunk, amikor két mongol fiú ül a szomszéd asztalhoz. Átpártolok hozzájuk. Serge Lennel vegyes angol–magyar–hallgatás nyelven boldogulunk egymással, meglepően jó az angol, de a magyar kiejtése is. Bólogatni meg perfektek vagyunk. Persze, betanított munkás. Igen, jól érzi magát, mert jól keres az otthoni átlaghoz képest. A magyarok igazi barátok, sokat segítenek, ha kéri őket az ember. Még egy évig szeretne maradni, mert akkor gyűlik össze a pénze, hogy folytassa az egyetemet, ahol művész szakos. De van itt leendő orvos, mérnök is.
Ez nem jutott volna eszembe, nem tudom, miért nem. Nem hiszem, hogy a betanított munka miatt vagy mert mongolok. Csak mert nem jutott eszembe, hogy a mongol vendégmunkás igazából egyetemista. Nyilván nem mind. Kicsit hallgatunk, aztán megkérdezem: – Csináljunk egy közös képet? – Veled? – kérdez vissza a mongol fiú, és nevetve a fejét rázza. – Inkább a magyar barátaimmal. – Odamegy közéjük. Klikk. Klikkklikk. Állítsuk meg ennek a riportnak a filmjét ennél a képnél, merevítsük ki ott, ahol a vendégmunkás Serge Len és magyar barátai láthatók. Szólok majd, ha beletrafálok a nevezetes konfliktusokba, amelyek túl vannak a kósza híreken, szájaskodáson. Meg a kormánypropagandán.
