Magyarország, a billegő körzet

A 2014-es országgyűlési választáson szinte mindent sikerült kicentizni. Kétharmad, LMP, egyéni mandátumok tucatszám...

A mai magyar közélet egy nagy billegő körzetté vált. Tántorog Magyarország Európa és a Kelet határán, egyelőre kiszámíthatatlanul dülöngél a baloldalnak nevezett, igencsak heterogén kvázi közösség is. De billen az országtérkép is: a vidék a Jobbikot, a főváros a balliberálisokat küldte a Fidesz nyomába.

Mielőtt azonban a kétségekre rátérnék, jöjjön három biztos pont, ami kőbe van vésve.

Egy: a Fidesz bár szavazatszámban sokat gyengült, relatíve mégis külön nagyságrend a pártok versenyében; az egyetlen homogén országos politikai erő, ebbéli minőségében a legnagyobb is. Senki nem mászott a nyakára.

Kettő: el kell felejteni azokat a mítoszokat, melyek a szomszédasszony meg a lakossági fórum hangulatából levezetett álérvekkel igyekeztek bizonyítani, hogy a közvélemény-kutatások köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Elemzőként hónapok óta küzdöttem a kollégákkal együtt azért, hogy ne ez a szomorú öncsalás legyen az alapja a közéletről alkotott véleményeknek, de hiába. Jól mértek, pont.

Három: az ellenzéki összefogást erőltetők és kikényszerítők hibás stratégia mentén haladtak, a bizonytalan szavazókat nem sikerült a Kormányváltóknak urnához cipelniük. Itt is bő fél éve mantráztam hiába, hogy ha egy bizonytalan, passzív szavazó nem tud magának választani a még külön-külön létező pártokból, ha neki sem Bajnai Gordon, sem Mesterházy Attila, sem Gyurcsány Ferenc, sem Fodor Gábor pártja nem kell, akkor az végképp nem fogja fellelkesíteni, ha az említettek a végén összeállnak egy képpé. Aki nem szereti a marhapörköltet, a somlói galuskát, a krumplilevest és a hamburgert sem, hiába öntjük össze mindezeket egy nagy kondérba, akkor se ragad kanalat, hogy megegye az így előállt miazmát. Sőt.

Eddig a bizonyosság, most jöjjön a kétségek sora – kezdve azzal, amit a választók sem döntöttek el. Április 6-án ugyanis regionálisan kettészakadt az ország: a szavazók megértették a választási rendszert, és mindenhol az esélyesebb ellenzéki erőre szavaztak; ez a fővárosban a baloldal, vidéken inkább a Jobbik volt. Érdekes és sok jövőbeli kérdést felvet, hogy a kormányváltást óhajtó szavazók két, ennyire különböző politikát képviselő pártot támogatnak, a baloldalra, illetve a radikális jobboldalra is voksolva.

Kétséges az LMP sorsa is, megint az utolsó pillanatban verekedték magukat küszöb fölé. Schiffer András 19-re húzott lapot, és bejött neki – de az öt ökoszociális képviselőnek a 2010–2014-es LMP-frakció által mutatott teljesítménynél sokkal kiegyensúlyozottabb, hatékonyabb és tervezett munkát kell végeznie, hogy a 2018-as választás estéjén már ne a csordogáló tizedszázalékok miatt kerülgesse az infarktus őket.

A rendszerváltás óta tapasztalt legpocsékabb módon szervezett voksolás egyik következménye egy újabb kétség, ami a kétharmadot illeti. Amikor ezeket a sorokat írom, még billegő egyéni mandátumokon és az esetleges jogorvoslati eljárások eredményén múlik a 133 fideszes mandátum, s vele az újabb alkotmányozó többség. De ha megvan is ez a centire kiszámolt erő, tud-e olyan négy évet produkálni az ez ügyben egyébként igencsak tehetséges Orbán Viktor, hogy mindig csontra átmenjen a kétharmados felhatalmazást igénylő gránitfaragás? Kell-e pávatáncot járnia ennek hiányában az ellenzéki képviselők felé, hogy a javaslat irányától függően jobbikos vagy LMP-s segédcsapatok (vakondok, hogy egy már bejáratott terminus technicust is hivatkozzak) segítsék a többséghez? És lehet-e ott konszolidáció, ahol mindig és mindenkinek gombot kell nyomnia, sosincs lelkiismereti szavazás? Itt is vannak kétségeim: az erőszakos, kétharmados politizálás mögé akkor takar fel maradéktalanul a csapat, ha folyamatosan szólnak a harci dobok, ha le sem törlik a harci festéket, ha permanens a szabadságharc, ami összenyomja a Fidesz-tábort egy homogén masszává.

Ha pedig így van, Orbán Viktor fő ellensége, az Európai Unió sem kerül ki a célkeresztből. A választás eredményét értékelve a Fidesz elnöke azt mondta: „A magyarok nemet mondtak az Európai Unióból való kilépésre is, és megerősítették, hogy Magyarországnak az Európai Unióban van a helye – de csak akkor, ha van erős nemzeti kormány.” Önmagában az a tény, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell egy ilyen helyzetben, sőt szükséges egy „gyengítő elhatárolás” is mellé, jól jelzi: e ponton összeér a Fidesz és a Jobbik szavazótábora, és az euszkepticizmus nem fog kikopni Orbán Viktor politikai eszköztárából.

Emiatt egyfelől Vona Gábor feje főhet. Akinek bő másfél hónap alatt (ami már el is kezdődött) kell produkálnia egy olyan EP-kampányt, melyben bizonygatja, hogy a Jobbik által képviselt „eurázsianizmus” és ezzel az Európai Unió nyílt elvetése a jó irány. De közben arról kell győzködnie a híveit: mégis szavazzanak az EP-választásokon, és küldjenek minél több jobbikos képviselőt Brüsszelbe. A friss győztes Fidesz mellett az EU-ellenességét felpuhító Jobbik elsikkadhat, az Európából kifelé induló széljobb viszont nem tud mozgósítani a deklarált iránnyal ellentétesen. A 22-es csapdája – de ez legyen a Jobbik baja.

Nemzeti nagyságrendet tekintve sokkal aggasztóbb, hogy újabb négy év jön, amikor bűnbak és pofozóbábu lehet az Európai Unió minden olyan alkalommal, amikor a Fidesz belpolitikai érdekei ezt diktálják. Magyarország lesz az EU billegő körzete, elszenvedve minden, ezzel járó hátrányt. Azt ma senki nem tudja megmondani, hogy a folyamatosan változó Európa és a pávatáncot járó Magyarország kölcsönhatása milyen nemzetközi viszonyrendszerbe tereli hazánkat a következő négy évben.

Írjak valami pozitív dolgot a végére a baloldali ellenzék számára? Oké. Tiszta lap. Esély a megújulásra. Ennél rosszabb már nem lesz. Most kezdett el ketyegni az óra, amely a 2018-as választáson fog csörögni, azaz most van a legtöbb ideje a politikai erőknek megszervezni magukat. Saját kárukon tapasztalták meg, milyen sokféle hibát lehet elkövetni. Most „csak” az a feladat: ne ismételjék meg. Helyettük ajánlom a következőket: nagyvonalúság, hitelesség, hatékonyság, szerénység, őszinteség, kőkemény munka, önkritika, stratégiai gondolkodás, határozottság, vízió. Lesz négy évük megcsinálni.