Magyar–görög párhuzamok

A ZDF televízió riporterének kérdésére, hogy miért támogatja az EU további milliárdokkal Görögországot, Angela Merkel egyetlen szóval válaszolt: „Szolidaritásból.”

Amikor Orbán Viktor egy hónappal ezelőtt hazatért Brüsszelből, büszkén közölte: sikerült kiharcolnia, hogy egyetlen euróval se kelljen hozzájárulnunk a görögöknek nyújtandó tervezett EU-kölcsönhöz.

A két nyilatkozat pontosan mutatja azt a mentalitásbeli különbséget, amellyel a német kancellár asszony és a magyar miniszterelnök viszonyul az Európai Unió egyik alapelvéhez, a szolidaritáshoz. Merkel természetesnek tartja, hogy a közösség segít bajba jutott tagjának, mert szolidáris vele. Orbán büszke rá, hogy ő nem. Sőt, itthon olyan háború győztesének tüntette fel magát, amelyre nem is került sor, hiszen senki sem kérte tőlünk, hogy járuljunk hozzá a görögöknek nyújtandó kölcsönökhöz. De azt bizonyára nem gondolta szabadságharcos miniszterelnökünk, hogy a szolidaritás elvének nyilvános megtagadása ilyen gyorsan megbosszulja magát. Tudjuk, az EU Bizottsága azt javasolta múlt héten a közösség pénzügyminiszteri tanácsának, hogy függessze fel a kohéziós alapból Magyarország támogatására szánt összeg folyósításának egyharmadát.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Mi is az a kohéziós alap? Az Európai Unió programja, amelybe a közösség tehetősebb országai befizetnek, hogy ebből a pénzből támogassák a fejlődésben elmaradt európai országok – nemcsak EU-tagállamok – felzárkózását. (Mi is kaptunk már csatlakozásunk előtt az alaptól támogatást. A 2000–2006-os időszakban például 1,122 milliárd eurót.)

A kohézió (magyarul összetartó erő) tehát ebben az összefüggésben a szolidaritás szó szinonimája. Ezért kérdezte – mesterkélt csodálkozással – Olli Rehn, az EU pénzügyekért felelős biztosa: „Hogy van az, hogy Orbán miniszterelnök úr nem szolidáris a többi tagállammal, de azt elvárja, hogy azok szolidárisak legyenek vele?” A jelek szerint kormányunk és a társadalom nagy része is abból a téves felfogásból indul ki, hogy a kohéziós alap felzárkóztatási támogatása, amelynek összegét hatévenként állapítják meg, jár nekünk. Nos, nem jár, hanem megkaphatjuk akkor, ha teljesítjük a folyósíthatóságához kötött feltételeket. Ezeknek mi három figyelmeztetés ellenére sem tettünk eleget csatlakozásunk óta.

Az EU Bizottság görög és magyar vonatkozású döntése bizonyos tekintetben más reakciót váltott ki Athénban, és mást Budapesten. A görög kormány és parlament fogcsikorgatva ugyan, de elfogadta a kölcsön feltételeit, és törvénybe iktatott további megszorító intézkedéseket. Ugyanakkor a magyar miniszterelnök itthon és Frankfurtban háborút hirdetett az EU ellen a döntés miatt. Orbán kifejtette, hogy szerinte az EU összehangolt támadást intézett ellenünk, ami méltánytalan, igazságtalan. Ezért kormánya ellenáll a magyar szuverenitás megsértésének, és ha kell, Strasbourg-ig megy jogorvoslatért. A miniszterelnök irányítása alatt álló média pedig nemes egyszerűséggel hazaárulónak nevezte azt, aki nem ellenzi a brüsszeli döntést.

Most tekintsünk el hadüzenetünk nevetséges voltától, de rögzítsük: ez a magatartás ellentétes nemzeti érdekeinkkel. Mert mi lesz, ha egyszer elfogy az EU adófizetőinek türelme, és azt követelik vezetőiktől, hogy ne felfüggesszék, hanem szüntessék meg a kohéziós alapból a magyaroknak szánt támogatást? Mi lesz, ha akkor senki sem lesz szolidáris velünk?

Nagy az eltérés a brüsszeli döntések társadalmi reakciója között is Görögországban és nálunk. A görögök hetek óta tüntetnek a megszorítások ellen. Egymást érik a gazdasági életet megbénító általános sztrájkok. A múlt héten végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság nyolcvanöt százaléka Európa áldozatának tekinti magát. A fő bűnös Angela Merkel, akinek náci egyenruhába öltöztetett képét elöl viszik minden tüntetésen. Az országban olyan hangulat uralkodik, amelyben nem számítanak az érvek, hogy az EU segítsége nélkül a jövő hónapban már fizetésképtelen lesz az ország: nem tudják fizetni a nyugdíjakat, leállnak a vonatok, nem működik a posta stb.

Az EU-kölcsönök nagy részére Németország vállalt garanciát, és ezt kormányában a kancellár asszony harcolta ki. Ugyanakkor egyetlen tudósításban sem láttam vagy olvastam arról, hogy a társadalom maga elé is tükröt tartott volna. Ha megteszi, látta volna, hogy olyan társadalom ez, amelynek polgárai a harmincnyolc év előtti diktatúra bukása óta demokratikus körülmények között választották vezetőikké azokat a politikusokat, akik oda juttatták az országot, ahol most van. Ők azok, akik szemrebbenés nélkül felvették a tizenötödik havi fizetést; majdnem kétszer olyan hosszan mentek évente szabadságra, mint a svédek; harminckét évet dolgoztak a nyugdíjaztatásig, míg a norvégok negyvenet. (Európában csak nálunk alacsonyabb a munkában eltöltött évek száma, huszonkilenc év.) A munkavállalók által megválasztott szakszervezeti vezetők pedig, akik most sztrájkra buzdítják az embereket, évtizedekig nem gondoltak arra, hogy a pénzt, amit kiadnak, előbb meg kell keresni. Mindig új béremelési, munkaidő-csökkentési és szociális követelésekkel álltak elő. A mindenkori kormány pedig, amelyet a nép választott, a Brüsszeltől kapott pénzekből elégítette ki követeléseiket. Tegyük azonnal hozzá: az viszont az EU hibája, bűne volt, hogy elszámoltatás és ellenőrzés nélkül mindig további milliárdokkal támogatta az országot, amely pénz aztán nagyrészt eltűnt a korrupció útvesztőiben.

A társadalmi felelősség kérdése persze nálunk is felmerül. Pedig Brecht populista közhelyének világkarrierje óta, miszerint „a népet nem lehet leváltani”, ma már tudjuk, hogy „pedig néha jó lenne”. Neki mint németnek tudnia kellett volna, hogy 1933-ban például világkatasztrófát okozott a vox populi.

Nálunk is kevés szó esik a nép, a választók felelősségéről. Sokszor okkal hibáztatjuk a politikusokat, de arra nem gondolunk, hogy mi választottuk őket. Nem értjük, hogy a demokratikus rendszer nemcsak jogokat biztosít, de azt is elvárja, hogy éljünk velük. Ha nem, elvesztik értelmüket.

Egyik legfontosabb jogunk a választójog. Nálunk az arra jogosultaknak alig több mint fele él vele. De akik elmennek szavazni, azok adott esetben akár kétharmados többséggel is megválaszthatnak egy olyan pártot, amelynek vezetője megmondta előre, hogy felszámolja a többpártrendszert, évtizedekre bebetonozza pártját, igényei szerint alakítja át a demokratikus intézményeket (amelyek ettől kezdve nem lesznek demokratikusak), tetszése szerint értelmezi az emberi jogokat. És még egyszer: ezt a pártot, ezt a politikust demokratikus körülmények között mi választottuk. Nemcsak azok, akik rá adták szavazatukat, hanem közvetve azok is, akik nem éltek a demokrácia által biztosított jogaikkal, nem mentek el választani.

Persze az is lehet, hogy annak van igaza, aki szerint nekünk, magyaroknak nem demokratikus rendszer kell, hanem egy vezér, aki megmondja, hogy merre hány méter. És hogy mit kezdjen az EU a szolidaritásával.

Ezt most megkaptuk.