Magyar diplomácia 1945-1990
A magyar Külügyminisztériumot 1945 után szakadatlanul politikai tisztogatások jellemezték, miközben a mindenkori politikai pártok benyomták oda a maguk – gyakran alkalmatlan – embereit. Azután a diktatúra, az egypártrendszer sem volt képes használható diplomáciai gárdát kialakítani, hiszen a politikai megbízhatóság fontosabb volt, mind a szakértelem. Mire azután a nyolcvanas évekre lényegesen magasabb lett a színvonal, a rendszerváltás újabb radikális kádercserét hozott. Azután még egy párat – amelyeknél a párthűség, a nepotizmus ismét csak visszaköszön.
A jeles történészek, Baráth Magdolna és Gecsényi Lajos, kötetbe gyűjtütték, kik voltak követi, nagyköveti, főkonzuli rangban hazánkban 1945-1990 között: csaknem 400 ember életrajzát gyűjtötték össze. 1945-ben a tárca otthon maradt, vagy hazatért 140 emberéből 120-at igazoltak. Tapasztalt, a hazát szolgáló demokratikus szakembereket, akiket átvettek – hogy azután kit gyorsan, kit valamivel később távolítsanak el s legyen olyan, aki a kitelepítésben veszíti életét. A külügyi poszt ugyanis rangos, fontos – és jövedelmező... Így a kor politikai pártjai egymással harcolva nyomták be a tárcához embereiket, sőt: gyakran azt is megjelölve, ki hová, s mily rangban kerüljön. S nem csak diplomatákat: titkárnőket, gépkocsivezetőket is – virágzott a nepotizmus. Amiről Prőhle Gergely államtitkár (korábbi bonni és berni nagykövet), aki a kötetet az Állambiztonsági Levéltárban hétfőn bemutatta, annyit jegyzett meg: ily jelenségeket még az 1994-es kormányalakítás után is tapasztalt.
Pedig 1945-ben így hangzott a direktíva az első követek kiválasztásánál a Kisgazdapárt vezette minisztériumban: “A követ nem pártját, hanem országát hivatott képviselni, személyébnn meg kell lennie annak az erkölcsi és intellektuális emelkedettségnek, amely alkalmassá teszi,hogy feladatát az ország javára tudja ellátni.” Többnyire olyanok is voltak: Szegedy-Maszák Aladár Washingtonban, Auer Pál Párizsban, Szekfű Gyula Moszkvában, például, de ők csak átmenetileg maradhattak posztjukon, amíg teljes volt a kommunista párt hatalomátvétele. Ettől kezdve Baráth Magdolna tanulmánya az állampárt több évtizedes, sikertelen küzdelméről tudósít , hogy megfelelő emberekkel töltse fel külképviseleteit. A lényeg: a politikai megbízhatóság volt mindenkor a meghatározó. Így hiába külügyi akadémiák, tanfolyamok a munkás- és parasztfiúknak, jó esetben szakérettségivel – ez a szakma széles körű műveltség, alapos nyelvtudás nélkül sikerrel nem gyakorolható. A régiek pedig könyörtelenül lapátra kerültek: először százával, 1949-ben, azután 1951-53 között küldtek el megint 350 embert – akkorra már a 7 szaázalék alatt volt az 1948 előtt felvettek száma. Újabb tisztogatás következett a forradalom után, amikor még a régi káder stockholmi nagykövetet is nyugdíjazni kellett “megingása” miatt. 1956 egyébként más súlyos következményekke lis járt: a Külügyminisztérium Forradalmi Bizottsága nyilvánosságra hozta a tárcánál “fedésben” dolgozó polgári és katonai hírszerzők nevét...
Azután újabb sokk, 1967-ben: “disszidál” egy fiatal londoni és washingtoni diplomata (mindkettő kém) – majd egy igen nagy hal, a már öt éve az amerikai fővárosban szolgáló képviseletvezető, Radványi János... “Túlzottan előtérbe került a nyelvismeret, a műveltség követelménye, a politikai megbízhatóság rovására” állapította meg titkos vizsgálatában az MSZMP Politikai Bizottsága. Így újabb szűrővizsgálatok, sorozatos leváltások.
Mindeközben rámutat a kötet a kor magyar diplomáciájának egyik rákfenéjére: hogyan próbált a politikai és a katonai hírszerzés (többnyire sikerrel) rátelepedni a külügyi apparátusra, embereit olyan számban és mértékben futtatni diplomataként, ami a normális diplomáciai kapcsolatokban nem szokás. Nem, mintha a nyugati demokráciák nem ismernék ezt a gyakorlatot – ám a korábbi magyar módi: a BM vagy a HM embere két, a Külügyben töltött hét után kikerül egy követségre, így mindenki azonnal tudja, kivel van dolga... A három tárca egyébként állandóan vetélkedett, ki tudja jobban tájékoztatni a vezető elvtársakat – alkalmasint egymásnak is keresztbe téve.
Némi derűvel olvassuk a beszámolót arról, hogy Apró Antal, a PB oszlopos tagja, már 1956 után Szíjjártó Péter előfutára volt, amikor felvetette: olyan nagyköveteket kellene – elsősorban távol-keleti országokba – kiküldeni, akik értenek a gazdasághoz... Az sem napjaink újdonsága, hogy hol bezárnak (spórolásból) külképviseleteket, hol újra megnyitják azokat (politikai meggondolásból). A lényeg mindenesetre az maradna, amit a 45-ösök megfogalmaztak: legyen a diplomata művelt, tisztességes ember. Prőhle Gergely szerint emberi minőség kérdéséről van szó: a rendszerváltás előtti gárdában is voltak, a politikai rendszertől függetlenül, “gazemberek és úriemberek”. Tanulságos lenne tudni, hogyan oszlik meg e két kategória a legújabb gárdában – de erre a kötetre még várnunk kell.
